A múltfeldolgozás konfrontatív formája: meztelen fogócska a gázkamrában

Egy 1999-es lengyel, a holokauszt-trauma feldolgozását segíteni szándékozó videó kelt új tiltakozási hullámot a holokauszt-túlélők szervezetei körében: Artur Żmijewski multimédiaművész filmje, a The Game of Tag veri ki a biztosítékot újra és újra.  (A to play tag fogócskázást jelent, a tag ugyanakkor címke, cédula, így az angol cím kettős jelentésű, a lengyel eredeti címe: Berek, ami szintén címkét jelent.)

A filmet 2015-ben mutatták be a krakkói MOCAK kortárs művészeti múzeumban, a Poland-Israel-Germany. The Experience of Aushwitz című kiállításon, amely azt vizsgálta, hogyan befolyásolta a közbeszédet a náci haláltábor léte. A kiállítást akkor Izrael lengyelországi nagykövetség szponzorálta. A film ellen sem a lengyel hivatalos szervek, sem a miniszterelnöki hivatal, sem bármely hivatalos személy nem tiltakozott — amit a felháborodott szervezetek most sérelmeznek is —, de miután számos zsidó csoport igen, a követség kérte, hogy a videót távolítsák el a kiállítás anyagából.

„Hosszú idő óta a legundorítóbb dolog”

A Wiesenthal Központ jeruzsálemi vezetője, Efraim Zuroff történész és a nemzetiszocialista háborús bűnösök elkötelezett kézrekerítője egy 2015-ös nyilatkozata szerint a film „ hosszú idő óta a legundorítóbb dolog”, amit látott. „Támadás az áldozatok és bárki más ellen, akinek a legcsekélyebb morális érzéke vagy integritása van.” 

A múzeum előbb eltávolította, később a művészi kifejezés szabadságának védelmében visszahelyezte a munkát. A múzeum igazgatója, Maria Anna Potocka az Independent beszámolója szerint akkor azt nyilatkozta: „ Úgy gondoljuk, hogy félreértik a filmet, akik azt a koncentrációs táborok áldozatai elleni támadásként értelmezik.” Artur Żmijewski a 7. Berlin Biennálé kurátora volt, és a videó egészen 2017. december elsejéig elérhető volt a lengyel múzeumnak a biennálé anyagait bemutató archívumában. Nemrég azonban eltávolították onnan, ami nem segíti az egyéni véleményalkotást.

A botrány most azért újult ki, mert a Times of Israel közzétette, hogy a videó forgatási helyszíne 1999-ben az egykori Stutthof (Sztutowo) náci koncentrációs tábor helyén nyílt emlékmúzeum gázkamrája volt. Hogy a mű gázkamrában készült, az a megjelenése pillanatától tudható volt, hiszen erre épült, viszont az a mostani ismét feltépte a sebeket, s beindította a tiltakozás újabb hullámát.

A második világháború előtt szabad kikötőváros státusszal rendelkező Gdansk területén a stutthofi lágert eredetileg gdanski zsidók és lengyelek megsemmisítésére létesítették. A lágerben 1939 és 1945 között becslések szerint 63-65 ezer embert, köztük 28 ezer zsidót gyilkoltak meg, a gázkamra 1944-től működött. Stutthofba szinte az összes európai országból, így Magyarországról is deportáltak foglyokat.

Botrány botrány hátán

November végén másokkal karöltve a Simon Wiesenthal Központ és az Izraeli Holokauszttúlélők Szervezete Andrzej Duda lengyel elnökhöz és Beata Szydlo kormányfőhöz fordult. A megújult tiltakozás kapcsán a stutthofi holokausztmúzeum igazgatósága közleményben mondta el, hogy a videót még a korábbi, azóta elhunyt igazgató idején forgatták a múzeum területén. Żmijewskit a néhai igazgató arra kötelezte, hogy a felvételek rögzítése előtt engedélyeztesse a forgatókönyvet, ám ő ennek nem tett eleget. A történteket az emlékhely meggyalázásának minősítve az igazgatóság akkor a film megsemmisítését kérte. Ebbe a rendező beleegyezett, de végül ígéretét nem tartotta meg. A jelenlegi igazgatóság állítja, ma már ilyen eset a múzeumban nem fordulhatna elő.

Żmijewski, a mű alkotója, aki maga is szerepel a videón, korábban azt nyilatkozta, hogy a holokauszt-trauma legyőzésére törekvő rövidfilmet művészeti installációként több németországi kiállításon és az Egyesült Államokban is bemutatták, s több esetben is tiltakozásokat váltott ki. A múzeum gázkamrájában forgatott filmen meztelenül fogócskázó színészek láthatók — a rendező koncepciója szerint valami gyermekien ártatlan és vidám dologban vesznek részt, ám folyamatos figyelemmel arra, hogy hol vannak. A tiltakozók az egykori gázkamrában meztelenül fogócskázó emberekről készült filmben tiszteletlenséget és blaszfémiát látnak — ám megismerve Żmijewski más videoinstallációit, feltehető, hogy a rendezői szándék, ha félrement is, ennél összetettebb volt.

A varsói képzőművészeti akadémián szobrászként végzett alkotó 2005-ben a Velencei Biennálén képviselte Lengyelországot. 2007-ben jelent meg kortárs képzőművészekkel készült interjúkötete Remegő testek (Trembling Bodies) címmel. A Foksal Gallery Foundation partnere és a Krytyka Polityczna című, elismert lengyel társadalompolitikai folyóirat művészeti igazgatója. 2011-ben a Berlin Biennále kurátorának választották. Az 1966-os születésű alkotó munkái évek óta szerepelnek a nemzetközi videoinstallációs szcéna élvonalában. Hazájában nem először kelt botrányt valamely munkája: korábban a Szentmise című váltotta ki a közönség egy részének ellenszenvét azzal, hogy a varsói drámai színházban mutatott be színész főszereplésével egy szentmisét. A katolikus Lengyelország közönsége ugyan felháborodott, a darab azonban hivatalos egyházi tiltakozást nem generált.

Koncentrációs tábor Legóból

A holokausztról más lengyel művészek is készítettek nagy vitákat kiváltó műveket, köztük Zbigniew Libera LEGO – Koncentrációs tábor című munkája 1996-ból. A LEGO – Koncentrációs tábor-t az 1996-os Velencei Biennáléra a lengyel kurátor nem merte kiküldeni, míg három nemzetközi múzeum is kérte a kollekciójába és a New York-i zsidó múzeum egyik legfontosabb kiállítását inspirálta (Mirroring Evil: Nazi Imagery / Recent Art, 2002) . Ilyen Piotr Uklański A nácik című 2000-ben készült munkája is, melyben olyan színészekről készült egyenruhás képeket gyűjtött egybe, akik náci karkatereket alakítottak egy-egy filmben, hogy bemutassa, miképpen szépíti meg a tömegmédia a nemzetiszocialistákat.

Żmijewskinek a The Game of Tag-et egy évvel megelőző filmje, az 1998-as Szemet szemért kifejezetten érzékeny alkotás a hiányról és annak pótlásáról: a videón egy amputált lábú ember kap „kölcsön” lábat egy egészségestől, ahogy egy hiányos kezű férfi egy nő egészséges kezeit használva érezheti, milyen élmény tíz ujjal dörzsölni át a fejbőrét hajmosáskor, és öt ujjal vakarni meg a testét. A videó éppúgy meztelen szereplőkkel dolgozik, mint a jelenleg nem hozzáférhető Berek, de aki megnézi, talán kevéssé jut eszébe blaszfémnek vagy profánnak nevezni.

Auschwitzi tetoválás a szalonban

A lengyel művész a holokauszt témájával sem csak egyszer foglalkozott. A 80064 című, 2004-es (a budapesti Trafó Galériában 2008-ban, a Magyar nemzeti Galériában 2014-ben vetített), 11 perces videójának főszereplője az Auschwitz-Birkenauban fogvatartott 80064-es számú rab, Józef Tarnawa. A forgatáskor 92 éves holokauszt-túlélővel egy tetoválószalonban készít interjút a rendező, ahol előbb meggyőzi róla, hogy frissítse fel, írassa felül a karján levő, halványuló sorszámot, majd rögzíti is a folyamatot és emlékeiről kérdezi a férfit. 

Zmijewski a filmre készülve arra számított, hogy a tetoválás folyamatában nyílik majd meg az emlékezet, s az emlékezőt elöntik az emlékképek. Ez nem következett be, de valami más, számára érdekes dolog igen. Mikor megkérdezte Tarnawát, hogy érzett-e valaha arra való késztetést, hogy ellenálljon és tiltakozzon a bánásmód ellen, Tarnawa úgy válaszolt “Tiltakozni? Hogy érti, hogy tiltakozni? Alkalmazkodni – megpróbálni, és túlélni.” Az egykori rab emlékezetében a túlélés feltétele a különösen elnyomó környezetben az extremitásig vitt normakövetés – mondja tapasztalatairól a művész. A film tehát a konformitás, a beleegyezés, az alárendelődés újraélésének dokumentumává válik. Tarnawa előbb tiltakozik, érvel, de hamarosan feladja álláspontját és a tetoválás megújításának vállalásával ismét áldozattá válik. Megadással viseli sorsát. 

Ruth Scott (Castle & Elephant) szerint a filmmel a rendező ismét az erőviszonyok vizsgálatához tér vissza, s felmutatja a hatalom és az egyén viszonyával kapcsolatos kérdőjeleket. Ken Johnson, a The New York Times kritikusa 2009-ben megkérdőjelezi, hogy a tetoválás megújításának az emlékezés szükségességére utaló elcsépelt metaforája megérte-e, hogy megzavarják érte egy idős úr nyugalmát. (Nem hagyta érintetlenül a magyar alkotók gondolkodását sem: Selyem Zsuzsa írónő 2010-es drámájában /Tetkó. Avagy ha így megy ez, ki állítja meg Arturo Uit? Székelyföld 2010. június. 23–52./ is nagy szerepet szán a film egy stilljének.) Żmijewski egyébként ezt a videóját a Fritz Bauer Intézet által a náci háborús bűnösök tárgyalásának negyvenedik évfordulójára szervezett frankfurti kiállításra készítette, de végül elutasították.

Zmijewski nem csak a 80064-ben kísérletezett az ismétléssel, újrajátszással: egy évvel későbbi videomunkája is hasonló utat jár be, amennyiben itt is az ismétlés révén akar megbizonyosodni valamiről s itt is az extrém körülmények közé helyezett emberek viselkedése a témája. 

Az Ismétlés című, 2005-ös videón – amely az akkori Velencei Biennále lengyel pavilonjában szerepelt – Philip Zimbardónak a kaliforniai Stanford Egyetem alagsorában berendezett álbörtönben 1971-ben elvégzett pszichológiai kísérletét játszatja újra. Az emberi viselkedést börtönkörülmények között vizsgáló kísérlet megismétlését a tudományos álláspont nem javasolja, mert túl veszélyes, Żmijewski Varsóban mégis megpróbálta pontosan újrateremteni a börtönkörülményeket és szabályokat. 

Hét rabot és kilenc őrt választott ki a felvételi folyamat során, amelyben a labilisabb idegrendszerű jelentkezőeket előre igyekeztek kiszűrni. Az egyébként munkanélküli résztvevőknek 40 dolláros napi keresetet ajánlott a kísérletben való részvétel idejére. A szobákat egyik oldalról átlátható tükrökkel szerelték fel, s öt kamerával, valamint néhány éjszakai ipari kamerával rögzítették a történéseket. „Akár az elejétől kapod el a filmet, akár a közepén érkezel, a szadizmus, frusztráció, megszégyenítés, düh, és különösképp a félelem túl valódinak és ösztönösnek látszik ahhoz, hogy csak játék legyen. A kísérlet pár nap után összeomlott, mikor a résztvevők közös akarattal úgy döntöttek, hogy elhagyják a börtönt – írja a We Make Money Not Art blog. – Van, aki ezt a végkifejletet reménykeltőként értelmezi.”

Talán ennyiből, a hozzáférhetetlenné vált The Game of Tag nélkül is látszik, hogy a gondolkodás kliséit megkérdőjelező, a provokációtól vissza nem riadó alkotó szándékai inkább gondolkodásra késztetnének, semmint traumákat tagadnak, s a gázkamrában fogócskázó meztelen emberek sem az önmagáért való játékért vállalhatták a blaszfémiának ezt a fokát. Ken Johnson Zmijewskit olyan bábosként írja le, aki a nála kevésbé szofisztikált filmalanyait marionettként használja olyan helyzetekben, amikre azok nem látnak rá. 2009-ben két kiállítása is volt egyszerre az USA-ban, egy Chelsea-ben, egy pedig a MoMA-ban. 

A New York Times kritikusa szerint filmjeiben átlagembereket invitál művi szituációkba, hogy a mélyebb társadalmi problémákra mutathasson rá, ám e munkákat furcsa, tudattalan szadizmus jellemzi. Johnson kiemeli a The Game of Tag videót, mert ebben határozottan lealacsonyítónak tartja a szereplőkre osztott szerepet, a filmből az alkotó kegyetlenségét érzi ki.

Az Éneklecke 1. című videóban Żmijewski halláskárosult tinikkel dolgozik, akik vallásos énekeket tanulnak egy varsói templomban. Míg a jól képzett orgonista tisztán játszik, a zenét elnyomja a hallássérültek kórusának kakofóniája. Hasonló tanulságra vezet a 2009-es Sculpture Plein-air. Swiecie 2009 című videó is. Egy 1960-as eseményt ismétel meg, ahol a művészek a munkásokkal együtt dolgozva a proletariátust ünneplő alkotásokat hoztak létre. Most is hét művész munkáját követi, miközben halljuk, ahogy a munkások elmesélik, mit gondolnak az általuk kivitelezett szobrokról. Gondolatteli, megejtő monológok és kevésbé szofisztikált szövegek váltják egymást, de a szobrok iránti tiszteletről tesznek tanúbizonyságot. A szobrok azonban a művészettörténetben elmélyültebb nézők számára nevetségesen retrográd alkotások, így ez a film az Énekleckéhez hasonlóan inkább az idealista célok lehetetlenségéről beszél, semmint azok elérését dokumentálná.

A Demokráciák (2009) című munkája húsz különböző csoportot mutat be rövid felvételeken, amint céljaikért küzdenek, felvonulnak, tiltakoznak, beszédeket mondanak és erőteljes eszközökkel hangot adnak véleményüknek: a felvételek egymás után rendezésével az egymást keresztező szándékok Bábelébe taszít.

Żmijewski nem fél megkérdőjelezni a politikai korrektség elvét és gyakorlatát, s folyamatosan darázsfészkekbe nyúlkál. 

„Nem a tömegek szórakoztatására készítek filmet – nyilatkozta a 80064-ről. – Nem érdekel a néző jóérzése vagy komfortérzete. Nem érdekel, hogy migrént kap-e, ha megnézi a filmet. A világ nem biztonságos hely…”

A cikk az Artportalon jelent meg.