A sáskarákok taglózó erejű ütése páratlan evolúciós fejlődés eredménye

A tengeri puhtestűek meszes vázának feltörése még a szárazföldön sem könnyű feladat, nemhogy a víz alatt, ahol az ismert közegellánállási együtthatók miatt a ki- és leütés mozdulatsora hiányzik a legtöbb faj zsákmányolási arzenáljából. A kivételek egyikét a felsőbbrendű rákok (Malacostraca) osztályához sorolt sáskarákok (Stomatopoda) jelentik. Az ízeltlábú rend olyan speciális biomechanikájú célszerszámot fejlesztett magának az elmúlt 400 millió évben, amellyel az állatvilágban páratlan mértékévű növelték a mai sáskarákfajok – akváriumüveget repesztő – ütőerejét.

Az alábbi animáció a páratlan biodinamikai képességét illusztrálja:

Az evolóciósan tesztelt mechanizmusról sikerült kideríteni, hogy miért is lehet ilyen átütő erejű a rugóként kipattanó módusult ollók becsapódása – írja a NewsWeek a Sciences folyóiratban megjelent tanulmány alapján. A a hatásért az ollók által keltett, a célfelületen megaherzes lökéshullámot kifejtő szétrobbanása, vagyis a biológiai szonolumineszcencia a felelős. (Ez a jelensége akkor keletkezik, amikor egy kellően erős hanghullám egy folyadékban egy üreget kelt, majd az szétrobban.)

Az amerikai Northwestern University kutatócsoportja arra is kíváncsi volt, hogy miként maradnak sértetlenek a sáskarákok. Kiderült, hogy a biológiai szöveteket leginkább károsító „nagyfrekvenciás nyíróhullámok” ellen a leghatékonyabb védelem az állatok kültakarójának speciális térbeli mintázata. A kutatók szerint az utóbbi további vizsgálata segíthet az emberre is káros urbánus elektroszmog elleni védelmi technológiák tökéletesítsésében.