Robotkutyából nem lesz szalonna

„Ott egy kutya! És nincsen feje!” – csodálkozott egy kisiskolás korú, valószínűleg sportcéllal kivezényelt fiú az ELTE Bogdánfy úti sporttelepén szerda délután négy körül. Tulajdonképpen igaza volt, bár nem valamilyen horrorisztikus jelenetnek volt a szemtanúja, hanem csak a Boston Dynamics egyik robotkutyáját látta meg, amelyet a SZTAKI hozott ki a Robolity címet viselő versenyre, ahol a hús-vér kutyáknak és a robotoknak egy agility-pályán kellett összemérniük magukat. Ez a robot csak nézőként volt jelen, a versenyen nem indult: nem fért volna el a pályán, amit kis- és közepes testű kutyákra, illetve robotokra optimalizáltak. Az ELTE Etológia Tanszékének rendezvénye nagyjából 300 fővel annak ellenére teltházas volt, hogy a telefon szerint 34, a nálam lévő hőmérő szerint pedig 38 fok volt, árnyék meg szinte sehol.

A porszívórém

Négykor, pláne fél négykor, amikor szokásom szerint túl korán megérkeztem, persze még nyoma sem volt a tömegnek: ketten a Boston Dynamics kutyáját próbálgatták, egy srác Óbudai Egyetem feliratú ingben pedig egy másik furcsa teremtményt sétáltatott, amit első döbbenetemben porszívófejű rémnek kereszteltem el, de valójában nem is hasonlít egy porszívóra.

A kínai gyártású Unitree GO2 robotkutya még kevésbé hasonlít kutyára, mint a híresebb unokatestvére: kisebb termetű, szürke, ha ugrani készül, összeesik, mint egy rosszul kitámasztott vasalódeszka, és fektéből pattan fel, rovarszerű műanyag feje van, aminek a szájrészénél sebesen pörög valami, amit először tévesen ventilátornak hittem, és megsajnáltam, hogy a melegben ő is liheg, mint a kutyák. Mint kiderült, a robotnak ez nem a nyelve volt, hanem a LIDAR, vagyis nagyjából a szeme, amiből van neki egy másik is (egy kamera). Ő már versenyzőként érkezett: a GO2 mérete már megfelelt a pálya és a versenytársak adottságainak. Bár arra számítottam, hogy öldöklő verseny alakul majd ki a különböző típusú robotok (és a különböző kutyák) között, némileg csalódnom kellett: a pályán külön futamokat rendeztek a mechanikus és bionikus kutyáknak, robotból pedig csak Unitree indult, az ő sikerük az őket irányító ember rutinján és felkészültségén múlott.

Lejt a pálya

A robotok ugyanis még nem tartanak ott (legalábbis a kereskedelmi forgalomban kaphatók semmiképpen nem), hogy egyedül, vagy parancsoknak-jeleknek engedelmeskedve olyan komplex feladatokat tudjanak megoldani, mint a kutyák, ezért ezen a rendezvényen még távirányították őket. És nekik is lejtett a pálya: mivel a Unitree robotjai nem tudnak akkorát ugrani, mint a rendes kutyák, a léceket a lehető legalacsonyabbra helyezték. Ezt egy kutya nagyjából átlépi, egy robot meg éppen hogy át tudja ugrani, már ha szerencséje van, és az őt irányító gazda is jól lövi be, hogy honnan kell indítani az ugrást. Már ez is valami: a robot, ha nem is esélyes, de nem is esélytelen egy agility-pályán.

Miklósi Ádám etológus, az etorobotika szó szülőatyja szerint ez az esetlenség is fontos a robotok bemutatásánál: mivel azt (is) kutatja, hogy miképpen lehet a robotból a kutyához hasonló társ, úgy véli, hogy nem árt felhívni a figyelmet a technika korlátaira is. „Most a kőkorszakban vagyunk” – mondta arra, hogy hol tart most éppen a tudomány, amikor a verseny második fordulóján a kínai robotok és a magyar kutyák éppen az egyenes kiesős KO-versenyt futották, az előbbiek humán segítséggel, és nem is minden fennakadás nélkül. Miklósi szerint ez 5-10 év múlva változhat: ha a robottechnikát fejlesztő cégek megosztanák egymással a tudásukat, öt éven belül izgalmas verseny alakulhatna ki, ha nem, tíz éven belül utolérik egymást, és már nem arra kell majd várni, hogy melyik robot gazdája tudja pontosan belőni, hogy mekkorát ugrik a kutya. Ha belegondolunk, hogy mennyi időbe tellett egy kutyának eljutni odáig, ahol most tart, és abba is, hogy a robotfejlesztések milyen iramban zajlanak, ez nem is tűnik túlzó becslésnek – bár a mostani produkciók, legalábbis a robotok részéről, valóban inkább a kőkorszakot idézték.

Agility

Az első verseny az agility volt, amire tíz kutyát neveztek, az egyforma robotok miatt viszont nem volt világos, hogy hány robottal szemben, pláne hogy volt olyan robot, ami más gúnyában és más sofőrrel, de kétszer is indult. Ez technikai szempontból nem jelentett problémát, a robot nem fárad ki, melege ugyan lesz, de nem annyira, mint egy kutyának, mindenesetre a nézők között akadt olyan, aki megpróbált a propellerfejű szürke jószágok között különbséget tenni – sikertelenül. Az agilityben a kutyáknak és a robotoknak több akadályt kellett leküzdeniük: volt cső, rámpa, libikóka és szlalom is, amelyek közül egyértelműen a legutolsó okozta a legnagyobb problémát a gépeknek, hiszen még egy kutya magától is hajlandó játszani, a kontrollert nyomogatni az eddigre negyven fok felé közelítő hőségben nem tűnt túl jó mókának.

A robotok ráadásul lassúak is: amíg egy robot végigbóklássza a pályát, akár a legjobb irányítóval is, egy lelkes kutya háromszor is befutja, igaz, az agility szabályai szerint ez alatt akár többször is diszkvalifikálhatják. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a kutyák némileg tartottak a robotoktól, de miután összeismertették őket, feloldódott a hangulat – pláne, hogy nem kellett egyszerre szerepelniük.

Porszívó és Helka

A verseny kezdetén két kedvencem lett, bár nehéz volt választani: a porszívófejű rém, akiről akkor még azt hittem, hogy csak egy a sok közül, és Helka, az egyik valódi kutya. Ez később még módosult, de nem lényegesen: ha egyszer már letettem a garast, nem illik módosítani, pláne hogy a kutyák szinte mindegyikére szívesen fogadtam volna, talán valamilyen luddita fellángolás következtében. A versenyből aztán kiderült, hogy feleslegesen aggódtam: a robotkutyák még nem veszik el a munkánkat, sőt, a kutyák munkáját sem.

A hőség a kutyákat is összezavarta, a gazdáikat is. Gácsi Márta, az ELTE oktatója, kutyakiképző és agility-bíró elmondta, hogy itt azért a robotoknak lejtett a pálya a szélesebb kapukkal és a szinte nem is létező akadályokkal, de azért levezényelte a versenyt. A kutyák számára zavaró lehetett a környezet, akár a robotok közelsége is, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy sztrájkolnak: az egyikük úgy döntött, hogy a kukacnak nevezett akadály mélyében akar letanyázni, a kellemes árnyékban, a másik rosszul értette a pálya sorrendjét, Zserbó pedig úgy érezte, hogy meg kell zavarnia Déneske műsorát, mert ő is játszani akar. Gácsi szerint ez nem tragédia: az agility a kutya és a gazda öröméről, a játékról is szól, a pontozás pedig ugyan hasonló a díjugratáséhoz (leverte? nem verte le?), de az első a közös öröm, ezért még Radír kutya teljesítményét is illett elismerni, aki szinte mindent elrontott, amit el lehetett, de legalább jól érezte magát.

Robotbaki

A robotok valószínűleg nem érezték magukat sehogy, de a kevésbé gyakorlott kontrollerekkel meglehetősen veszélyes mutatványokat mutattak be a rájuk optimalizált pályákon, szédelegtek az akadályokon, és ha ugrani kellett, arra alaposan rá kellett készülniük. Az esetek többségében az mentette meg őket, hogy nem tudták leverni a lécet, mert dobtak rá egy kövér hasast – ezt egy kutya legfeljebb akkor tudta volna megtenni, ha direkt lefekszik az akadálynál. A kutyáknál nem ért hibapontot az sem, ha szlalom közben izomból lefejelték az oszlopot, Gácsi szerint azért, mert nem csinálnak ilyet – de ez volt a robotok szerencséje, hiszen erre így a szabályzat sem tér ki (a Bastillon robotja épp ezt követte el).

Azért a kutyáknál is akadtak problémák, de a bíró szerint direkt nem rutinos játékosokat válogattak be a csapatba – így nem lesz olyan fájó a robotoknak a vereség, persze. Amiről tudni lehetett, hogy borítékolva van: amíg egy joystickkel vezérelt robot végigkóborolja a pályát, lemegy a nap, egy kutya még akkor is negyedannyi idő alatt végez, ha diszkvalifikálják, és már csak játékból rohangál ide-oda.

Az eredmény

18 óra 49 perckor már 40 fokot mutat a hőmérő, 34-et a telefon, túl vagyunk az agilityn meg a KO-meccseken is, mindenki ki van fulladva, a robotok bootolnak, a kutyák lihegnek, a nézők az árnyékot keresik, a szomszédos Kockában lángost sütnek és sört csapolnak, de itt az izgalom a tetőfokára hág: kiderül, hogy ki nyert.

Standardben Pipacs lett a győztes, a robot-trófeát pedig az Óbudai Egyetem vihette el, azzal a porszívószörnnyel, akivel először találkoztam; az egyenes kiesős KO-verseny győztese kutyából Wolke, robotból pedig a Bastillon lett. A kutyák toronymagasan vezettek nagyjából mindenben, amiben vezetni lehetett, és mivel irányították őket, a robotok akkor sem tudtak volna eltévedni, ha akartak volna, nem volt fair a verseny, és ezt mindenki tudta is.

Miklósi szerint ez viszont csak a kezdet: tényleg a kőkorszakban vagyunk, ha később visszanézünk rá, csak röhögünk rajta, mint a mobiltelefon kukacjátékán, de ezek jelentették az első lépéseket a Robolityben, amit évente tervez megszervezni, és amin úgy versenyezhetnek majd a gyártók, mint ahogy a Forma-1-ben, akár pilótával, akár nélküle. Ez persze nemcsak a szórakoztatásról szól, hanem az edukációról is: a GO-2-t hiába használta már a kínai hadsereg is, elsősorban játék, figyelemfelkeltő eszköz, oktatási valami, de semmiképpen nem valami olyasmi, amitől félni kellene, hiszen látjuk, hogy milyen béna. És közben milyen ügyes is, persze: néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, amit most egy kereskedemi forgalomban kapható kínai robot tud. „Geekeknek való drága játék”, foglalta össze egy újságcikk a Unitree lényegét, de ennél jóval többről van szó: igen buta, de valódi társat lehet kapni a pénzért, aminek valami értelme is van. Miklósi szerint komoly jövő várhat például a vakvezető robotora is, mert míg egy kutya kiképzése éveket vesz igénybe, a megfelelő szenzorokkal és biztosításokkal felszerelt vakvezető robotokat órák alatt fel lehet programozni. Persze csak akkor, ha már a Teslák se mennek neki a falnak.