„A magyar narkósok számát senki sem tudja pontosan, hiszen a mai napig egyetlen felmérés sem készült. (...) A narkósok száma több tízezer lehet Magyarországon. A számuk éppen úgy lehet húszezer, mint kilencvenezer. Vannak olyan vélemények is, hogy több százezres tömeggel kell számolnunk.”

Az idézet szólhatna a mai Magyarországról is, hiszen ma is nagyon keveset tudunk arról, hogy a különböző szegregátumokban, leszakadó térségekben valójában hányan használnak kórosan, kontrollvesztetten valmilyen kábítószert vagy pszichoaktív szert. Az idézet azonban nem mai, hanem egy 1986-ban megjelent riportkönyvből származik, és a nyolcvanas évek elejének helyzetét tükrözi. Boros István és Vértessy Péter Narkó bluesában az a kísérteties, hogy néhány részlet átírásával akár a mai Magyarországról is szólhatna – leszámítva az állami vezetők hozzáállását.

Társadalmi válság volt a nyolcvanas évek Magyarországán, és nincs ez másként ma sem. Ezt a társadalmi válságot tükrözik a drogfogyasztási szokások és a társadalmi, állami hozzáállás is. Hogy jobban megértsük a jelen problémáit, érdemes kicsit visszautazni az időben, és megnézni, milyen volt negyven évvel ezelőtt a helyzet. Amit a Narkó blues riportszerű beszámolójában találunk: egyéni válságok, társadalmi nemtörődömség, az állam embereinek empátiahiánya. Egy dolog viszont szembeötlő: negyven évvel ezelőtt az állam nemcsak engedte, de úgy tűnik, támogatta is ennek a nehéz témának a feltárását. Számtalan könyv jelent meg akkoriban arról, hogy mi okozza a „narkó” terjedését. Ezzel szemben ma az állam leginkább elhallgatja, bünteti és egyéni felelősség kérdésévé teszi azt a problémát, ami nem egyéni, hanem társadalmi szintű, hiszen alapvetően az érvényesülési utak ellehetetlenülése okozza. Ez viszont kihat az utca emberének hozzáállására is: mára normalizálódott a kábítószer okozta kábulat az utcákon,, ami a nyolcvanas években még megütközést keltett.

Persze azóta más szerek vannak forgalomban, más okok miatt szenvednek az emberek, mások a szubkultúrák és mások a társadalom peremére szorult rétegek is. Ma sokkal inkább a szegregátumokban, kistelepüléseken romlott a helyzet, és sokkal inkább a dizájnerdrogok jelentik a veszélyt, míg negyven évvel ezelőtt a nagyvárosok munkáscsaládjainak fiataljai szipuztak és gyógyszereztek, legalábbis Boros és Vértessy beszámolója szerint. Akkor még csak a fiatalokról volt szó, ma már egyes helyeken generációk válnak a drogok áldozatává. A kilátástalanság azonban, ami elől az érintettek, a kóros szerhasználók menekülnek, úgy tűnik, nem változott.

„A család kulcskérdés”

Boros és Vértessy riportja egy 1980. május 14-i temetéssel kezdődik. A 28 éves Sinka Gábort temetik, aki, mint az a kötetből kiderül, az évekig tartó szipuzásba halt bele.

Boros és Vértessy hosszú ideig követik a még élő Sinkát, és az egyik jelenetben egy doktori disszertáció okosságaival szembesítik. Eszerint a kábítószert használó fiatalok igénytelenek, cél nélküliek, és moralitásuk gyengén fejlett. Sinka ezen gondolkodva azt mondja a két riporternek: „az biztos, hogy több megértéssel segítenék [a kábítószert használó fiataloknak]. Nem gumibottal, atyai pofonokkal és elzárásokkal. Az én otthoni körülményeim nem jelentettek különösebb értéket, éppen ezért én majd olyan kapcsolatot próbálok kialakítani a lányommal, amit féljen elveszíteni. Mert a család kulcskérdés. Aki narkózik, annak valami nincs rendben az életében. Akár társaság, akár a társadalommal való kapcsolata. Ha egy narkósban megvan a gyógyulási szándék, az önmagában kevés, a gyógyszerek önmagukban kevesek. Ha az életembe be tudok valami olyasmit iktatni, amit fontosabbnak érzek, mint a narkó, akkor már csak múlt időben vagyok narkós.”

Az is tragédia, hogy Sinkának ez nem sikerült, de az talán még nagyobb tragédia, hogy a magyar állam ezt a segítő, empatikus attitűdöt ennyi év és egy rendszerváltás után sem tudta magáévá tenni.

A kötetben több mellékszereplő is feltűnik a nyolcvanas évek Budapestjének lecsúszott, vagy talán soha fel nem kapaszkodott társadalmi rétegeiből. Ilyen a tizenhat éves Rózsa is, aki nyolcéves kora óta él állami gondozásban és óvónőnek tanul, de mivel teljesen bizonytalan mindenben, ő maga sem érti, hogy miért teszi ezt. „Nem akartam én gyerekekkel foglalkozni. Most is van úgy, hogy a legszívesebben földhöz vágnám az egész gyereksereget. Valahogy rám is jön időnként, és akkor ráordítok a kissrácokra, hogy »Húzzál innét, hagyj békén!« Szinte gyűlölöm őket olyankor.” Rózsa sorsán keresztül is tanúi lehetünk a kötetben, hogyan csúszik valaki bele a saját szenvedései miatt a droghasználatba. A sérült családok, néha egészen brutális abúzus és trauma, a hiányzó közösségi befogadás, az egyéni ambíciók kiteljesíthetőségének teljes hiánya vezet ahhoz az állapothoz, amiben valaki már csak menekülni akar az országból, a társadalomból és a valóságból.

Az állam emberei

Mára közhely, hogy a tudatmódosítók használata reakció valamilyen társadalmi problémára, ám erre a tényre nem tér ki a Belügyminisztérium által koordinált Nemzeti Drog Fókuszpont 2024-es beszámolója - kijelenthetjük, hogy ebben a tekintetben az állami könyvkiadás negyven éve előrébb járt.

Sinkára még a nyolcvanas években így reagáltak a rendőrségen: „Ez a szipus Sinka, nem kell vele törődni! Na, ide figyelj, fiam! Takarodj innen a jó büdös francba, ha jót akarsz! Elegünk van belőled. Mindenkinek az lenne a legjobb, ha végre megdöglenél!” A könyvet végigkíséri ez az attitűd: az állami végrehajtásban dolgozók nem megérteni és segíteni igyekeznek, hanem fegyelmezni és kioktatni. Sinka esetében ez a hozzáállás biztosan nem működött, ezért is kezdődhet Boros és Vértessy könyve Sinka temetési jelenetével. Talán abban lehet bízni, hogy jóval enyhébben, de ez a szemlélet még ma is jelen van az állami szervekben. A kábítószer-használatra vonatkozó szabályok szigorítása, a rendőrségi típusú megoldások előnyben részesítése a szociális, egészségügyi, mentális segítség helyett mind azt tükrözi, hogy az állam ma sem segítő kezet nyújt, hanem fegyelmező ujjat tart fel.

Sinka Gábort egyébként nemcsak a rendőrök kezelték így, hanem egy idő után már az orvosok is széttárták a kezüket, és azt mondták, hogy rajta nem lehet segíteni. Az senkiben fel sem merült, hogy egy sérült társadalom sérült családjában szenvedő emberen sem a regulázás, sem a gyógyszer nem képes segíteni, ahogyan erre Sinka maga is felhívta a figyelmet.

A társadalom felelőssége

Boros és Vértessy riportjához az a Vitányi Iván írta az előszót, aki akkoriban az Országos Közművelődési Központ főigazgatója volt. Vitányi ezt írja: „a narkózás oka a társadalom meglévő anomáliáiban keresendő, mely egyes rétegekben és egyes egyénekben sűrűsödik, ezért a megoldás útja csakis a társadalom összefogása lehet.” Csakhogy az állam ma nem igazán foglalkozik közművelődéssel, másrészt nem beszél a társadalom felelősségéről, amikor a kóros kábítószerhasználókról esik szó, és nem beszél társadalmi összefogásról sem. Úgy tesz, mintha a probléma oka a bűnözés lenne, nem pedig az, hogy a válságban élő társadalmi csoportok menekülnek a valóság elől.

A nyolcvanas években Boros és Vértessy riportja mellett számos könyv jelenhetett meg a narkóról, a fiatalok kábítószerhasználatáról, amiből világosan látszik, hogy akkoriban az állam támogatta a probléma megértését. Ezek közé tartozik Kisszékelyi Ödön, Németh Zsolt és Huber Béla könye a fiatalkori narkomániáról, A bódulat csapdájában; Nagy Gábor és Lovass Pál könyve, A kábítószerek világa; a gyógyszerész Bayer István által jegyzett A kábítószer vagy Tolnai Kálmán zsánerszerző munkája, a Kábulat.

És bár a legtöbb korabeli könyv szemlélete tudományoskodó és merev, ezzel együtt is azt mutatják, hogy a nyolcvanas évek magyar állama meg kívánt érteni egy súlyos társadalmi jelenséget. A szintén 1986-ban megjelent Kábulat előszavát Markója Imre, az akkori igazságügyminiszter írta. Ő úgy fogalmaz a kötetről, hogy „sorai mögött SOS-jelek vannak, amit meg kell látni, hallani szülőknek, pedagógusoknak, orvosoknak, kriminológusoknak egyaránt.”

Az állam ma épp a széteső közösségek SOS-jeleit nem akarja meghallani. A bódulat csapdájában kriminológus szerzőjének előszava egy Tolsztoj-idézettel zárul, amely szerint „szeretet nélkül lehet fát hasogatni, téglát formázni, vasat kovácsolni, de emberrel nem lehet szeretet nélkül bánni.” Ettől a szemlélettől ma nagyon távol állunk. Ezért is érdemes elővenni a nyolcvanas években született műveket, amelyek közül Boros és Vértessy riportja különösen olvasmányos és átélhető a maga lepusztult és sötét hangulatával.