Az 1848 előtti vármegye lehetne éppen az a hagyomány, örökség vagy szimbolikus keret, amelyen belül a lokális vagy regionális önrendelkezést és kormányzást a hatalmi központ mindenhatóságával szemben előnyben részesítő tábor akár még biztos támaszt is találhatna. Persze nem nevében, hanem továbbgondolt eszmeiségében.
A vármegyék közel ezer évig fontos szerepet töltöttek be a magyar történelemben, de az élükre állított ispánok, majd főispánok jelentősége hullámzott – a középkorban a király, a dualizmusban a magyar kormány megyei helytartói voltak, 1935-ben megakadályozták a totalitárius állam kialakulását, majd egyszerű hivatallá fokozódott le a tisztség.
Kevesen tudják, hogy a főispáni hivatal egészen az 1950-es megyerendezésig, tehát még Rákosi Mátyás hatalomátvétele után is létezett egy ideig. Berki Mihályné ároktői parasztasszonyból lett az ország első főispánnője Zemplén vármegyében, és könyörtelenül zároltatta a feketén őrölt lisztet; Juhász Imréné szolnoki főispán nap közben a parasztok panaszait hallgatta, este családja körében Lenin-kötetből okosodott.