A Qubit főszerkesztői hírlevelét, az Anarki in the Kitchent a Qubit+ előfizetői kapják meg minden hétfőn. Annak, aki véletlenül nem fizet elő, kedvcsinálónak itt a legutóbbi, május 19-i epizód.

Kevés terület létezik, ahol az emberiség olyan átütő eredményeket ért el az elmúlt évtizedekben, mint az élelmiszeripari termékek, flakonok, tubusok, konzervdobozok és palackok hatékony kinyitása. Hogy mást ne mondjak, nem is olyan régen egy mustáros tubusból még úgy kellett kiimádkozni az anyagot, hogy az ember egy, a célra nyilvánvalóan alkalmatlan eszközzel – késsel-villával, bugylibicskával, kötőtűvel – addig szurkálta a munkadarabot, amíg a feje búbja is mustáros nem lett; ehhez képest megváltást jelentett a korszakos találmány, a kúpos végű kupak, amivel egy mozdulattal ki lehet lyukasztani a tubust. Nem szorosan ide tartozik, mégis külön említést érdemel az a lángész, aki rájött, hogy a magas viszkozitású élelmiszereket (a mustár mellett a ketchup, a majonéz és társai) olyan műanyag flakonba csomagolja, amit fejjel, azaz kupakkal lefelé lehet tárolni, ezzel munkába állítva régi barátunkat, a gravitációt. De a nyitástechnológia Arkhimédésze egyértelműen Ermal Cleon „Ernie” Fraze volt, az amerikai mérnök, aki 1963-ban szabadalmaztatta a puszta kézzel, szerszám nélkül nyitható konzervdobozt (szakszóval: pull-tab can), amivel cserkészek és bölcsészek komplett generációit szabadította meg a konzervnyitással járó megpróbáltatásoktól. Fraze találmánya természetesen az alumínium üdítős és sörösdobozokon is megjelent, és hatalmas karriert futott be, egészen addig, amíg az eldobált fülecskék el nem kezdték szúrni a környezetvédők szemét. Ahol nagy a szükség, közel a segítség: hamarosan színre lépett a nyitástechnológia Leonardója, a szintén amerikai Omar L. Brown, aki 1967-ben találta fel a befelé nyíló, dobozon maradó fülecskét, amit máig használunk. Mint látható tehát, a múlt század második felében néhány év leforgása alatt eljutottunk a paleolitikumból a modern korba, legalábbis ami a gondosan lezárt, következésképp kinyithatatlan dolgok kinyitását illeti.

És akkor beütött a ménkű. Az Európai Unió elrendelte, hogy a tagállamokban 2024 júliusától a műanyag kupakokat a palackokhoz kell rögzíteni (a szakirodalomban: tethered cap, azaz pórázon tartott kupak), hogy a tisztelt italozók ne dobálják el őket, és ne szennyezzék a környezetet. A szándék nemes, a megvalósításba azonban apró hiba csúszott. Én meg nem mondom, hány mérnök hány munkaórát dolgozott a projekten éjt nappallá téve, hány kísérleti robbantást hajtottak végre hozzá különböző csendes-óceáni atollokon, hány hadront ütköztettek a CERN-ben, hány felderítőszondát indítottak a Naprendszer határain túlra, mindenesetre addig mesterkedtek, amíg eliminálták a vizes, üdítős és egyéb palackok legfontosabb funkcióját. A palackokat ki lehet ugyan nyitni, egyúttal sikerült elérni, hogy ne lehessen belőlük inni.

Amikor tavaly nyáron megjelentek a boltokban a palackhoz rögzített kupakok, hatalmas volt a felháborodás: nem létezett magára valamit adó tiktokker, youtuber és instagrammer, aki ne lovagolta volna meg a kupakbotrányt, jellemzően ilyen megdöbbentő illusztrációkkal:

A pórázos kupakok megjelenése óta eltelt lassan egy év, de sajnos nem bukkant fel sem egy Ernie Fraze, sem egy Omar Brown, úgyhogy itt az ideje, hogy átgondoljuk, mit lehet tenni kupakügyben, mert az biztos, hogy ez a helyzet egy pillanatig sem tartható tovább. Megzaboláztuk a tüzet. Feltaláltuk a kereket. Eljutottunk a világűrbe. Ha holnap kipusztul az emberiség, ne az legyen már a sírjára írva, hogy balfasz. Visszavonultam hát házi boszorkánykonyhámba, és hosszú hetek áldozatos munkájával kidolgoztam öt megoldást, amelyek mindegyike kecsegtetőbb, mint az az idétlenség, amit most „kupaknak” csúfolunk.

1. megoldás: No kupak, no problem

A kupak nélküli palack első pillantásra radikális megoldásnak tűnhet ugyan, de van egy hatalmas előnye: ha nincs kupak, nincs mit eldobni, ergó nincs környezetszennyezés. A szállítással és a tárolással adódhatnak gondok, és a kupak nélküli palack nem is túl higiénikus, beleszáll a por, belefingik a légy. Ráadásul nyugtalanító a tudat, hogy ezzel a találmánnyal nem előre haladunk, hanem néhány tízezer évvel visszarepülünk az időben (kupakolni már az ókori görögök is kupakoltak), de ha olcsó és gyors megoldásra van szükség, ez a legegyszerűbb és a leghatékonyabb. Fantáziátlanoknak mutatom is, hogy kell elképzelni:

2. megoldás: Elegáns kupaktartó doboz

Ha a kupakkal az a legnagyobb baj, hogy eldobják, gondoskodni kell a megfelelő tárolásáról. Erre hoztam létre az elegáns, minden igényt kielégítő, hordozható kupaktartó doboz prototípusát, aminek működését talán még egy kisgyereknek sem kell elmagyarázni. A dobozban tárolt kupak bármikor újrahasznosítható, és ha véletlenül kupak nélküli palackba futnánk bele (lásd az első forgatókönyvet), azonnal kéznél van egy vészkupak. Itt az első modell, de persze Hello Kitty-set, csillámpónisat és Star Wars-osat is el tudok képzelni belőle.

3. megoldás: Gusztusos aranylánc

Mint közismert, a műanyag pórázon tartott kupakkal az a legnagyobb baj, hogy túl rövid a póráz, és azért nem lehet a palackból normálisan inni, mert a kupak óhatatlanul belelóg az ember szájába, orrába vagy egyéb létfontosságú testrészeibe, illetve akadályt állít a folyadék útjába, ami kontrollálatlan spricceléssé változtatja az ártatlan kortyolást. Ha viszont a gyártók megnövelnénk a műanyag póráz hosszúságát, azzal csak még több műanyag szemét keletkezne, vagyis megint csak hátralépnénk, nem előre. Ennek a dilemmának a feloldására találtam fel a praktikus, mégis ízléses aranylánccal a palack nyakára erősített kupakot. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a lánc hosszúsága állítható, így bármilyen testalkathoz hozzá lehet igazítani, és ha mégis ki kell dobni az egészet a szemétbe, vigasztalhat minket a tudat, hogy az arany a műanyaggal ellentétben teljesen természetes, bioszférabarát, és nem lebeg az óceánok felszínén, hanem lesüllyed a mélybe. Íme a boszorkánykonyhámban előállított prototípus:

4. megoldás: Nemzeti Kupaktanács

Miért kellene mindenáron mérnökösködni, ha a probléma egyszerű logisztikai úton, néhány ezer milliárd forint okos befektetésével orvosolható? A műanyag palackok által okozott környezetszennyezésre már frappáns választ adtunk az országszerte flottul működő visszaváltási rendszer létrehozásával: jómódú polgártársaink több tonna fosszilis üzemanyag elégetésével autóznak kilométereket Tescóról Pennyre, Aldiról Lidlre, hogy találjanak egy működőképes automatát, a kevésbé jómódúak pedig gyalogszerrel róják a várost és guberálják a kukákból a kidobott betétdíjas palackokat.

Klasszikus win-win szcenárió! Itt az ideje, hogy a rendszer elsöprő sikerén felbuzdulva bevezessük a betétdíjas kupakot, ami egy csapásra véget vet a nyomornak, és újra ihatóvá teszi az ihatatlant. A kupakbetétdíj bevezetésével egyszer és mindenkorra pórázát (láncait) veszti az a nyomorult kupak, ráadásul ismét sikerül borsot törni a tudálékos, távolról basáskodó Európai Unió orra alá. Hogyan csináljuk? Mi sem egyszerűbb ennél. Az országos kupakvisszaváltó rendszer (OKUPA) létrehozásához először is szükség lesz egy Nemzeti Kupaktanácsra (elnök: Csányi Sándor, alelnök: Hernádi Zsolt, tiszteletbeli elnök: Schmidt Mária), ami meghatározza a rövid- és középtávú stratégiát. A Nemzeti Kupaktanács a Kupak, Plomba és Hevederzár Terméktanáccsal együttműködésben kijelöl egy fiatal, dinamikus, az üzleti életben már sokszorosan bizonyított vállalkozókból álló munkacsoportot (Tiborcz István, Matolcsy Ádám, Száraz István) amelynek tagjai közpénzből üzemeltetett magánrepülővel, szükség esetén szolgálati jachtjuk fedélzetén hároméves nemzetközi tanulmányútra indulnak Monte Carlo, Portofino és a Seychelles-szigetek érintésével, hogy felderítsék a világszerte alkalmazott know-how-kat, best practice-eket, felmérjék a lehetőségeket és a kihívásokat, és beszerezzék az implementációhoz szükséges eszközöket.

Ilyen eszközök természetesen nincsenek, hiszen a kupakvisszaváltás intézménye mint olyan sehol a világon nem létezik, de a szemfüles delegáció Dániában egy poros raktárban rábukkan 300 kidobásra ítélt félkarú rablóra, amiket az isten is kupakvisszaváltó automatának teremtett. A delegáció az egymillió dán koronás árat késhegyre menő, éjszakába nyúló tárgyalások során felalkudja 2 ezer milliárd forintra, mert 2 ezer milliárd forintból mégiscsak többet lehet lopni, mint egymillió dán koronából. A félkarú rablókat tengeri úton, a Magellán-szoros és a Jóreménység foka útba ejtésével szállítják Dániából Triesztbe (1000 miliárd forint); onnan vasúton jutnak Magyarországra (350 milliárd forint). A gépek felújítását és átalakítását a Kupakmech Nemzeti Zrt. végzi (1,5 ezer milliárd forint); az informatikai rendszert a Legacy Logistics Bt. fejleszti Cobolban (vezérigazgató: Schmidt Mária, CTO: Hernádi Zsolt, CFO: Csányi Sándor). A kupakbevételek a Kupak Hulladékgazdálkodási Zrt.-hez (KOHU) folynak be (elnök: Hernádi Zsolt, alelnök: Schmidt Mária, tiszteletbeli elnök: Tupac Shakur), ahol repülőgép- és jachtüzemanyagra költik őket.

5. megoldás: No palack, no kupak, no problem

Kristálytiszta helyi forrás. Artézi kút. Gémeskút. Kerekeskút. Ivókút. Szökőkút. Vödör. Kanna. Pohár. Lavór. Csap.