„A jelenségek vizsgálatának tudományos megközelítése védekezés a nyers félelemérzés ellen. Szedjük össze magunkat, és folytassuk, amíg lehet” – próbálja magyarázni a megmagyarázhatatlant Guildenstern Tom Stoppard 1966-os drámájában, a Rosencrantz és Guildenstern halottban. A megmagyarázhatatlan itt az, hogy a feldobott pénzérme nyolcvankilencszer zsinórban fejet mutatott, ami miatt a darab két főszereplője (a Hamlet két mellékszereplője) pedig egzisztenciális kételyekbe esett, megkérdőjelezték az univerzum alaptörvényeit, nem sokkal később pedig azt is, hogy melyikük kicsoda – a darabból készült 1990-es filmben ez a kérdés nagyjából feloldatlan marad, a színpadi műben azért viszont még követhető, legalábbis az olvasó számára, hogy mi a helyzet.

Stoppard stopped

Most szomorúan világos, hogy mi a helyzet: Tom Stoppard, a darab szerzője szombaton, 88 éves korában elhunyt. „Ez az egész nekem túl magas … és nyakas és fogas és bogas és balkezes! Én mondom neked, ez az egész olyan halálos, baljóslatúan homályos, badarsággal határos, ez az egész hanyatt-homlok hanyatlik” – panaszkodik Rosencrantz, és ebből nem nehéz kiolvasni, hogy mit gondolt Stoppard 1966-ban az akkori világról, meg úgy általában a világról – és ez nem is változhatott olyan sokat, legalábbis az 1985-ös Terry Gilliam-féle Brazil alapján, aminek ő írta a forgatókönyvét. És persze ott van a nagy dobása, a Szerelmes Shakespeare, amiért Oscart is kapott a legjobb forgatókönyvért – meg az Indiana Jones harmadik része, amiben a dialógusokért volt felelős, és valószínűleg ezért volt ez a legszórakoztatóbb kalapos-kígyós-ostoros-régészes film, amit valaha vetítettek.

De elég volt a nácikból – Stoppardéknak is elegük volt belőlük, ezért is emigráltak még Strausslerként a csehszlovákiai Zlínből, de maga Stoppard nem is tudott róla, hogy miért szöktek meg Csehszlovákiából egészen a kilencvenes évekig, amikor tulajdonképpen már mindegy volt. A díjait – a már említett Oscart kivéve – most inkább hagyjuk: az életműve alapján nem úgy tűnik, hogy ez érdekelte volna. Ami érdekelte, az az, hogy mi történik Rosencrantz-cal és Guildensternnel, mert őket 1966-ban alaposan magukra hagyta, aztán mégis utat találtak maguknak.

Hamlet

Stoppard az abszurd mestere volt, és volt is honnan táplálkoznia. A Rosencrantz és Guildenstern halott a Hamlet két mellékszereplőjére cápázik rá, és teljes joggal: azokhoz is szól, akik valahogy kimaradtak mindenből, és azokról is szól, akiket elfelejtünk, pedig nem is csak statiszták, hanem magukban is fontos alakítói a dán királyfi sorsának, akiket mégis egy mondattal intéznek el (szó szerint) az eredeti darabban. A történetben mégis több van, mint amennyi elsőre látszik, és érdemes a darabot jobban megnézni ahhoz, hogy megértsük, hogy mit is akart mondani Stoppard (gondolta a fene, ugye, de azért mégis lehet róla tudni valamit).

Vissza Shakespeare-hez

Shakespeare a Hamlethez meglepő helyről kölcsönzött neveket: John Freeman amerikai irodalomtörténész szerint Tycho Brahe dán csillagász unokatestvéreit hívták így, akik 1592-ben Angliába utaztak, így még az író életében is tiszteletüket tehették a Brit-szigeteken, ahol a jóisten tudja, mit csináltak. Stoppard tudta: Rosencrantz (vagy Guildenstern) majdnem felfedezte a gravitációt, a szendvicset, a gőzgépet és a valószínűségszámítás elméletét, de csak majdnem: mindig közbejött valami.

A filmben is, a darabban is: Gary Oldman mindig nekiáll foglalkozni valami számára fontos tudományos kérdéssel, amit a partnere, Tim Roth türelmetlenül fogad, de végül nem lesz belőle semmi, mert sietni kell – hogy miért, azt persze senki sem tudja, legkevésbé a két főszereplő, akik egyre zaklatottabban feloldódnak a filmben vagy darabban, és a végén már azt sem tudják, hogy kik ők. „Aztán jött egy hírnök. Hívattak minket. Semmi más nem történt. Kilencvenkét egymás után feldobott pénzdarab, kilencvenkétszer egymás után fordult fölfelé” – panaszkodik Guildenstern, ha egyáltalán ő az.

És újra fej

Stoppard nem foglalkozott ezekkel a nevekkel, a történelmi előzményekkel vagy Tycho Brahéval, volt jobb dolga is. Nekiállt kitölteni azt az űrt, amit a cselekmény hiánya okozott, és ezt sikerült is neki, méghozzá két filozofikus balfasszal, akik mellett elmegy az irodalomtörténet, a történt és az élet is, de közben szinte zen-buddhista módon közelítenek az értelméhez. Rosencrantz mindig mindennek a küszöbén áll, de sosem tud átlépni rajta, az egész darabot pedig valami folyamatos tépelődés hatja át: mi van akkor, ha halottak vagyunk, csak nem tudunk róla, mi van, ha az egész világ máshogy van, mint ahogy gondoljuk?

Válaszok nincsenek, csak kérdések, méghozzá sok: a kérdéstenisz meglett embereket is elfáraszt, ahogy pedig a film címéből is kitűnik, a kérdés már eldőlt, Rosencrantz és Guildenstern már halott, vagy halott lesz, hiába drukkol nekik az ember, amíg végigbukdácsolnak az életen, az áruláson, mindenen, amit Shakespeare, Stoppard vagy az élet dobott eléjük. Rosencrantz és Guildenstern halott, és most már Stoppard is, úgyhogy különösebb megfejtésekre nem is kell már számítani – legfeljebb arra, hogy gondolta a fene. És fej.