Amikor egy bántalmazási ügy nyilvánosságra kerül, szinte automatikusan felmerül a kérdés: kik voltak az elkövetők, és kik a felelősök? Ritkábban tesszük fel a sokkal kellemetlenebb kérdést: milyen tágabb társadalmi és politikai környezet tette lehetővé mindezt, és miként igazolta a hatalom önmagát utólag? A Szőlő utcai javítóintézetben történtek kapcsán nemcsak az erőszak ténye volt sokkoló, hanem az a gyors és rutinszerű értelmezési kísérlet is, amely az eseményeket azonnal igazolni kívánta.

„Odakint most szörnyek járnak” – ezzel a jelmondattal indult 2024 februárjában az influenszertüntetés a kegyelmi botrány nyomán. Több mint egy évvel később, 2025 decemberében Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke a Karmelitánál tízezres tömeg előtt fogalmazott úgy, hogy „ez a hatalom egy szörny.” Úgy tűnik, a magyar közbeszéd gyorsan talál démonokat, amikor erőszakról és visszaélésről van szó. A „szörny” azonban kényelmes magyarázat. Azt sugallja, hogy a kegyetlenség rendkívüli, kivételes jelenség, torz személyiségekhez kötődik – mintha a bántalmazás mindig kívülről érkezne. A pszichológia évtizedek óta mást állít. A kérdés nem az, kik a szörnyek, hanem az, hogyan válik a hétköznapi viselkedés lépésről lépésre kegyetlenné, majd elfogadhatóvá.

Ezt nevezte el Philip Zimbardo amerikai pszichológus „Lucifer-hatásnak”: annak a folyamatnak, amikor a jóból rossz lesz. A Stanfordi börtönkísérlet nyomán ez a gondolat mélyen beégett a kollektív tudatba. Az utóbbi évek kutatásai azonban arra figyelmeztetnek, hogy nem elég a szituációra mutogatni. Az erőszak nem magától születik meg – vezetik, keretezik és igazolják.

Gyerekvédelmi kérdésből rendészeti ügy

A nyilvánosságra került információk szerint a budapesti Szőlő utcai javítóintézetben súlyos bántalmazások történtek fiatalkorú gondozottakkal szemben. Beszámolók és videófelvételek tanúsága szerint egyes dolgozók rendszeresen alkalmaztak fizikai erőszakot: pofonokat, ütéseket, földre teperést, valamint eszközökkel – például bottal – végrehajtott veréseket. Az erőszak nem elszigetelt túlkapásként, hanem visszatérő fegyelmezési módszerként jelent meg.

Az érintettek többsége állami gondozásban élő, kiszolgáltatott helyzetű fiatalkorú volt, akiknek korlátozott lehetőségeik voltak panaszaik jelzésére. A bántalmazás félelemkeltő, megalázó gyakorlatként a mindennapi működés részévé vált. Az ügy nyilvánosságra kerülése után több más, gyermekeket ellátó intézményből is hasonló esetek kerültek elő, eltérő formákban, de hasonló intézményi mintázatokkal: zártság, hierarchia, gyenge kontroll. A Szőlő utcai történet így nem egyedi esetként, hanem egy szélesebb intézményi problémakör részeként vált értelmezhetővé.

A botrány után gyorsan elkészült a politikai értelmezési keret. A hangsúly a bántalmazások tényéről fokozatosan az érintett fiatalok státuszára és „veszélyességére” került. Gulyás Gergely, a miniszterelnökséget vezető miniszter úgy fogalmazott, hogy „ez egy fiatalkorúak börtöne”, majd részletezte, hogy az 57 bentlakó között rablás, erőszakos és szexuális bűncselekmények, sőt emberölés miatt elítélt vagy gyanúsított fiatalok is vannak. A felsorolás fókusza nem az intézményen belüli bánásmódra, hanem az ott élők múltjára irányult.

Ez a megszólalás látszólag leíró, valójában azonban új értelmezési keretet kínált: a javítóintézet gyermekvédelmi tér helyett biztonsági problémaként jelent meg. A központi kérdés így nem a jogsértő bántalmazás, hanem „a társadalom biztonsága” lett. Ez klasszikus példája a biztonságiasításnak, amikor egy ügyet olyan keretbe helyeznek, amely rendkívüli intézkedéseket tesz elfogadhatóvá.

Hasonló logikát követett Budai Gyula fideszes képviselő, amikor „bűnelkövető fiatalokról” beszélt, illetve Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója, aki így fogalmazott: „Önök hangsúlyozzák ezeknek a bűncselekményt elkövető fiatalkorúaknak a jogait. Én csak azt teszem hozzá: mi van azoknak a jogaival, akikkel szexuális erőszakot követtek el, akiket kiraboltak, vagy azokkal a családtagokkal, akiknek a szerettét megölték?” Ezek a megszólalások nem a bántalmazások tagadásáról szóltak, hanem a fókusz áthelyezéséről az intézményen belüli erőszakról az intézményen kívüli bűncselekményekre.

Mindez intézményi következményekkel is járt: a kormány bejelentette, hogy a Szőlő utcai és további négy javítóintézetet a rendőrség felügyelete alá helyezi. Orbán Viktor miniszterelnök későbbi megszólalása ugyan részben árnyalta, részben azonban érintetlenül hagyta az addig kialakult torzító keretet, amikor úgy fogalmazott: ezekben, a börtönhöz hasonló intézményekben „még egy bűnöző fiatallal sem lehet így bánni”.

A képhez azonban egy további elem is hozzátartozik. Egy később nyilvánosságra hozott gyermekvédelmi jelentés szerint a kormányzat már évekkel korábban is tudomással bírt az állami gondozásban élő gyermekeket érintő súlyos visszaélésekről. Ha ez így van, akkor a Szőlő utcai ügy nem pusztán egy váratlan botrány, hanem egy régóta ismert probléma késleltetett következménye. A tartós beavatkozás hiánya ebben az értelemben hallgatólagosan legitimálhatta az intézményi működésben rögzült bánásmódot.

A kormányzati politika és kommunikáció ebben az értelemben nem pusztán kommentál: normát teremt arról, kivel szemben milyen bánásmód válik elfogadhatóvá, és hogyan lesz egy gyermekvédelmi ügyből rendészeti kérdés.

A stanfordi börtönkísérlet és a Lucifer-hatás

Philip Zimbardo 1971-es stanfordi börtönkísérlete a szociálpszichológia egyik legismertebb és legtöbbet idézett vizsgálata lett. A kísérletben 24 átlagosnak minősített egyetemi hallgatót véletlenszerűen osztottak be börtönőrök és foglyok szerepébe, egy, a Stanford Egyetem alagsorában kialakított, szimbolikus börtönben. A cél az volt, hogy megfigyeljék, miként bontakozik ki idővel a destruktív viselkedés külső tekintély – parancsot osztó kísérletvezető – nélkül, pusztán a szerepek és a helyzet hatására.

A sokkoló eredmények szerint az „őrök” egy része megalázó, agresszív gyakorlatokat vezetett be, míg a „foglyok” közül többen pszichésen összeomlottak, így a két hétre tervezett kísérletet hat nap után le kellett állítani. Zimbardo értelmezése szerint mindez azt bizonyította, hogy a kegyetlenség nem rendkívüli személyiségekből fakad, hanem a mesterségesen létrehozott helyzetből és a hozzá rendelt szerepekből. Ezt nevezte el később Lucifer-hatásnak: annak a folyamatnak, amely során hétköznapi emberek Dr. Jekyllből Mr. Hyde-dá válnak.

Ez az értelmezés rendkívül termékenynek bizonyult a populáris kultúrában. Zimbardo sikerkönyve, TED-előadása, valamint számos dokumentum- és játékfilm – a Quiet Rage (1992), a Das Experiment (2001), a The Experiment (2010) vagy a The Stanford Prison Experiment (2015) – mind ugyanazt az egyszerű, könnyen befogadható üzenetet erősítették: a hatalom és a helyzet önmagában megront. A Stanfordi börtönkísérlet így nemcsak tudományos hivatkozássá, hanem kollektív morális példázattá vált „az emberi természet sötét oldaláról”.

Hogyan gyártotta le a Stanford-kísérlet az erőszak identitását?

Alexander Haslam és Stephen Reicher brit szociálpszichológusok már a kilencvenes években megkérdőjelezték a Stanfordi börtönkísérlet klasszikus értelmezését. Elemzéseik gyakran egy kulcsjelenethez térnek vissza, amely Philip Zimbardo Quiet Rage című dokumentumfilmjében látható. Az orientációs napon a pszichológus nem pusztán technikai instrukciókat adott az „őröknek”, hanem világos normatív irányt is kijelölt. Azt magyarázta el, miként lehet unalmat, félelmet és kiszolgáltatottságot kelteni a „foglyokban”; hogyan lehet elérni, hogy úgy érezzék: életüket teljes egészében „mi, a rendszer” irányítja. Nem lesz magánéletük, nem lesz cselekvési szabadságuk, és fokozatosan elveszítik egyéniségüket.

Ez a megszólalás messze túlmutat egy egyszerű eligazításon. Zimbardo következetesen kijelölte a csoporthatárokat: mi („a rendszer, te, én”) állunk szemben velük („a foglyok”). Ezzel nemcsak az őrök és a foglyok identitásának keretét teremtette meg, hanem saját magát is az őrök csoportjához sorolta – vagyis aktív szereplőjévé vált annak a rendszernek, amelyet elvileg csak megfigyelnie kellett volna.

A kísérlet 2018-ban nyilvánosságra hozott dokumentációja tovább árnyalta ezt a képet. Az archivált feljegyzések szerint Zimbardo kutatási asszisztense a börtönigazgató szerepében öt-hatórás eligazítást tartott az őröknek, amely során már konkrét, gyakorlati utasítások is elhangzottak. Az egyik résztvevő ekkor nyíltan aggodalmát fejezte ki: attól tartott, hogy az elvárt viselkedés a szadizmus határát súrolja. Haslam és kollégái szerint ennél is fontosabb volt, hogy az igazgató az őrökre és saját magára csapatként hivatkozott, és közös célok elérését hangsúlyozta – vagyis identitást és küldetést adott.

A bizonyítékok másik csoportját az őrök utólagos beszámolói adják. Ezek alapján az orientáció nem ért véget az első napon: a kísérlet során többen közvetlen ötleteket és javaslatokat kaptak a foglyok megalázására és kínzására. A közbelépés hiánya önmagában is üzenet volt. Egy őr később a kutatásvezetőkre hivatkozva indokolta viselkedését, akik nem léptek fel ellene. Az interjúkból az is kiderült, hogy az őrök pontosan érzékelték a kutatók elvárásait, és sokan ennek megfelelően viselkedtek – a kutatók „alkalmazottjaként”, és nem autonóm szereplőként. Voltak, akik elutasították a kegyetlen bánásmódot, de ez inkább kivételnek bizonyult.

Végül az archív anyagok arra is rávilágítottak, hogy a szabályok jelentős részét nem az őrök alakították ki spontán módon, hanem közvetlenül az igazgatói eligazítások során rögzítették őket. A később önszerveződőnek bemutatott rend nagyobbrészt a kutatók utasításait tükrözte vissza.

Haslam és Reicher konklúziója egyértelmű: rendkívül nehéz fenntartani azt a hagyományos értelmezést, miszerint az őrök önszántukból váltak kegyetlenné. A kutatók vezető szerepe a kísérlet központi eleme volt, és ennél is fontosabb, hogy ez a vezetés aktívan formálta a résztvevők identitását annak érdekében, hogy az erőszak értelmessé és igazolhatóvá váljon. A Stanfordi börtönkísérlet így nem a „helyzet” hatalmáról szól, hanem arról, hogyan teremti meg tevőlegesen vagy hallgatólagosan a vezetés azt a helyzetet, amelyben a kegyetlenség normává válik.

BBC-börtönkísérlet: a kegyetlenség nem reflex

A két brit szociálpszichológus nem elégedett meg azzal, hogy elméletben kritizálják a Stanfordi börtönkísérlet tanulságait. A kétezres évek elején empirikusan is tesztelték őket egy, a BBC által dokumentált vizsgálatban. A kísérlet külsőre hasonlított amerikai elődjére: valósághű börtönkörnyezet, véletlenszerűen kijelölt őrök és foglyok, hierarchikus viszonyok – két nagyon fontos különbséggel.

Egyrészt a kutatók nem vállaltak semmilyen vezetői vagy intézményi szerepet a „börtönön” belül, így nem irányították közvetlenül a csoportdinamikát. Másrészt kontrollált módon manipulálták a társas viszonyok kulcselemeit, például a csoporthatárok átjárhatóságát. Kezdetben a foglyok számára nyitva állt az előrelépés lehetősége, ami együttműködésre ösztönözte őket. Amikor azonban ez a lehetőség megszűnt, nőtt a csoportkohézió és az ellenállás, miközben az őrök meglepő módon nem tudtak azonosulni saját szerepükkel, és szervezetlenné váltak.

A kísérlet egyik fordulópontja egy új rab megjelenése volt az ötödik napon: egy brit szakszervezeti vezetőé, aki nyíltan megkérdőjelezte az őrök hatalmának legitimitását. Távozása után a rabok fellázadtak, átvették az irányítást, és egy „önkormányzó, önfegyelmező kommünt” hoztak létre. A demokratikus rend azonban rövid életűnek bizonyult. A résztvevők nem merték gyakorolni a hatalmat, képtelenek voltak kikényszeríteni a közös szabályokat, és fokozatosan elvesztették a hitüket az együttműködés működőképességében.

Ekkor jelent meg az autoriter csábítás. Néhány volt rab és őr egy még szigorúbb, akár erőszakot is alkalmazó rendszer bevezetését javasolta. Bár a puccsra végül nem került sor, a pszichometriai adatok azt mutatták, hogy különösen a demokratikus kísérletben csalódott résztvevők váltak nyitottabbá az erőskezű vezetésre.

A BBC-börtönkísérlet kulcstanulsága így élesen eltér a Stanfordi kísérlet narratívájától. Az emberek nem automatikusan válnak kegyetlenné és zsarnokká, de amikor nincs legitim, közös identitásra épülő vezetés, és a rend bizonytalanná válik, meglepően gyorsan fogékonnyá válnak rá.

Az igazolt kegyetlenség: mit üzennek a börtönkísérletek a Szőlő utcáról?

Éppen ezért veszélyes a relativizálás a Szőlő utcai ügyben. Nem elsősorban azért, mert elkeni az egyéni felelősséget, hanem mert a vezetői megszólalásokon keresztül identitásokat hoz létre: rendfenntartók és veszélyesek, „mi” és „ők” világát rajzolja meg. A vezetés ilyenkor nem pusztán értelmez, hanem közös társadalmi identitást épít, és ezen keresztül ad jelentést az erőszaknak. Ahogyan a börtönkísérletekben is láttuk, nem „rossz emberek” jelennek meg először, hanem egy határvonal. Amikor ez megszilárdul, a kegyetlenkedés többé nem devianciának, hanem a szerep logikus részének tűnik.

Ebben a keretben a kérdés nem az, hogy kik voltak a bántalmazott gyerekek és fiatalok, hanem az, hogy milyen identitások mentén válik indokolhatóvá az erőszak. A Szőlő utcai ügy így nem pusztán egy intézményi botrány, hanem élő példája annak, hogyan válik az erőszak „igazolttá” egy adott politikai és morális keretezésen belül.

A stanfordi és a BBC-s börtönkísérletek közös tanulsága éppen az, hogy az erőszak ritkán szabadul el magától. Irányt, jelentést és igazolást kap. Nem attól válik elfogadhatóvá, hogy „mindenki ilyen”, hanem attól, hogy a vezetés – kimondva vagy kimondatlanul – kijelöli, mi fér bele.

Ebben a folyamatban a politikai vezetés nem passzív megfigyelő, hanem morális iránytűként működik. Amikor a hangsúly a bántalmazásról áthelyeződik az áldozatok múltjára, státuszára vagy „veszélyességére”, az nem semleges magyarázat, hanem normateremtés. Azt üzeni: vannak helyzetek és csoportok, amelyekkel szemben a keménység – sőt az erőszak – megengedhető.

Az ilyen beszédmódnak pedig hatása van ránk. Az intézményi szereplők – nevelők, felügyelők, vezetők – azt tanulják meg, hogy hol húzódik a hallgatólagos tűréshatár, és mikor nem kell következményektől tartaniuk. A társadalom pedig azt, hogy kiknek a védelme feltételes, és kik számítanak „nem teljes jogú” áldozatnak. Ahogyan a kísérletekben, itt sincs szükség nyílt parancsokra: elég az, amit nem mondunk ki, és amibe nem avatkozunk bele.

A szerző a HUN-REN Politikatudomány Intézetének kutatója, a Budapest Corvinus Egyetem docense. Korábbi cikkei itt olvashatók.