„Minket szarból tapasztott az úristen”
Esterházy Pétertől Parti Nagy Lajosig a legnagyobbak rajongtak az európai transzavantgárd jugoszláv mestereként számon tartott, 2025. március 27-én 84 évesen elhunyt Tolnai Ottóért. A Kossuth-díjas vajdasági költő-író-drámaíró-esszéista már évtizedekkel azelőtt világhírű volt, mint hogy a 2000-es évek elején a kis magyar valóság kánongyártói is felfedezték volna művészetét.
Jugoszlávizmus
Nem mondunk újat azzal, hogy a pörköltszaftos Kádár-kori Magyarországon elképzelhetetlen volt az a fajta multikulti szabadság, amely lehetővé tette, hogy az 1960-as évek közepén olyan haladó magyar nyelvű folyóirat jelenjen meg Újvidéken, az Asterix és a Talpraesett Tom képregények révén a magyar popkultúrában is ismert Fórum kiadó gondozásában, mint a legendás Új Symposion (vagy ahogy az ex előnevű utódot is emlegetik: a Sympo), amelynek alapító munkatársa, majd a hetvenes évek közepéig főszerkesztője a korábban Zágrábban filozófiai stúdiumokat is végző Tolnai Ottó volt.
Azokban a hatvanas-hetvenes években, amikor Szabadkától Eszéken át Ljubjanáig és oda-vissza tombolt a neo- és transzavantgárd, miközben a budapesti viszonyokat az jellemezte, hogy 1964-ben a velencei képzőművészeti biennálé magyar pavilonjában a jó húsz évvel korábban is öregnek számító Henry Moore modorában alkotó Barcsay Jenő művei képviselték az országot.
Belgrádban viszont, például a Nemzetek Színháza Fesztiválja címen megrendezett BITEF-eken olyan alkotók arattak telt házas sikereket, mint Peter Brook, Andrzej Wajda, Robert Wilson, Jerzy Grotowski, Andrej Ljubimov, illetve a saját darabjait rendező Samuel Beckett. Az újvidéki „symposok” is trenddiktáló lírával és prózával, az akkoriban épp a free jazz jegyében álló kortárs zenével pallérozták a publikumot, valamint a Tolnai által rajongott progresszív képzőművészettel.
A magát több interjújában is „ilyen festőlátogató” embernek aposztrofáló, az irodalmi körökben a kilencvenes évektől a cseh Bohumil Hraballal és a kolumbiai Gabriel García Márquezzel egy lapon emlegetett Tolnai Ottó magát később is virtigli jugoszlávnak, a szigorúan nem politikai értelemben vett jugoszlávizmus egyik utolsó képviselőjének tartotta. Nem véletlen az sem, hogy szövegeit – a nemzetközi kánonban John Updike vagy Bruno Schulz szellemi unokatestvéreként számon tartott – jó barátja, Danilo Kiš ültette át szerb nyelvre.
Ahgy az sem, hogy a világhíres Jel Színházat megalapító falubelije, a szintén magyarkanizsai születésű Nagy József (Josef Nadj) a Wilhelm-dalok avagy A vidéki Orfeusz című kötetből Orfeusz létrái (Les Echelles d’Orphée) címen színpadra alkalmazott darabbal nyitotta meg az általa alapított Orleans-i Koreográfiai Központot 1992-ben -- a világsiker mellett beírva nevét ezzel saját és Tolnai nevét is az egyetemes színháztörténetbe.
Költő disznózsírból
Monográfusai szerint Tolnai nem teremtett iskolát, nincsenek követői, és bár életműve paradigmaváltást hozott a magyar irodalomban, mégsem kanonizálódott. Ennek több oka is lehet. Mindenekelőtt az, hogy a magyarországi nagyközönség alig húsz éve, Parti Nagy Lajos révén ismerkedhetett meg vele közelebbről. Ők ketten hat napon keresztül beszélgettek egymással Palicson. A rádióban is elhangzott dialógust Tolnai átszerkesztette és kötetté bővítette, amely nem sokkal a megjelenése után, 2005 elején elnyerte a Magyar Irodalmi Díjat.
A címét egy Kosztolányi-anekdotából kölcsönző Költő disznózsírból áttörést hozott. Annak ellenére vagy épp azért, mert az alany hosszas, saját maga által áriáknak nevezett monológokkal válaszol Parti Nagy kérdéseire: az olvasó egy Tolnai-elbeszélés kellős közepén találja magát, és hol kisregénnyé, hol epikus szabadverssé dagad az élethistória, hol pedig képzőművészeti és irodalomtörténeti fejtegetések kitérői között barangol.
A Parti Naggyal folytatott dialógusból az is kiderül, hogy az anyaországi letelepedés helyett otthon maradó Tolnai sosem viselte homlokán a kisebbség „bús pecsétjét”, az ő vidéke a jugoszlávizmus, és általa az Európára, a világra nyíló horizont. Ugyanakkor kétség sem fér hozzá, hogy minden porcikájában tisztában van vele, miféle határvidék szülötte. Az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben kötetében a címadó felmenő szentenciája mindennél többet mond erről az alapattitűdről:
„de hiszen, kisfiam, mi nem vagyunk filmszínészek [...] / mi semmis vidéki véglények vagyunk / minket szarból tapasztott az úristen”.
Palicsi Homokvár
„Ottó, nehogy azt hidd, hogy csak ezekkel a kis házakkal foglalkozom, én éjszaka a világ legnagyobbjaival levelezek, mondta nekem a Palics és Szabadka atomjaival foglalkozó barátom. Ez biztos bolond, gondoltam elsőre. Aztán megmutatta, hogy mit rejtenek az ingdobozok. Mások mellett Henry Moore-ral és Szilárd Leóval levelezett”
– mesélte 2015 júniusában a Petőfi Irodalmi Múzeumban a közelgő 75. születésnapjának tiszteletére összegyűlt hallgatóságának Tolnai Ottó.
Az akkor elmesélt, a délszláv polgárháború kirobbanása előtt megtörtént sztori csattanója, hogy az atomtudós Szilárd, aki nem mellesleg megírta levelezőpartnerének, hogy a középiskolás matek- és fizikakönyvei olvasgatásával piheni ki magát, rákérdezett, hogy mi az a Palics. A nukleáris láncreakció atyja ugyanis ezek szerint nem volt tisztában azzal, hogy a szó a Szabadkától nem messze található, ha máshonnan nem, hát Csáth Géza és Kosztolányi Dezső írásaiból bizonyosan ismerhető békebeli fürdőhely neve, amelynek egyik kúriaméretű háza, az életműben oly sokszor emlegetett Homokvár volt haláláig Tolnai otthona, és egyben az efféle anekdotákból egyetemes irodalmat alkotó alkimista laboratóriuma.