Kalácska Jakabné és a két font gyertya esete: ritka kincset szerzett meg a váci levéltár

Február 26-án, délelőtt 10 óra 36 perckor rendhagyó meghívó érkezett a mailcímemre. A feladó Vác város Levéltára volt, a levélben viszont csak annyit közöltek, hogy tisztelettel meghívtak egy nyilvános sajtótájékoztatóra március 7-ére, péntekre, 11 órára, ahol bemutatják a levéltár legújabb szerzeményét.

A levéltár honlapján is csak ennyi szerepelt, a meghívóban is szereplő „mit rejt a borító?” kérdéssel és egy kopottas borítóról készült képpel. Tényleg, mit rejthet? Rákérdezni túl egyszerű és túl spoileres lett volna, titokban reméltem is, hogy a bemutatóig még véletlenül sem derül ki semmi, addig is jobban lehet izgulni. Természetesen megpróbáltam ráközelíteni a meghívóban szereplő képre, de tudtam, hogy hiába: ha nagy betűkkel rajta állt volna, hogy Micimackó, nyilván nem hittem volna el. Persze nem volt rajta semmi – nincs mit tenni, irány Vác, különben hülyén halok meg.

Karacs Teréz és Bottyán János

Bár már sokszor jártam Vácon, bevallom, hogy a levéltárban még nem; mint kiderült, a korábban a váci múzeumnak otthont adó épület éppen a város egyik kevésbé ismert látványossága, a rohadó Karacs Teréz kollégium szomszédságában található. A romos épület körül több tábla is arról tájékoztatja az arra járókat, hogy építési területről van szó, építeni viszont valószínűleg már jó ideje nem építettek semmit. Mint kiderült, tényleg nem: az egyik első magyar nőnevelőről elnevezett kollégium 2011-ben zárt be, többször gazdát cserélt, miután pedig 2020-ban kiderült, hogy a váci Építési Szabályzat értelmében az épület csak kollégiumi célokra hasznosítható, és nem lehet belőle társasházat csinálni, azóta félig lebontva pusztul.

A kollégium előtt egy lovasszobor áll, ami nem Karacs Terézt, hanem a nyergében felálló Bottyán Jánost ábrázolja, igaz, erről semmi nem tájékoztatja az arra járót. Lehet, hogy a helyiek annak idején még jobban vették a lapot, a levéltárnak otthont adó épületet még múzeum korában a szocializmus alatt Vak Bottyán nevét viselte. A kuruc generális a török uralom után rövid ideig Vác kapitánya is volt, és bár a Honismeret 2005-ös számában megjelent cikk szerint a szobor fél szeméből a vak számára is világos, hogy kit ábrázol, a Váci polgár egyik 2023-as számában mégis jónak látta közölni, hogy kiről van szó.

De ezeket akkor még nem olvastam: 2025. március 7-én, nem sokkal tíz óra után ott álltam a Budapesti főút és a Múzeum utca sarkán, és fogalmam sem volt róla, hogy ki az a Karacs Teréz, kit ábrázol a szobor, ki és mennyit lopott a kollégiumbiznisszel, és milyen könyvet fognak bemutatni a levéltárban, amelynek az épületét a sajtótájékoztató előtt épp a váci nyugdíjasklub tagjai tekintettek meg. Eddigre már tűkön ültem: mi a rosseb lehet a borító mögött?

Aukció és civil összefogás

Nemsokára ez is kiderült: mint Horváth Ferenc, a levéltár igazgatója a sajtótájékoztatón elmondta, az új szerzemény történetét nem az elején kell elkezdeni, hanem valamivel korábban, 2024 decemberében. A Központi Antikvárium ekkor hirdetett meg egy, a levéltár számára csábítónak tűnő tételt, egy céhszabályzatot, amit azonban nem sikerült megszerezniük. Februárban viszont újabb lehetőség adódott a gyűjtemény bővítésére, az antikvárium ugyanis ismét egy váci történeti ritkaságot bocsátott aukcióra: az 1717 és 1740 közötti Püspökvác tanácsának jegyzőkönyveit. Az előző kinézett ritkaságnál elszaladt a licit, ez viszont már tényleg nagyon kellett volna a levéltárnak – igen ám, de miből telik majd rá?

Itt jön képbe a civil összefogás, illetve a Váci Múzeum Egyesület tagjainak összefogása: a levéltár a rejtélyes könyvet öt támogató adományainak köszönhetően tudta végül megszerezni. Amint arra Zomborka Márta muzeológus is felhívta a figyelmet, ezt a nagylelkűséget azért a kényszer is szülte, mert a közgyűjtemények gyarapítására nem jut elég pénz. Viszont úgy tűnik, hogy az egyesület tagjai és a levéltár jó vásárt csináltak: a javarészt magyarul, kisebb részben latinul vagy németül írott jegyzőkönyveket mostanra már digitalizálták is, így hamarosan az archívum honlapján is kutathatók lesznek, és ami még jobb hír, nemcsak Vác, hanem a tizennyolcadik század elejének életéről is sokat elárulnak.

Karcsú Antal Arzén még használta

Horváth szerint a jegyzőkönyvek, legalábbis a leltár tanúsága szerint, sokáig megvoltak, aztán egyszer csak eltűntek. Az biztos, hogy Karcsú Antal Arzén (1827-1893) szerzetes-történész kilenckötetes Vácz város történetében már forrásként használta a jegyzőkönyveket, de aztán valahol, valamikor eltűntek. Az sem világos, hogy mikor, az meg pláne nem, hogy hova: Horváth szerint egy 1880-as leltár szerint még 1717-től tartották számon a jegyzőkönyveket, később azonban már a korai feljegyzésekről nem érkezett hír, pedig 1941-ben, 1947-ben és 1983-ban is összeírták az iratanyagot.

A dokumentumokat többször is költöztették és selejtezték, hol a városi, hol a püspöki levéltárhoz kerültek, sőt, egy időben a múzeum is őrizte őket, de hogy mikor veszhetett el a korai jegyzőkönyv (aminél korábbit Vácról nem is ismernek, de ettől még létezhet), a mai napig rejtély. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a jegyzőkönyv végén látható jegyzetek már a huszadik században készülhettek, tehát valaki valamit kutatott ez alapján, de hogy ki és mit, arról sem lehet tudni semmit.

Huncut? SELYMA?!

Márpedig van mit kutatni: a jegyzőkönyvekben a tizennyolcadik század eleji Vác életéről rengeteg részlet derülhet ki onnantól, hogy minek hordták le egymást a szomszédasszonyok, egészen odáig, hogy milyen javadalmazásban részesülhettek a juhászok. Zomborka Márta szerint a legtöbb feljegyzés a békéltetési feladatokról szólt: kiderült például, hogy Kalácska Jakabné csúnyán összeveszett a szomszédasszonnyal, aminek következtében a felek válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez, az ügyben pedig a tanácsnak kellett eljárnia. Az idézett esetben Kalácska Jakabnét 2 font, vitapartnerét 1 font viaszgyertya megvételére kötelezték az egyház számára, azzal a kikötéssel, hogy ha továbbra is perlekednek, a végén még pellengérre állíttatnak és megvesszőztetnek. Erre egyébként a muzeológus-néprajzkutató szerint nem került sor: Kalácskané neve összesen ötször fordul elő a feljegyzésekben, és hiába veszekedett folyton, nem vesszőzték meg.

A feljegyzésekben rögzítették azt is, hogy a perlekedő felek miket vágtak egymás fejéhez, ami Zomborka szerint mai szemmel kissé meglepőnek is tűnhet: a bevett és máig használatos gyalázkodásoknál sokkal sértőbbnek számítottak az olyan kifejezések, mint a „huncut” vagy a „selyma”. Ez a huncut esetében nem is akkora csoda: akkoriban lekutyapicsázni valakit nem számított enyhe sértésnek, a selma vagy selyma pedig gonosz, durva embert, gazfickót, csirkefogót jelentett.

A könyv nemcsak Kalácskané rossz természetéről árulkodik, hanem arról is, hogy hogyan teltek a hétköznapok a korabeli Vácon: a több napon át tartó vásárok előtt a tanács döntött arról is, hogy kik tartsák fenn a rendet, hogyan intézkedjenek a kocsmai vircsaftok esetén, de az is kiderül a feljegyzésekből, hogy például a pásztorok milyen javadalmazásban részesültek, illetve hogy melyik épület hogyan és mikor cserélt gazdát. Ahogy az is, hogy a városnak stabil bevételt jelentett az engedély nélküli borkimérések (alattomban bort árulók) megbírságolása – ehhez képest most egyetlen kocsmát se láttam, igaz, nem jártam be a várost, de ha lehet hinni a múltnak, bizonyára inkább alattomban működő borkimérést kellett volna keresnem.