Megáll az ész: hogyan ne győzz meg egy konteóhívőt?

A 2026-os Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál (#BIDF) versenyprogramjában mutatkozott be a Megáll az ész (Change My Mind) című cseh dokumentumfilm, ami az orosz-ukrán háborúról szól. A film rendezője, Robin Kvapil a közösségi médiában közzétett hirdetésekben keresett olyan összeesküvéselmélet-hívőket, akik az orosz dezinformáció hatása alá kerültek, és úgy gondolják, hogy a média nem mond igazat az orosz-ukrán háborúról. A rendező azt feltételezte, hogy ha testközelből megmutatja nekik a háború borzalmait, a valóságot látva ráébrednek majd arra, hogy nem volt igazuk, és erről tanúbizonyságot is tesznek a film végére. Kvapil szerint minderre azért van szükség, mert ha ezek az emberek – értsd választópolgárok – többségbe kerülnének, akkor az őket képviselő politikusok hatalomra tehetnének szert. Ez pedig borzasztó világot jelentene, amelyben Kvapilt valószínűleg meg is gyilkolhatnák a nézetei miatt.

Az „átnevelési” projekt kudarccal zárul, de ez már a film elején borítékolható. Kvapil ugyanis nem végezte el a házi feladatát: egyrészt nem nézett utána, hogyan lehet meggyőzően kommunikálni, másrészt nem tudja, hogyan kellene kezelni az összeesküvés-elméletben hívőket. Az asszertív kommunikáció kiindulópontja, hogy egyenlő felek kommunikálnak egymással, a filmben viszont az az alaphelyzet, hogy konteós vagy, hülyeségeket gondolsz, és ezt be is fogom bizonyítani neked. Ez viszont az agresszív kommunikáció megfelelője, ami általában elutasítással találkozik, ahogy itt is történt. Ebben az esetben ugyanis nem azt hallja meg a fogadó fél, amit mondanak neki, hanem azt, ahogyan mondják, és bezárkózik tőle.

Kvapil másik téves feltételezése, hogy a „valóság”, az „igazság”, a még több információ mindent überel. Csakhogy a több információ meggyőző erejével az a gond, ahogy azt Yuval Noah Harari írja Nexus című könyvében, hogy az gyakorlatilag az információ naiv szemléletén alapul, ami a felvilágosodás hagyománya és a liberális nyugat eszméje. Ezek szerint a több információ automatikusan tudáshoz és így bölcsességhez is vezet. Valójában azonban ez nem feltétlenül van így: a több információtól nem leszünk feltétlenül okosabbak. Az internet és a közösségi média sem tette jobb hellyé a világot, ahogy azt sokan várták az ezredforduló táján, sőt mostanra kialakult egy olyan post-truth környezet, ahol nemcsak véleménye lehet az embernek, hanem saját ténye is, és azt hisz el, amit csak akar. Nem azért, mert az annyira valós lenne, hanem mert kényelmes, és mert beleillik abba, amit a világról gondol. Hiába feltételezi azt a rendező, hogy ha megmutatja az „igazságot”, akkor azt a szereplők is ugyanúgy fogják értelmezni, mint ő, mert nem csupán az az igazság létezik, amiben ő hisz. A valóság valójában interszubjektív, közösen alakítjuk ki, tehát az igazság sem lehet teljesen objektív. Így a személyes élmények, amiket a film bemutat (a háború túlélőivel folytatott beszélgetések, tömegsírok meglátogatása vagy részvétel egy ukrán katona temetésén), mindig egy absztraktabb narratívában értelmeződnek: miért történik mindez? A film szereplőknek előzetes információit, amelyek feltehetően a közösségi médiából és az orosz dezinformációkból erednek, nem igazán képesek felülírni a személyes élmények. A filmből sajnos teljesen hiányzik a személyes, szubjektívebbnek és a média által közvetített, objektívebbnek tűnő szint összekötése, és a közösségi médiás-internetes világ ütköztetése a megélt valósággal. Amikor például a szereplők látják az előző esti bombázás helyszínét, nem mutatják meg nekik, hogy erről hogyan számolt be a média, nem ütközik össze a személyes és a közvetített élmény hamissága, így ez utóbbi nem is kérdőjeleződhet meg igazán.

Ugyanakkor mégis mindegy, hogy mit mondanak a szereplők a film legvégén arról, hogy a személyes tapasztalatok hatására megváltozott-e a véleményük. Az élmény még túl friss, és biztosan maradandóan hatott rájuk, még ha ezt nem is ismerik el a kamerák vagy akár saját maguk előtt. Ahogyan a filmben is elhangzik: a háború hosszan és mélyen ható traumatikus élmény, ami akkor is ott marad az emberben, ha nem szívesen beszél róla, ha megpróbálja eltemetni, ha rövid távú túlélése érdekében tagadja. Sokszor a szereplők nonverbális kommunikációja is ellentmond annak, amit szavakkal elmondanak (a túlélők megölelése, a meggyilkolt civilek tömegsírja melletti néma és feszült dohányzás, egy újszülött közvetlen közelről való filmezése, stb.) Vagyis hiba közvetlenül megkérdezni a szereplőket a véleményük változásáról, mert arról nem tudnak érdemben beszélni. Kvapil módszere ahhoz hasonlít, amikor egy kezdő társadalomkutató a saját bonyolult fogalmi koncepciójára kérdez rá a válaszadóknál, akiket valójában egyszerű kérdések sorozatával lehetne megérteni. A filmben nincs felépítve, szaknyelven operacionalizálva (mérhetővé téve), hogy hogyan lehet majd a film végén a vélemények változását mérni.

Emögött az is meghúzódik, hogy a film végletesen racionális: a rendező a szereplők véleményét akarja megváltoztatni. A közismert szociológiai alapvetés szerint az emberek társas attitűdjei három formában jelennek meg: kognitív (ismeret és vélemény), affektív (érzelmek), és konatív (tettek, cselekvési hajlandóság) szinten, ezeket pedig nem lehet jól elválasztani egymástól. A rendező mégis csak a kognitív részre fókuszál, pedig a lényeg az érzelmek és a cselekvések szintjén történik meg. Hiába mond valaki valamit, ha annak ellentmondó módon cselekszik, vagy attól eltérő érzelmek jelennek meg rajta.

Miért mégis jó film a Megáll az ész? Mert a kiindulópont sokak számára releváns: hogyan lehetne konteóhívő polgártársainkat kirángatni saját értelmezési kereteik közül, és ráébreszteni őket a többség által megélt „valóságra”. Emiatt a kísérlet miatt pedig sokan kíváncsiak a filmre – feltehetően sokkal többen, mint egy kizárólag a háborús szenvedést bemutató alkotásra. A filmnek ugyanakkor mégsem az a lényege (értelme), hogy miként alakul a három szereplő véleménye, hanem hogy mi történik közben velünk, nézőkkel. A film gyakorlatilag olyan közel viszi a nézőt a háborúhoz, amilyen közel civil csak eljuthat. A kérdés az, hogy vajon a mi véleményünk, érzéseink, feltételezéseink, értelmezési narratíváink eközben átmennek valamilyen változáson, ami idővel akár tettekben is meg tud majd nyilvánulni.

A szerző szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docense.