A társadalmakban az alapvető emberi és polgári jogok biztosítják azt, amit a legtöbben szabadságnak neveznek. Ezek garantálják, hogy a véleményünkért nem leszünk megbüntetve, ezek biztosítják, hogy a törvény előtt egyenlően mérettetünk meg, és ezek teszik lehetővé, hogy részt vehessünk annak a közösségnek, országnak a formálásában, amelyben élünk, hogy a bennünket érintő kérdésekről magunk rendelkezhessünk.

Az alapjogokról gyakran elvont fogalomként beszélünk, valójában azonban a szabadság mindig konkrét emberek konkrét jogait jelenti. A szabadság nemcsak filozófiai vagy társadalomelméleti fogalom, hanem annak lehetősége, hogy élhetünk-e a jogainkkal, és van-e olyan intézményrendszer, amely megvédi ezeket a jogokat akkor is, amikor a politikai hatalom korlátozni akarja őket. E lehetőségek nélkül soha nem lehetünk szabadok. Ezt három jól ismert példán keresztül mutatom be.

A gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadsága

A magyar kormány 2025-ben jogalkotási úton teremtette meg a Budapest Pride betiltásának lehetőségét. Az Országgyűlés 2025 márciusában úgy módosította a gyülekezési törvényt, hogy tilthatóvá váltak azok a gyűlések, amelyek a törvény definitív megítélése szerint sértik a „gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez való jogát”. A módosítás kifejezetten összekapcsolta a gyülekezési jog gyakorlását a 2021-ben elfogadott, úgynevezett „gyermekvédelmi” szabályozással, amely korlátozza a homoszexualitás és a nemi identitás kérdéseinek kiskorúak számára történő megjelenítését. A törvény emellett lehetővé tette a tiltott rendezvények résztvevőinek arcfelismerő technológiával történő azonosítását és megbírságolását is.

A kormány korlátozó szándékait 2025 áprilisában az Alaptörvény módosításával is megerősítette. Az új rendelkezés szerint a gyermekek megfelelő fejlődéshez való joga – az élethez való jog kivételével – elsőbbséget élvez más alapjogokkal szemben. A kormány és a jogalkotó érvelése szerint a Pride-felvonulás olyan nyilvános esemény, amely kiskorúak számára is hozzáférhető, ezért korlátozható a gyermekek védelme érdekében.

A Budapest Pride szervezői által bejelentett rendezvényeket a rendőrség e jogszabályokra hivatkozva megtiltotta. A szervezők bírósághoz fordultak. A Kúria több korábbi rendőrségi határozatot ugyan eljárási hibák miatt megsemmisített, de az ismételt eljárásokban hozott tiltó döntéseket végül helybenhagyta. A Budapest Pride így nem valósulhatott volna meg, ha végül polgárok százezrei nem élnek a polgári engedetlenség eszközével.

Az Alkotmánybíróság sem akadályozta meg a tilalom alkalmazását. A testület mind a mai napig nem állapította meg, hogy a módosított szabályozás sértené az Alaptörvényt, így a gyülekezési jog korlátozásának alkotmányos alapja mindmáig fennmaradt. Az ügy az Alkotmánybíróság előtt azóta is függőben van.

A szervezők és több emberi jogi szervezet ezt követően nemzetközi jogorvoslatot kezdeményeztek, az ügyet az Emberi Jogok Európai Bírósága elé vitték arra hivatkozva, hogy a tilalom sérti az Egyezmény 11. cikkében biztosított gyülekezési szabadságot, a 10. cikk szerinti véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a diszkrimináció tilalmát. Nem férhet hozzá kétség: a tilalom egyezmény- és alapjogsértő módon korlátozza a gyülekezési szabadságot.

Egyértelműen tudjuk, mi a szabadság tartalma ebben az ügyben: a békés gyülekezéshez és a véleménynyilvánításhoz való jog a modern alkotmányos demokráciák által biztosítandó alapvető szabadságjogok közé tartozik. A kérdés nem is az volt, hogy mit mond a jog, hanem az, hogy van-e olyan intézmény, amely biztosítja annak gyakorlati érvényesülését.

Ez a kérdés elvezet bennünket az alapjogok filozófiai gyökereihez. Az alapjogok és az emberi jogok eszméje a természetjogi hagyományból ered, amely szerint bizonyos jogok minden embert veleszületetten és elidegeníthetetlenül megilletnek. Az emberi jogok legfontosabb jellemzője az egyetemesség és az egyenlőség: minden ember rendelkezik jogokkal pusztán emberi mivolta miatt, függetlenül állampolgárságától, társadalmi helyzetétől vagy teljesítményétől.

Az első átfogó emberi jogi elméletet John Locke dolgozta ki, aki szerint az emberek természetes állapotukban is rendelkeznek élethez, szabadsághoz és tulajdonhoz való joggal, és az állam létrehozásának egyetlen legitim célja e jogok védelme. Az emberi jogok később az alkotmányokban és nemzetközi egyezményekben rögzített alapjogok formájában váltak a leírt és az államot is kötelező jog részévé.

Az emberi jogok filozófiai megalapozásában kiemelkedő szerepet játszott Immanuel Kant, aki az emberi méltóságot és az autonóm, erkölcsi döntésekre képes személy fogalmát állította középpontba. Kant szerint minden embert önmagában vett célként kell kezelni, sohasem puszta eszközként. Ebből vezethetők le azok az alapvető jogok, amelyek megvédik az egyént a hatalom önkényével szemben.

A huszadik században Ronald Dworkin továbbfejlesztette ezt a gondolatot. Szerinte az alapjogok olyan elsőbbséget élvező jogosultságok, amelyek az emberi méltóságot és a politikai egyenlőséget védik még a többségi akarattal szemben is. A Pride-ügy éppen azért különösen tanulságos, mert azt mutatja meg, hogy a többségi politikai akarat önmagában nem elegendő egy alapjog korlátozásának igazolására.

A szabadságot garantáló jogok között különösen fontosak az úgynevezett első generációs, polgári és politikai jogok. Ide tartozik a véleménynyilvánítás szabadsága, a gyülekezési szabadság, a választójog vagy éppen a kínzás tilalma. Ezek a jogok az egyén szabadságát és az állami önkénnyel szembeni védelmét szolgálják.

Más megközelítésben ezeket a jogokat a negatív szabadság fogalma írja le. A negatív szabadság azt jelenti, hogy az egyént nem akadályozzák külső korlátok és állami beavatkozások. A Pride szervezőinek és résztvevőinek szabadsága ebben az értelemben egyszerűen azt jelentette volna, hogy az állam nem akadályozza meg őket a békés gyülekezésben.

A Pride esetében egy független alkotmánybíróságra lett volna szükség. Az alapvető jogok – és így az általuk garantált szabadság – nemcsak tartalmi kérdéseket vetnek fel, hanem eljárási kérdéseket is. Leírhatják az alkotmányok – ahogyan például a most hatályos Alaptörvény is megteszi –, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához, de ez önmagában nagyon kevés. A szabadság nemcsak fogalom, nemcsak tartalom, hanem eljárás és intézményrendszer is. Az nem elég, ha egy jog hivatkozható, arra van szükség, hogy érvényesíthető is legyen.

A Pride ügye erre mutat rá: a szabadság tartalma ismert lehet, mégis elveszítheti gyakorlati jelentőségét, ha a garanciális intézmények nem képesek vagy nem hajlandók azt megvédeni.

Az esélyegyenlőség mint szabadság

A fogyatékossággal élő emberek a lehető legönállóbb életet kell, hogy élhessék, és szükséges, hogy hozzáférjenek ahhoz a támogatott lakhatáshoz, amelyhez nemzetközi egyezmények és a magyar jog alapján is joguk van. Magyarországon több mint 400 ezer fogyatékossággal élő ember él, többségük családja gondoskodására szorul. Akik számára ez nem biztosítható, gyakran nagy létszámú intézményekbe kerülnek, amelyek elszigetelik őket a társadalomtól, és nem teszik lehetővé az önálló életvitelt. Az ENSZ Fogyatékossággal élő Személyek Jogairól szóló Egyezménye (CRPD) szerint a részes államoknak fel kell számolniuk az intézményi ellátást és közösségi alapú, támogatott lakhatást kell biztosítaniuk. Magyarországon azonban ezek a szolgáltatások továbbra is hiányosan működnek, a nemzetközi jogi kötelezettség ellenére is.

Több érintett család indított stratégiai pert az állammal szemben annak érdekében, hogy kikényszerítse a törvényben garantált támogatott lakhatás számukra történő biztosítását. Az ügy középpontjában olyan fogyatékossággal élő felnőttek álltak, akik családjukkal, jellemzően gondoskodó édesanyjukkal éltek, miközben a számukra szükséges támogatott lakhatás egyáltalán nem volt elérhető. Az első- és másodfokú bíróságok megállapították, hogy az állam megsértette az érintettek jogait azzal, hogy nem biztosította számukra a jogszabályokban előírt szolgáltatást. A bíróságok azt is kimondták, hogy az állam mulasztása közvetlenül érintette a családok magán- és családi életét, ezért sérelemdíjat ítéltek meg számukra.

Az ügy azonban a Kúria elé került, amely hatályon kívül helyezte a korábbi döntések lényegi részét. A Kúria ugyan elismerte, hogy a támogatott lakhatás jogszabály szerint járna az érintetteknek, de arra a következtetésre jutott, hogy polgári peres eljárásban az állam nem kötelezhető új férőhelyek létrehozására vagy szolgáltatások megszervezésére. A döntés lényegében azt mondja ki, hogy bár a jogsérelem fennállása megállapítható, annak orvoslása bírósági úton nem kényszeríthető ki. Ez alapvetően jogállamisági és emberi jogi szempontból is elfogadhatatlan, mert az alapvető jogok csak akkor jelentenek valódi garanciát, ha az állam mulasztása esetén hatékony jogorvoslat áll rendelkezésre az érvényesítésükhöz – vagyis ha a jogsértő helyzet megváltoztatható a jog által.

A második generációs, gazdasági, szociális és kulturális jogok – mint az oktatáshoz, munkához, lakhatáshoz vagy egészségügyi ellátáshoz való jog – abból a felismerésből születtek, hogy az emberi méltóság nem biztosítható pusztán az állami beavatkozás korlátozásával. Az államnak ebben az esetben az esélyegyenlőséget – nemzetközi egyezményből is fakadó – szociális ellátással kellett volna biztosítania. Ezt nem tette meg.

A szabadság, mint fentebb láthattuk, lehet negatív szabadság, de lehet pozitív szabadság is. A pozitív szabadság fogalma azt hangsúlyozza, hogy az embert képessé kell tenni arra, hogy a saját életét tudatosan irányítsa, valódi céljait követhesse, és autonóm módon dönthessen. A negatív szabadság a politikai liberalizmus alapja, míg a pozitív szabadságból jóval könnyebben levezethető a szociáldemokrácia vagy általában az állam segítő, esélykülönbségeket kiegyenlítő, cselekvésre képessé tevő szerepe. Ezzel összefüggésben a kortárs gondolkodás egyre inkább figyelembe veszi a gazdasági és társadalmi feltételek szerepét is: hiába nincsenek formális korlátok, az ember nem szabad, ha nincs hozzáférése azokhoz az erőforrásokhoz, amelyek lehetővé teszik választásai megvalósítását vagy egyáltalán a társadalomban való részvételt. Például nem beszélhetünk valódi választási szabadságról annak az anyának az esetében, aki állami segítség hiányában éjjel-nappal a súlyosan fogyatékos gyermekét gondozza.

Ez a megközelítés kapcsolódik Amartya Sen képességszemléletéhez, amely szerint a szabadságot nem pusztán a jogi lehetőségek vagy a beavatkozás hiánya alapján kell mérni, hanem annak alapján, hogy az emberek valójában milyen életutakat képesek megvalósítani, milyen tényleges választási lehetőségeik vannak az életükben.

Az ügy érintettjei és a Társaság a Szabadságjogokért nemzetközi fórumok előtt tovább dolgoznak azon, hogy az állam teljesítse kötelezettségeit és a fogyatékossággal élő emberek számára országszerte elérhetővé váljon a valódi, önálló életet támogató lakhatás.

Az ügyet, azaz az adott szabadság tartalmát eldöntő Kúria függetlenségével kapcsolatban Varga Zs. András elnökké való kinevezése óta folyamatosan merülnek fel kérdések hazai jogvédő szervezetek és nemzetközi szervezetek részéről. Vajon meg tudta volna védeni az érintettek szociális jogait a Kúria, ha nem egy olyan vezetője van, aki vagy az akkori végrehajtó hatalom felé lojális, vagy olyan jogi álláspontot képvisel közjogi kérdésekben, ami kényelmes a mindenkori hatalomnak? Ezt a „mi lett volna, ha?” kérdést természetesen nem tudjuk megválaszolni, ám azt a strasbourgi emberi jogi bíróságtól hamarosan megtudjuk, hogy a magyar állam jogkorlátozása elfogadható-e. Abban persze már most is biztosak lehetünk, hogy ha megrendül a bizalom a végrehajtó hatalomtól független bíróságban, akkor a szabadságunk egy része elpárolog és a szociális jogok esetében az elpárolgott szabadság az államnál csapódik le.

Ismét beláthatjuk, hogy egy norma tartalma csak akkor biztosítható, ha van, aki biztosítja, és van eljárás, amelynek keretében biztosítja. Ehhez többek között a kormánytól teljesen független bíróságokat és az államot ellenőrző más szerveket kell létrehozni. Sőt, a tapasztalat azt mutatja, hogy mindez csak akkor működik, ha a hatalom megosztott, és nem koncentrálódik egy kézben vagy nem egy személy köré szerveződik. Így hát a szabadság a gyakorlati világban nem más, mint a jogállam. A jogállam az, amely nemcsak elismeri az alapvető jogokat, hanem képes biztosítani is azok érvényesülését. Éppen ez az, amiért az elmúlt évek Magyarországán ez a sok tekintetben fogalmi kérdés került a napi politikai viták fókuszába. A jogállam hiánya ugyanis egyben a szabadság hiánya is.

Az egészséges környezet adta szabadság

A jövő nemzedékek szószólója által 2025-ben közzétett figyelemfelhívás arra mutat rá, hogy a szilveszteri tűzijátékok tömeges, magáncélú használata jelentős környezeti, egészségügyi és állatvédelmi kockázatokkal jár, amelyek messze meghaladhatják az általuk nyújtott, rövid ideig tartó szórakozási értéket. A dokumentum nem az állami vagy önkormányzati szervezésű, szigorúan szabályozott tűzijátékokat vizsgálja, hanem a szilveszter éjszakáján tömegesen, magánhasználatban alkalmazott pirotechnikai eszközök hatásaira koncentrál.

A szószóló szerint a tűzijátékok jelentős zaj- és fényszennyezést okoznak, rövid idő alatt nagy mennyiségű légszennyező anyagot juttatnak a levegőbe, valamint komoly stresszt és egészségügyi terhelést jelenthetnek emberek és állatok számára egyaránt. A hirtelen és intenzív hanghatások különösen érzékenyen érinthetik a kisgyermekeket, az időseket, a betegeket, valamint a házi- és vadállatokat. A dokumentum arra is rámutat, hogy egyre több településen és közösségben jelenik meg az igény a szilveszteri tűzijátékok korlátozására vagy akár betiltására.

Az állásfoglalás részletes alkotmányjogi érveléssel támasztja alá, hogy a kérdés túlmutat az egyéni szórakozás szabadságán. Az Alaptörvény alapján mindenkit megillet az egészséges környezethez és a testi-lelki egészséghez való jog, miközben az államnak és a társadalom minden szereplőjének kötelessége a természeti értékek és a biológiai sokféleség megőrzése. A szószóló hangsúlyozza, hogy a környezetvédelmi szabályozásban érvényesülnie kell az elővigyázatosság és a megelőzés elvének: már a környezetromlás vagy egészségkárosodás kockázata is indokolhat állami beavatkozást.

A dokumentum külön kitér arra, hogy a csend önmagában is olyan természeti erőforrásnak tekinthető, amely alapvető feltétele a pihenésnek, a mentális egészségnek és az életminőségnek. A szilveszteri tűzijátékok által okozott zajterhelés ezért nem pusztán kellemetlenség, hanem alapjogi szempontból is releváns kérdés.

A szószóló szerint a jelenlegi szabályozás alábecsüli a tűzijátékok zajterhelésének hatásait. Bár a jogszabályok szerint ezek az eszközök nem okoznak egészségkárosító zajszintet, a valóságban a hirtelen, lökésszerű robbanások összeadódó hatásai különösen megterhelőek lehetnek a gyermekek, idősek, valamint az idegrendszerileg érzékeny emberek számára. A probléma még súlyosabban érinti az állatokat, amelyek hallása gyakran jóval érzékenyebb az emberénél. Emiatt a szilveszteri időszakban rendre megnő az elszökött vagy pánikba esett háziállatok száma, miközben a vadon élő állatokra gyakorolt hatásokról alig áll rendelkezésre adat.

A dokumentum hangsúlyozza, hogy a tűzijátékok nemcsak zajt, hanem jelentős légszennyezést is okoznak. Az égés során számos káros anyag, köztük nehézfémek, finom részecskék és mérgező vegyületek kerülnek a levegőbe. A pirotechnikai eszközök mintegy százféle kémiai anyagot tartalmazhatnak, amelyek közül több belélegezve egészségkárosító hatású. Különösen aggályos, hogy a klórtartalmú összetevők égése során rákkeltő dioxinok és furánok is keletkezhetnek. Ráadásul mindez egy olyan időszakban történik, amikor a téli légszennyezettség egyébként is magas.

A szószóló arra is rámutat, hogy miközben a védett természeti területeken már most is szigorú korlátozások vonatkoznak a pirotechnikai eszközök használatára, ugyanezek az ökológiai és állatvédelmi szempontok valójában a nem védett területeken is fennállnak. A vadon élő állatok, a települések környezetében élő fajok, valamint a házi- és haszonállatok szempontjából a tűzijátékok hatásai hasonlóan károsak lehetnek.

Mindezek alapján a szószóló egyébként már 2019-ben jogalkotási javaslattal élt a felelős minisztériumok felé. Álláspontja szerint a tűzijátékok használata olyan aránytalan környezeti és egészségügyi terheket okoz, amelyek indokolttá tehetik a szabályozás szigorítását, illetve alternatív, kevésbé káros ünneplési formák előtérbe helyezését. A cél nem az ünneplés korlátozása, hanem annak biztosítása, hogy a rövid távú szórakozás ne járjon szükségtelen terhekkel a környezetre, az állatokra és a társadalom egészére nézve. A javaslatot egy-egy szakterületi minisztérium támogatta, azonban a szabályozásért elsődlegesen felelős Belügyminisztérium a hatályos szabályozást megfelelően szigorúnak tartotta.

Hiába van tehát egészséges környezethez való jog és hiába van egy intézmény, ami ennek védelmére hivatott, ha az intézménynek nincsen ereje egy olyan államban, ami jogállamisági deficittel küzd. Az ombudsmani rendszer legyengítése pont ezt szolgálta: így nem lehetett alapvető jogokat megvédeni a központi hatalommal szemben. Ezt, a jogállamiság hiányát mind hatásköri szabályok, mind pedig bizonyos esetekben a személyi választások állították elő. Ha lett volna ereje az ombudsmannak és a jövő nemzedékekért felelős helyettesének az Orbán-rendszerben, akkor már egy egészségesebb levegőjű országban élhetnénk, azaz szabadabban lélegezhetnénk.

A harmadik generációs, úgynevezett szolidaritási vagy kollektív jogok – például a fejlődéshez, békéhez, egészséges környezethez vagy humanitárius segítséghez való jog – olyan globális kihívásokra reagálnak, amelyek közösségi vagy nemzetközi együttműködést igényelnek. Bár a felosztás hasznos, a jogok valójában szorosan összefüggenek egymással, és nem választhatók el élesen. Ebben a példában meg is mutatkozik, hogy az egészséges környezethez való jog sok esetben ütközik más alapvető jogokkal, például a vállalkozás szabadságával vagy az önrendelkezési joggal. Ezeket a konfliktusokat független és pártatlan szerveknek kell feloldaniuk, ahogyan azt a jövő nemzedékekért felelős biztoshelyettes meg is tette jelen esetben. A feloldás mikéntje, a két szabadság közötti mérlegelés persze szakmailag vitatható. Az azonban vitathatatlan, hogy a szabadság biztosításához minden államban kell lennie a jogvédelemre és jogérvényesítésre dedikált szervnek, ennek függetlennek kell lennie és kell, hogy hatalma legyen a szabadság kikényszerítésére. Enélkül a szabadság nem sokat ér.

Szabadságról gondolkodni szép és jó, de a megvalósításhoz a jogállamiságot kell biztosítani

A három példában közös, hogy tudjuk, mi a jog, tudjuk, hogyan élhetnének szabadabb életet az érintett polgárok, de nem tehették ezt meg, mert nem volt olyan eljárás, amiben független intézmények ezeknek a jogoknak az érvényesülését ki tudták volna kényszeríteni az államtól. Sérült a jogállamiság, így sérült a szabadság is. A garanciális rendszer volt romokban, így a szabadság nem tudott érvényre jutni, bármi legyen is annak tartalma.

Láthatjuk, a szabadságról való gondolkodásnak csak akkor van valódi tétje, ha jogállami keretek között történik. Máskülönben a szabadság megvalósulása esetleges vagy még annyi sem, pusztán a fogalomról szóló absztrakt gondolkodás marad. Absztrakt, mert ez esetben valójában nem a hétköznapi életről szól, nem arról, hogyan telnek a napjaink, hanem elvi, filozófiai kérdésről. Esetleges, ha egyeseknek juthat belőle, másoknak meg nem. Az, hogy mindenkinek és ténylegesen jusson, jogállamisági kérdés.

A szabadságról való gondolkodás immanens eleme, hogy a szabadság garanciarendszeréről is gondolkodjunk, mert garanciarendszer nélkül a szabadságunk végül sérülni fog. Ez a jogállamiság tétje, ezért nem mindegy, hogy milyen intézmények és milyen eljárások állnak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy az alapvető jogainkat biztosítsák, kikényszerítsék.

Haza csak ott van, hol jog is van – mondja a költő. Szabadság is csak ott van, hol jog is van – teszi hozzá a jogász.