Hogy kerül a nyúl a kalapba?
1797. január 17-én Londonban hatalmas riadalmat keltett az első cilinder felbukkanása: a Hatter Journal kalaposszaklap száz évvel később megírt története szerint John Hetherington, a kalap feltalálója láttán a gyerekek sírva fakadtak, a kutyák csillapíthatatlanul ugattak, a nők pedig elájultak. Hetheringtont állítólag rendzavarással vádolták és 500 font bírság megfizetésére kötelezték, ő viszont tagadta a bűnösségét: azt állította, hogy minden angol úriembernek joga van azt tenni a fejére, amit csak akar. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy a kalapban akár egy nyúl is lapulhatna, pedig ez ma már többé-kevésbé elvárás, ha cilinderről van szó. De hogyan született a legismertebb bűvésztrükk, a kalapból elővarázsolt nyúl?
A cilinder megjelenése
A cilinderes-nyulas trükkhöz először persze a cilinder kellett, de Hetherington (vagy valaki más, ha esetleg a Hatter Journal forrása nem megbízható) ezt már megoldotta, aztán pedig az, hogy a furcsa kalap divatba is jöjjön. Erre sem kellett sokat várni; az 1820-as évektől kezdve, amikor Albert herceg elkezdte hordani, mindenki, aki számított (vagy aki úgy akart kinézni, mint aki számít), cilinderre vágyott. Hab a tortán, hogy a kalapot még a kor nagy angol influenszere, George „Beau” Brummel is felkarolta, sőt, ő hozta csak igazán divatba. Egy igazi cilinder a tizenkilencedik század elején nem számított olcsó mulatságnak: míg Hetherington valamilyen selyemszerű anyagból készítette a prototípust, a brit férfidivat irányait diktáló Brummel már a hódszőrből készült darabokra esküdött, leginkább azért, mert azok még esős időben is megtartották a formájukat.
Eddigre az európai hód (Castor fiber) a kihalás szélére került, a szükséges anyagot így Amerikából kellett hozatni. A szőrből aztán nemezt készítettek, amihez higanyt használtak – innen ered az Alice csodaországban bolond kalapos figurája is, a kalaposok ugyanis tényleg megbolondultak az eljáráshoz használt higany okozta mérgezéstől. Ez a divat nem tartott sokáig: a 19. század harmincas éveire a selyemből készült, könnyebb kalapok váltak népszerűvé, és azok is maradtak egészen a második világháborúig – illetve még azután is, elég ha csak Slashre gondolunk. A cilinderdivat egyébként annyira elfajult, hogy külön fel kellett találni az összecsukható kalapot, ugyanis az operában a jól öltözött urak miatt semmit sem lehetett látni – a találmány a francia Antoine Gibus nevéhez köthető, róla is nevezték el Gibus-kalapnak.
A cilinder előtti mutatvány
Innentől fogva tehát minden adott volt ahhoz, hogy valakinek eszébe jusson egy nyulat rakni a kalapba. Maga a trükk alapjában véve persze kalap nélkül is működik, hiszen amióta csak vannak bűvészek, azóta ész nélkül rángatnak elő mindent mindenből, de egy hétköznapinak tűnő tárgy kevesebb gyanút kelt a közönség soraiban, mint egy varázsdoboz, ami ki tudja, milyen trükköket rejt.
A Conjuror Community bűvészklub cikke szerint viszont még cilinder sem kellett feltétlenül ahhoz, hogy valaki éppenséggel nyulat dugjon egy kalapba: a legkorábbi ismert leírás a 18. századból származik, és „az élet születése” nevet viseli, de ennél több információval nem szolgál. David Dellman bűvész is a 18. századból eredezteti a trükköt, bár az, amire ő hivatkozik, nem épp a cilinderről szól, hanem Mary Toftról, az angol parasztasszonyról, aki 1726-ban állítólag egy alomnyi döglött nyulat szült (száz évvel később bezzeg elég lett volna őket egy cilinderből előrángatni).
A trükk olyan jól sikerült, hogy még a korabeli orvosokat is sikerült megtéveszteni vele: John Howard guilfordi sebész még tanulmányt is írt a különös eseményről, amelyben hangsúlyozta, hogy meg van győződve róla, hogy a nyúldarabok valóban Toft méhének gyümölcsei. Egy német orvos kellett hozzá, hogy rávilágítson: még különleges körülmények között sem valószínű, hogy a nyulak Toft méhén belül kukoricával táplálkozzanak. Miután Toft esete hatalmas szenzációnak számított a tizennyolcadik század elején, még azután is, hogy bevallotta a csalást (a cirkuszban akart pénzt keresni azzal, hogy ezzel turnézzon), Dellman nem tartja kizártnak, hogy ez ihlette a későbbi kalaptrükköt is, de arra, hogy miért pont nyúl szerepel benne, van egyszerűbb magyarázat is: ezek az állatok csendben maradnak, és a természetes reakciójuk a hirtelen ingerre, amikor például kirántják őket egy kalapból, ahol addig csendben voltak, annyi, hogy lefagynak.
Külön öröm, hogy meglepően kis helyen (például egy kalapban) is elférnek. A romantikusabb magyarázat szerint a nyúl mellett szólt az is, hogy már régóta mágikus teremtményeknek tartják őket, igaz, az sem árt, hogy egy fehér nyuszi sokkal jobban mutat egy sötét kalapból elővarázsolva, mint mondjuk egy kendermagos csirke, ami még hangos is. Ez persze nem mindig jelentett problémát: Milbourne és Maurine Christopher az Illustrated History of Magic című könyvükben azt írják, hogy a nyúl térhódítása előtt a bűvészek inkább a madarakat kedvelték.
Comte cilindere
Toft csak hírnévre vágyott, de csak annyit ért el, hogy hülyét csinált néhány brit tudósból. Egy francia bűvész viszont már professzionális szinten akarta átverni az embereket, méghozzá egy olyan műsorral, amelyben éppenséggel egy nyulat varázsolt elő egy kalapból. Louis Comte a feljegyzések szerint 1814-ben hajtotta végre a mutatványt, amivel könnyedén pályázhat az elsőségre, de azt hozzá kell tenni, hogy eddigre már régóta szokás volt különböző madarakat és állatokat elővarázsolni mindenhonnan – csak épp nem egy kalapból. Comte a trükk bemutatásakor 26 éves volt, XVIII. Lajos udvarában a királynak is bűvészkedett, és még ebben az évben megkapta a francia becsületrendet – innentől fogva pedig már királyi bűvészként hivatkozhatott magára. Comte a nyulas trükköt is a királyi előadáson adta elő először, a történet szerint a mutatványhoz szükséges kalapot is az egyik vendégtől kérte el.
Lehet, hogy a trükköt Comte dolgozta ki (a legtöbben ezt tartják a legvalószínűbbnek, de elképzelhető, hogy valaki másnak már előtte eszébe jutott, csak nem született róla beszámoló), de igazán ismertté nem ő, hanem az angol John Henry Anderson, avagy az „Észak varázslója” tette. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy rajta kívül még volt két másik Észak varázslója is (E. W. Young és H. Hall), de szerencsére éppen Andersont még meg is rajzolták, amint egy nyulat húz elő a kalapból, sőt még csalással is megvádolta egy kollégáját, Barney Eagle-t, aki nem elég szakszerűen varázsolta elő a nyulat a kalapból. Anderson szerint az asztal alól egy gyerek adta fel neki az állatot, ráadásul Eagle a varázsigéket is szakszerűtlenül használta, több trükkjét pedig tőle lopta. Nem ez volt az utolsó eset, hogy a bűvészek a nyúlon kaptak össze, Carl Herrmann német bűvész, aki Amerikában is nagy karriert futott be, épp emiatt verekedett össze egy Harry Graham nevű bűvésszel, aki szintén egy gyerekkel adatta fel az asztal alól az állatot.
A nyúl fénykora
A századfordulón a nyulas trükk hatalmas sikert aratott: Anderson után többen is ész nélkül varázsolták elő a nyulakat a kalapból, két bűvész, a belga Servais Le Roy és Horace Goldin Amerikában meg sem álltak hat elővarázsolt nyúl alatt, igaz, Le Roy nem erről lett híres, hanem a levitációs mutatványáról, amelyben egy lebegő nőt tüntetett el. Goldin tovább is fejlesztette a mutatványt, a nyulat egy élő kutya gyomrából varázsolta elő, ami értelemszerűen még nagyobb látványosságnak számított, mint egy sima kalap.
A mutatvány különböző variációi hosszú időn keresztül népszerűnek számítottak: Anderson után Harry Houdini is beépítette a műsorába, de a híres német bűvész, Okito (eredeti nevén: Theo Bamberg) trükkjei közül sem hiányozhatott. Az amerikai Howard Thurston a századfordulón Goldinhez hasonlóan már nem elégedett meg egy sima kalappal és egy egyszerű nyúllal: ő egy hatalmas cilinderrel dolgozott, amiből a kötelező nyúl után virágokat, selymeket, sőt nőket is elővarázsolt. Idővel persze már ez is lejárt lemeznek számított; Christopherék könyvében a nyúl utolsó említése a nyolcvanas évekből származik, ekkor Paul Daniels brit bűvész dolgozott még előszeretettel nyulakkal, de néha valamilyen veszélyesebb állatot is elővarázsolt a kalapból. Vannak, akik állatjogi megfontolások miatt hagytak fel az élő nyúl használatával (egy plüssnyúl azért nem olyan látványos), mások egyszerűen csak továbbléptek, de a nyulas trükk azért van akkora klasszikus, hogy David Copperfield vagy Penn és Teller is feldolgozták valamilyen formában.
Na de mi a titok, hogy csinálják? A mutatványnak több változata és módja is van, ezek közül a leggyakoribb, hogy a nyúl már eleve a cilinderben van, míg másokhoz valamilyen rejtett rekesz szükséges (a színpad vagy asztal alól így nem csak a nyulat, hanem nagyobb tárgyakat is fel lehet adni). Léteznek rejtett zsebes cilinderek is, illetve van, aki egy üres és egy nyúllal teli tárolóval dolgozik. Penn és Teller a trükkhöz műnyulat használnak, ami megint csak újabb lehetőségeket ad a bűvészek kezébe – például az ilyet könnyebb összenyomni, mint egy igazit, és el lehet rejteni a ruha ujjában is. A rugós jószág jó messziről nézve még hasonlít is egy kicsit az igazihoz.