Nekünk Mohács kell, de terepasztalon!

Úristen, le fogom késni a mohácsi csatát – jutott eszembe a villamoson, amikor a Vágány utcánál bemondták, hogy baleset miatt nem közlekedik tovább, a pótlásról pedig még semmit nem lehetett tudni. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Szapolyai János, aki tényleg lekéste a csatát, még a 15 ezer ember is kis híján stimmelt, ahogy végignéztem a megállóban leszállított tömegen. Hogy az ő késlekedésének mi volt az oka, azon a mai napig vitatkoznak a történészek; egyesek szerint szándékosan maradt távol, mások szerint egész egyszerűen csak elkésett, mindenesetre a csata napján, 1526. augusztus 29-én még csak Szeged környékén járt.

Így sem ő, sem a katonái nem kaphattak helyet azon a terepasztalon, amit Budapest Főváros Történeti Levéltárában állítottak fel, és amit július 7-én, kedden a kiállítás kurátora, Ternovácz Bálint történész mutatott be az érdeklődőknek, aki egyúttal a csata részleteit és előzményeit is ismertette. Ternovácz szerint egyébként valószínűtlen, hogy Szapolyai szándékosan maradt volna távol az összecsapástól, inkább az képzelhető el, hogy Kolozsváron várta, hogy merről törnek majd be az oszmán hadak. Amikor kiderült, hogy merre készülnek, ő is elindult, csak épp későn.

Mikrofilm helyett dioráma

Ahhoz, hogy kiderüljön, ki nem volt ott Mohácson, előbb annak kellett kiderülnie, hogy ki volt ott. A terepasztalt a levéltár második emeletén, az egykori mikrofilmolvasók helyén állították fel: a mikrofilmeket már digitalizálták, adatbázisból kutathatók, a gépek emlékét csak a falon elhelyezett, már-már túlzó mennyiségű konnektor őrzi. A levéltár Teve utcai épülete egyébként nagyobb, mint amekkorának tűnik – nem is csoda, hiszen rengeteg iratnak kell helyet adnia –, de maga az épület kifejezetten elegáns, bár az is lehet, hogy csak a vele szemben magasodó rendőrpalota mögött tűnik visszafogottnak.

A terepasztal már kevésbé visszafogott: a jelenetek tíz négyzetméteren zajlanak, és az asztalon több mint 2500 katona szerepel, mindegyikük gondosan, kézzel festve. A készítők eredeti célja az volt, hogy a csata 500. évfordulójára elkészüljenek az 1526. darabbal is, de úgy tűnik, elragadta őket a lelkesedés, és a célszámot már tavaly túlteljesítették. Ternovácz szerint megesik, hogy a diorámát készítő baráti társaság egyik tagja csak úgy beugrik a levéltárba, hogy hozott még egy törököt vagy magyart. Maguk a figurák is különlegesek. A gyűjtemény 20-30 százaléka ólomból készült, a többi műanyagból– van közöttük olyan, amit a készítők maguk öntöttek, de a legtöbbet átalakították, hogy megfeleljenek a korabeli követelményeknek.

Akadnak 3D-nyomtatott darabok is, de a gyűjtemény gerincét Oroszországból és Ukrajnából rendelt „szűz”, festetlen modellek alkotják. A készítők erről azt írják, hogy átlagosan 20-25 alkalommal kell kézbe venniük egy-egy darabot, mire az asztalra kerülhet, aztán mágneses talpra ragasztják és vékony lakkréteggel borítják őket. Erre azért van szükség, mert a figurák civilben asztali csatajátékosok, és bár a kiállított darabokat tapogatni nem ér, az alkotók kihelyeztek néhányat, amit meg lehet érinteni, és közelebbről is megvizsgálni – igaz, itt is érdemes a talpuknál megfogni őket. A fegyverek és kiegészítők házilag, drótból készülnek, ezután festik őket – ekkora méretben egy műanyag pika elgörbülne, az acélhuzal vagy az óndrót viszont jobban bírja a strapát. A mágnes is szerepet kap az asztal felállításában, a földet imitáló textil és a műfű alatt ugyanis fémlemezek találhatók, amelyek segítenek a helyükön tartani a figurákat.

Gyorstalpaló

Ternovácz a grandiózus csatajelenetek és néhány tájékoztató tábla mellett látott neki a történelmi gyorstalpalónak, illetve nyúlüregekkel tarkított homályoszlatásnak. Ha van valami, amiről mindenki eleget tanult az iskolában, az Mohács, ennek ellenére nem árt átvenni az alapokat, és nem árt tisztázni azt sem, hogy milyen hülyeségeket tanítottak nekünk annak idején – szebben szólva, hogy milyen új tudományos felfedezések árnyalják a mohácsi csatáról alkotott képet.

Essünk túl a gyorstalpalón: a csata természetesen nem volt előzmények nélküli, de leginkább az kellett hozzá, hogy I. Szulejmán, az Oszmán Birodalom császára irtózatosan gazdag legyen, és magáénak tudhasson mindent keleten, amit egyáltalán birtokolni érdemes. Miután az oszmánok Szulejmán apja, Szelim uralkodása alatt elfoglalták Egyiptomot, az irdatlan mennyiségű pénz mellett nagy mennyiségű gabonához is jutottak, ezt pedig a hadsereg élelmezésére fordíthatták – ami, miután keleten már nem volt hová terjeszkedni, nagy reményekkel indulhatott nyugatra, annál is inkább, mert míg Magyarország jövedelme nagyjából (legfeljebb) évi 500 ezer aranytallér volt évente, a birodalomé 10-12 millió.

El is indultak, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem – Nándorfehérvár eleste után úgy hatoltak át az országon, mint kés a vajon. A cél Buda volt: a szultán vazallusi sorba akarta kényszeríteni a magyarokat, de Buda nem volt igazán alkalmas rá, hogy a magyar seregek itt várják be az oszmán hadakat. Ternovácz szerint Buda inkább volt erődített város, mint erőd, ezért a magyar király, II. Lajos úgy döntött, hogy elébe mennek a támadó seregnek, és megpróbálják arrébb feltartóztatni őket, éppenséggel Mohácson.

Erre nem volt sok esélyük: a törökök rettenetes túlerőben voltak, a tüzérségük is jóval erősebb volt, ráadásul az utánpótlásuk is jobban működött. Míg a magyar sereg nagyjából 26 ezer főt számlált, az oszmánok 60-80 ezren voltak, és ezen a fölényen talán még az sem segített volna sokat, ha Szapolyai János időben megérkezik a maga embereivel. Egyébként nemcsak ő maradt le a csatáról, de a többiek sem hoztak volna olyan haderőt, ami érdemben befolyásolhatta volna a végeredményt. Amikor felvonultak a csatamezőn, a magyarok hezitáltak: érdemes-e rögtön támadni?

Tomori Pál kalocsai érsek és hadvezér szerint érdemes volt (a várakozásra egyébként egy nemrégiben lezajlott kutatás bizonyítékot is talált: a feltételezett csatamező egyik részén egy csomó patkót találtak, valószínűleg azért, mert a parancsra váró lovasok lovai, ahogy a földet kapálták és egymásnak mentek, lerúgták egymásról a patkót), a nehézlovasság első rohamai vissza is szorították az oszmánok első hadtestét, de csak ezután jött a feketeleves.

A nehézlovasság – „a kor tankjai”, ahogy Ternovácz fogalmazott – beragadt az ellenséges vonalak mögé, az oszmán tüzérség megriasztotta a mozgékonyabb könnyűlovasságot, a túlerő pedig végül mindent elintézett: odalett a gyalogság is. (Amikor Mohács környékén a negyvenes években lövészárkokat ástak, hogy megvédjék az országot Titótól, tömegsírokra bukkantak: a leletek elemzése a mai napig folyik, mindenesetre úgy tűnik, hogy ide a hátország lakóit temették, a sérülések nem katonákra vallanak, nők, gyermekek csontjait is megtalálták közöttük.)

A patak titka

A megsemmisítő vereség során a teljes magyar sereg odaveszett, nem is beszélve a civil áldozatokról, de a vezérkar is megsemmisült. Meghalt Szapolyai György, Tomori, és nagyjából mindenki más is, de nem azért, mert a nyugat cserben hagyta volna Magyarországot, ahogy az egyik divatos narratíva tanítja: a sereg soraiban mintegy 6000 cseh, lengyel vagy morva zsoldos is harcolt, ezek közül négyezret egyenesen a pápa fizetett. Úton lett volna még Csehországból 5 ezer harcos, de ők is lekésték a csatát.

És meghalt II. Lajos is, aki, mint tudjuk, a Csele-patakba fulladt (persze erről is folynak még viták), de ez a nagy kavarodásban elsőre nem tűnt fel mindenkinek. A magyar és cseh király (ezért is voltak többek között cseh zsoldosok a seregben) a testőrségével együtt menekülőre fogta, valószínűleg akkortájt, amikor az oszmánok egy újabb magyar rohamra számítottak, csakhogy addigra nem maradt már bevethető katona, és a királynak nyoma veszett. A fulladásáról szólnak hírek, a páncél lehúzta a patakba, de a holttestét is csak jóval később találták meg, a páncéljának meg állítólag nyoma veszett. Ternovácz felidézett egy kiváló konteót is, aminek viszont semmilyen bizonyítékát nem találni, miszerint valaki megtalálta a páncélt, és később megpróbálta kiadni magát királynak, sikertelenül.

Az oszmánok a mohácsi győzelem után megindultak Budára, hogy az eredeti terveknek megfelelően térdre kényszerítsék a királyt, akiről nem is tudták, hogy halott. Egy darabig tébláboltak, fosztogattak, a kor szokásainak megfelelően, aztán további mészárlásokat követően visszahúzódtak – nem számítottak rá, hogy huzamosabb ideig itt fognak tartózkodni.

A pihenő pasa és a latrinák

Mindez írásban és szóban sem unalmas, de egy terepasztallal minden jobban működik. Az itt kiállított tíz négyzetméteres asztal három részre van osztva: az első a legelső lovasroham utáni állapotokat jeleníti meg, a második a csata közepét, a harmadik pedig a végjátékot, ahol a civilek már megpróbálnak az ártér irányába menekülni az oszmánok elől. Az alkotók persze egy csomó apróságot is elrejtettek a diorámában, ezeket felfedezni már magában is mókás: van ott latrinára siető török (az oszmánok valahogy sejtették, hogy a pékséget nem érdemes a latrinák mellé telepíteni, ez a terepasztalon is látszik), kiskacsa, rózsaszín disznó (ahogy egy látogató korábban felhívta rá a figyelmet, hibásan: a disznók ekkoriban még szó szerint sertések voltak), mindenfélét pakoló mindenkik, a sátorban nyugodtan pihenő pasa, amint kávézik.

Aki nem csak a hülyeségre kíváncsi, bár nem is értem, hogy ki nem akarná megnézni egy szarni igyekvő janicsár makettjét, kiélheti magát a nehézlovasságon és a gyalogságon is. Az alkotók minden részletet aprólékosan megfestettek, és sokat elárulnak a pajzsminták, a fegyverek és a tüzérség is – én például most tudtam meg, hogy az előző évszázadban a cseh husziták által feltalált szekértábor rendszerét a törökök is előszeretettel alkalmazták, mert az ágyúszekér tüzérfegyverként, fedezékként és a nehézlovasság elleni védelemként is kiválóan teljesített.

A terepasztal megnyugtató: hiába tudom elképzelni (sőt, hiába tudja az AI is elképzelni, majd elém rakni), hogy milyen lehetett a nehézlovasság rohama, a kis figurák valahogy jobban érzékeltetik, még akkor is, ha az asztalon csak 2500 katona található, a töredéke annak, mint amekkora haderő felvonult Mohácsnál. Az igazi számokkal szembesülni már sok lenne, az asztal így is alig fért be a levéltárba – igaz, ha olyan tempóval dolgoznak a hobbista diorámakészítők, mint eddig, csak néhány év kell hozzá, hogy elérjék azt az óvatos becslés szerint is minimum százezres tömeget, ami Mohácson összecsapott. Az még jó sok festék és jó sok lakk, de ha már volt 499. évforduló és 500. is, nyugodtan lehet még hatszázadik, mire feláll a sereg – ehhez addig is sok sikert kívánunk!

A diorámát Fábián Péter, Hargitai Szabolcs, Iványi Gábor, Ifj. Iványi Gábor, Schäfer Zsolt és Takács Krisztián készítette, Boldog Zoltán régész közreműködésével. A kiállítás kurátora Ternovácz Bálint történész, a terepasztal Budapest Főváros Történeti Levéltárában tekinthető meg előzetes bejelentkezés után, a Teve utca 3-5. szám alatt. Kontakt: csoportos vezetésre jelentkezni a pr@bparchiv.hu email-címen, illetve a +36 1 291 7518-as telefonszámon lehet. A kiállítás 2026. december 15-ig látogatható.