35 éve derült égből villámcsapásként csapott le a magyar gyerekekre A gyilkos tréfa
Amikor a kis Lacika 35 évvel ezelőtt a kezébe vette a Batman képregénysorozat legújabb magyar nyelvű kiadását, A gyilkos tréfát, úgy érezte, hogy „a képregénykészítő bácsik lendületből pofán vágtak egy történettel, legurították a lelkem egy sziklás hegy tetejéről, s mire leért, tünékeny cafatok maradtak belőle. Mire magamhoz tértem? Beavatott lettem.”
Arról nincs reprezentatív kutatás, hogy az akkori gyerekek közül hányan érezhették magukat a kis Lacikához hasonlóan, a felnőtt Lénárd László szerint mindenesetre A gyilkos tréfa „egy generáció viszonyát határozta meg az élethez”. A beszámolók szerint volt, aki soha többet nem olvasott képregényt A gyilkos tréfa után, de olyan szerencsétlen is akadt, akinek egy elkallódott példány volt az első képregény életében.
Tisztán emlékszem, hogy amikor annak idején, 10 évesen végigolvastam A gyilkos tréfát, nekem is az járt a fejemben, hogy ez biztosan nem gyerekeknek szól, a könyvesbódéban trónoló néni mégis habozás nélkül adta ki a nyíláson, miután kifizettem. Azt, hogy a képregény kifejezetten erőszakos, számtalan kritika és recenzió megjegyzi. De hogyan és miért kerülhetett Magyarországon 7–12 éves gyerekek kezébe egy kifejezetten felnőttnek szánt képregény?
Batman: a ponyvától az összetett sztorik felé
Batman karakterét az alig 18 éves, kezdő képregényes Bob Kane gondolta ki az 1930-as évek végén, de végső formáját Bill Fingernek köszönhetően nyerte el. A Denevérember 1939-ben indult világhódító útjára, eleinte egyszerű krimitörténetekkel, amelyek kezdetben nem is nagyon tűntek ki a korszak ponyvái közül. A kitörést Robin, Batman tinédzser társának megjelenése hozta, akinek feltűnésével a füzetek eladásai megduplázódtak, így 1940-től el is indult az önálló sorozat, ami már kifejezetten fiatal olvasókat célzott. Az első önálló Batman-füzetben tűnt fel először Joker, aki azóta is Batman nemezise. Az univerzum, ahogy Joker alakja is, időközben számtalan változáson ment át a komorabb, horrorisztikus történetektől a könnyedebb, már-már bugyuta időszakon át a felnőtteknek szóló rebootokig.
1985-ben a képregények eladási statisztikái soha nem látott mélypontra zuhantak az Egyesült Államokban, ezért a kiadóknak újra ki kellett találniuk valamit. Az egyik legrégebbi és legnagyobb amerikai kiadónál, a DC Comicsnál a Sin Cityvel később világhírűvé váló Frank Millerre bízták a megoldási terv első lépését, és ő 1986-ban megírta The Dark Knight Returns című történetét (itthon 2018-ban jelent meg először), ami utat nyitott egy kifejezetten sötét hangulatú, komplex társadalmi és politikai témákat feldolgozó, már felnőtteknek szóló szuperhős-érának. Ennek az időszaknak a kiemelkedő művei között van az Alan Moore és Dave Gibbons által jegyzett, 1986-ban megjelent megjelent Watchmen, Miller 1987-es Batman: Year one-ja, az Arkham Asylum Dave McKean zseniális illusztrációival 1989-ből és a The Killing Joke 1988-ból. Ehhez a korszakhoz kötődik Moore másik klasszikusa, a V for Vendetta és Art Spiegelman képregénye, a Maus is. A felsorolt képregények mind megjelentek magyarul a 2000 évek közepétől, jellemzően legalább 20 éves csúszással. Addigra alakult ki nálunk a felnőtt képregényolvasó és -értő réteg, és létrejöttek a már kifejezetten felnőtteknek szánt műveket forgalmazó képregénykiadók is. Másfél kivétel van a felsorolásban: a Maus megjelentetésével próbálkoztak ugyan 1990-ben Magyarországon, de csak az első részig sikerült eljutni, és az Ulpius-ház csak jóval később, 2005-ben látta értelmét a teljes Maus megjelentetésének. A másik képregény, amire nem igaz a 20 éves csúszás, természetesen az, ami oly sok kisgyerek lelkét megdolgozta: A gyilkos tréfa, ami nem húsz, hanem két évvel az eredeti megjelenés után került a hazai piacra.
Még gyilkosabb a tréfád
Alan Moore éppen befejezte a Watchment, és szeretett volna Brian Bollanddel dolgozni, a DC-nek pedig kapóra jött az ötlet egy újabb Batman–Joker történethez. Moore nem hagyományos módon nyúlt a Batman-misztériumhoz, hiszen nem is nagyon volt hozzá kapcsolódása, és a Denevérember helyett Jokert helyezte a fókuszba, létrehozva a mai napig hatással bíró eredettörténetet és őrület-narratívát. A moore-i koncepcióban Joker elmebajának hátterében egy szerencsétlen eseménysor áll, Joker pedig önreflektív módon próbálja igazolni a saját erőszakosságát. Joker feltételezése szerint egy igazán elcseszett nap magyarázat lehet az őrületre: masszív pszichés nyomás hatására mindenki megbolondulhat, és onnantól kezdve tehet bármit, felmentést talál. Elképzelése bizonyítására Joker Gordon felügyelőt választja ki: először a szeme láttára hasba lövi lányát, aki emiatt lebénul, majd egy elhagyatott, lepukkant vidámparkban a lány meztelen fotóit mutogatva próbálja az őrületbe kergetni a felügyelőt. A rövid képregény arculatát alapvetően a történet naturális erőszakossága és Jokernek az őrület mibenlétéről először Gordonnak, majd Batmannek tartott dupla monológja határozza meg.
Ó, azok a 90-es évek!
Nem A gyilkos tréfa volt az első Batman-képregény, ami megjelent a hazai piacon; orrhosszal, 1989-es megjelenéssel megelőzte azt a Batman, a denevérember, ami Tim Burton filmjének képregényes adaptációja. A gyilkos tréfa azonban önálló történet és egy meglehetősen masszív, erőszakkal fűszerezett sorozatot nyitó darabja. Például A gyilkos tréfát követő Halál a családban történetének végén (Batman 2–4. részek) Joker egy vascsővel veri agyon Robint, majd robbant rá és anyjára egy raktárépületet. (Robint azért kellett kinyírni, mert az amerikaiak így szavaztak egy telefonos közvélemény-kutatás során.) A Semic Batman-sorában összesen 25 szám jelent meg 1990 és 1992 között.
A gyilkos tréfából (és az utána következő füzetekből) áradó brutalitás és az őrület mibenlétét boncolgató okfejtés 1990 januárjában teljesen váratlanul érte a képregényrajongó tinédzsereket, legalábbis idehaza. A 90-es évek képregényrajongói és -gyűjtői olyan füzeteken szocializálódtak, mint Bobo kalandjai, aki a Bűvös Távcsővel össze-vissza hoppanhat, a Bobo szintjén lévő Góliát, a Rózsaszín Párduc vagy éppen a Nils Holgersson. A kicsit idősebbeket célozták meg a kalandképregénynek hívható, némi erőszakot már megjelenítő, de még mindig vértelen Tumak vagy Fantom füzetek. Ezekben már egymással összefüggő történetek voltak, körvonalazódott a jó és rossz küzdelme, és bemutattak valamilyen morális dilemmát (én például a Fantomból tanultam meg a „kurtizán” szót).
Ezeket a sorozatokat a Semic Interprint képregénykiadó jelentette meg, ami 1988 elején jött létre. A svéd-magyar vállalat évtizedekig meghatározója, sokáig egyeduralkodója volt a képregényes piacnak. 2011-es megszűnéséig (akkor már Adoc Semic néven) mintegy 70 címet és közel 1500 képregénykiadványt jelentetett meg, amivel még ma is magasan vezeti a hazai kiadási statisztikákat. Bayer Antal nemrég megjelent katalógusszerű kiadványa címről címre mutatja be a kiadó teljes munkásságát, történetét: a szerző akkurátusan gyűjtötte össze a Semic összes kiadványát, amelyekben óriási kontraszt mutatkozik a korszak népszerű sorozatai (Bobó, Flintstones, Szíves bocsok), és a semmiből előtűnő Batman között. Az adott időben a Semic Interprintnél dolgozó Bayer szerint a Batman-képregények piacra dobásával kapcsolatban nem volt nagy mozgástere a kiadónak, mert a svéd központból igyekeztek összefogni és irányítani a partnerországokban kiadott lapok szerkesztését és tartalmát. A magyar Batman-sorozat eleinte a svéd verziót követte, amiben A gyilkos tréfa 1988-ban jelent meg, és azt még Bayer is elismeri, hogy a magyar kiadás „kőkemény belépővel” indult. A svéd és magyar képregényes szubkultúra között ugyanakkor óriási volt a különbség, hiszen míg Svédországban az 1950-es évektől jelentek meg képregények, itthon gyakorlatilag nem volt felnőtt piacuk. A svédeknél már a 70-es, 80-as években is megvásárolhatók voltak idősebbeknek szóló képregénysorok: a Fantom 1950-től kezdve futott, a Watchmen pedig az amerikai megjelenéssel szinte egy időben jött ki.
Legalább olvas valamit az a gyerek
Az 1989-ben hat számot megért, James Bond címen futó sorozat már nagyon nem gyerekeknek szólt. És bár minden számban szerepelt meztelen nő, akikkel James Bond le is feküdt, a sorozat annyira nem érdekelte az embereket, olyannyira hiányzott a felnőtt képregényfogyasztó réteg, hogy nem is tudott hat számnál több megjelenni. És mivel a felnőttek nem vettek képregényeket maguknak, nem létezett a ma már értelmezhető képregénygyűjtő szubkultúra, a szülők a gyerekeknek adták a 40-60 forintokat. „Legalább olvas valamit az a gyerek!” – járhatott a legtöbb szülő fejében, hiszen a képregények jó átmenetet jelentettek a mesék világából a Gutenberg-galaxisba.
Kertész Sándor képregényekről szóló, Pókember-generáció című monográfiájában a kezdetektől a 2010-es évek közepéig mutatja be a hazai képregény-történelmet. Állítása szerint a magyarországi kultúrpolitika a nyolcvanas évek végén eltűrte ugyan a képregényeket, de a belőlük származó bevételt más kulturális termékek megjelentetésére fordította, miközben az amerikai és a szuperhősös képregények kifejezetten tiltólistán voltak. Bár az országban működő nagy nyomdák már a nyolcvanas évek elejétől rendszeresen dolgoztak külföldi piacra, jó pár évet kellett várni, mire magyarul is megjelenhettek azok a képregények, amelyeket idehaza hatalmas mennyiségben nyomtak idegen nyelven. A szuperhősökről és az őket övező kultúráról tehát itthon nagyon kevés ismerete volt a társadalomnak, átfogó képe pedig szinte senkinek. Ami a Denevérembert illeti, az Kertész szerint évtizedekig tartó kultúrpolitikai ijesztgetés után, 50 év csúszással tudott csak megérkezni a hazai olvasókhoz. Kertész is elismeri, hogy az a mód, ahogy a Semic megreformálta, sőt, létrehozta a magyar képregényes piacot, újszerű volt itthon, ráadásul a svéd anyavállalat nem is lehetett biztos benne, hogy a „több ezer figura közül melyik az, amelyik a legjobban kiszolgálja a hazai igényeket”. Tehát a Semic egy nem létező piacon, egy éppen alakuló célcsoportnak dobta le a Batman-bombát.
35 évvel később
Bár Moore 2016-ban azt mondta, hogy nem elégedett a történetével – túlságosan terheltnek, merengőnek és indokolatlanul erőszakosnak tartja – , az mégis referenciapontként, alapvetésként szolgál az egész képregényes kultúrkör számára, és már idehaza is hatalmas kultusz övezi. A sorozat több hivatalos és egy félig-meddig legális újrakiadást ért meg, az 1990-es számok pedig akár több tízezres áron is futhatnak. Kevés képregényről mondható el Magyarországon, hogy rajongói verzióra is szántak energiát, pedig a Batman Noir: The Killing Joke igazán az. Mindeközben a magyar képregényes piac még ma sem érhet a közelébe sem mondjuk a svédnek, a franciának vagy a belgának, illetve még mindig jellemzően a szuperhősös tematika a meghatározó, hiába próbálkoznak a kiadók olyan komoly társadalmi témák boncolgatásával is foglalkozó szerzők megjelentetésével, mint Joe Sacco. A különböző A gyilkos tréfa-verziókról beszámolók, recenziók, kritikák sora jelent meg, a 2016-os animációs film pedig újabb bőrt nyúzott le a történetről. Annyi biztos, hogy A gyilkos tréfa és az azt követő Batman-sorozat vezette be a magyar olvasókat a felnőtteknek szóló képregények világába - igaz, minden előzmény nélkül és teljesen váratlanul. Ezért talán még hála is jár érte.