A múltfeldolgozás konfrontatív formája: meztelen fogócska a gázkamrában

Egy 1999-es lengyel, a holokauszt-trauma feldolgozását segíteni szándékozó videó kelt új tiltakozási hullámot a holokauszt-túlélők szervezetei körében: Artur Żmijewski multimédiaművész filmje, a The Game of Tag veri ki a biztosítékot újra és újra.  (A to play tag fogócskázást jelent, a tag ugyanakkor címke, cédula, így az angol cím kettős jelentésű, a lengyel eredeti címe: Berek, ami szintén címkét jelent.)

A filmet 2015-ben mutatták be a krakkói MOCAK kortárs művészeti múzeumban, a Poland-Israel-Germany. The Experience of Aushwitz című kiállításon, amely azt vizsgálta, hogyan befolyásolta a közbeszédet a náci haláltábor léte. A kiállítást akkor Izrael lengyelországi nagykövetség szponzorálta. A film ellen sem a lengyel hivatalos szervek, sem a miniszterelnöki hivatal, sem bármely hivatalos személy nem tiltakozott — amit a felháborodott szervezetek most sérelmeznek is —, de miután számos zsidó csoport igen, a követség kérte, hogy a videót távolítsák el a kiállítás anyagából.

„Hosszú idő óta a legundorítóbb dolog”

A Wiesenthal Központ jeruzsálemi vezetője, Efraim Zuroff történész és a nemzetiszocialista háborús bűnösök elkötelezett kézrekerítője egy 2015-ös nyilatkozata szerint a film „ hosszú idő óta a legundorítóbb dolog”, amit látott. „Támadás az áldozatok és bárki más ellen, akinek a legcsekélyebb morális érzéke vagy integritása van.” 

A múzeum előbb eltávolította, később a művészi kifejezés szabadságának védelmében visszahelyezte a munkát. A múzeum igazgatója, Maria Anna Potocka az Independent beszámolója szerint akkor azt nyilatkozta: „ Úgy gondoljuk, hogy félreértik a filmet, akik azt a koncentrációs táborok áldozatai elleni támadásként értelmezik.” Artur Żmijewski a 7. Berlin Biennálé kurátora volt, és a videó egészen 2017. december elsejéig elérhető volt a lengyel múzeumnak a biennálé anyagait bemutató archívumában. Nemrég azonban eltávolították onnan, ami nem segíti az egyéni véleményalkotást.

Artur Zmijewski: Berek (1999), installation view, INSIDE, Palais de Tokyo, Paris, 2015.Fotó: André Morin

A botrány most azért újult ki, mert a Times of Israel közzétette, hogy a videó forgatási helyszíne 1999-ben az egykori Stutthof (Sztutowo) náci koncentrációs tábor helyén nyílt emlékmúzeum gázkamrája volt. Hogy a mű gázkamrában készült, az a megjelenése pillanatától tudható volt, hiszen erre épült, viszont az a mostani ismét feltépte a sebeket, s beindította a tiltakozás újabb hullámát.

A második világháború előtt szabad kikötőváros státusszal rendelkező Gdansk területén a stutthofi lágert eredetileg gdanski zsidók és lengyelek megsemmisítésére létesítették. A lágerben 1939 és 1945 között becslések szerint 63-65 ezer embert, köztük 28 ezer zsidót gyilkoltak meg, a gázkamra 1944-től működött. Stutthofba szinte az összes európai országból, így Magyarországról is deportáltak foglyokat.

Botrány botrány hátán

November végén másokkal karöltve a Simon Wiesenthal Központ és az Izraeli Holokauszttúlélők Szervezete Andrzej Duda lengyel elnökhöz és Beata Szydlo kormányfőhöz fordult. A megújult tiltakozás kapcsán a stutthofi holokausztmúzeum igazgatósága közleményben mondta el, hogy a videót még a korábbi, azóta elhunyt igazgató idején forgatták a múzeum területén. Żmijewskit a néhai igazgató arra kötelezte, hogy a felvételek rögzítése előtt engedélyeztesse a forgatókönyvet, ám ő ennek nem tett eleget. A történteket az emlékhely meggyalázásának minősítve az igazgatóság akkor a film megsemmisítését kérte. Ebbe a rendező beleegyezett, de végül ígéretét nem tartotta meg. A jelenlegi igazgatóság állítja, ma már ilyen eset a múzeumban nem fordulhatna elő.

Żmijewski, a mű alkotója, aki maga is szerepel a videón, korábban azt nyilatkozta, hogy a holokauszt-trauma legyőzésére törekvő rövidfilmet művészeti installációként több németországi kiállításon és az Egyesült Államokban is bemutatták, s több esetben is tiltakozásokat váltott ki. A múzeum gázkamrájában forgatott filmen meztelenül fogócskázó színészek láthatók — a rendező koncepciója szerint valami gyermekien ártatlan és vidám dologban vesznek részt, ám folyamatos figyelemmel arra, hogy hol vannak. A tiltakozók az egykori gázkamrában meztelenül fogócskázó emberekről készült filmben tiszteletlenséget és blaszfémiát látnak — ám megismerve Żmijewski más videoinstallációit, feltehető, hogy a rendezői szándék, ha félrement is, ennél összetettebb volt.

Artur Zmijewski: Berek (1999),

A varsói képzőművészeti akadémián szobrászként végzett alkotó 2005-ben a Velencei Biennálén képviselte Lengyelországot. 2007-ben jelent meg kortárs képzőművészekkel készült interjúkötete Remegő testek (Trembling Bodies) címmel. A Foksal Gallery Foundation partnere és a Krytyka Polityczna című, elismert lengyel társadalompolitikai folyóirat művészeti igazgatója. 2011-ben a Berlin Biennále kurátorának választották. Az 1966-os születésű alkotó munkái évek óta szerepelnek a nemzetközi videoinstallációs szcéna élvonalában. Hazájában nem először kelt botrányt valamely munkája: korábban a Szentmise című váltotta ki a közönség egy részének ellenszenvét azzal, hogy a varsói drámai színházban mutatott be színész főszereplésével egy szentmisét. A katolikus Lengyelország közönsége ugyan felháborodott, a darab azonban hivatalos egyházi tiltakozást nem generált.

Koncentrációs tábor Legóból

A holokausztról más lengyel művészek is készítettek nagy vitákat kiváltó műveket, köztük Zbigniew Libera LEGO – Koncentrációs tábor című munkája 1996-ból. A LEGO – Koncentrációs tábor-t az 1996-os Velencei Biennáléra a lengyel kurátor nem merte kiküldeni, míg három nemzetközi múzeum is kérte a kollekciójába és a New York-i zsidó múzeum egyik legfontosabb kiállítását inspirálta (Mirroring Evil: Nazi Imagery / Recent Art, 2002) . Ilyen Piotr Uklański A nácik című 2000-ben készült munkája is, melyben olyan színészekről készült egyenruhás képeket gyűjtött egybe, akik náci karkatereket alakítottak egy-egy filmben, hogy bemutassa, miképpen szépíti meg a tömegmédia a nemzetiszocialistákat.

Zbigniew Libera: Lego Concentration Camp / Lego. Obóz koncentracyjny, 1996Fotó: Museum of Modern Art in Warsaw / culture.pl

Żmijewskinek a The Game of Tag-et egy évvel megelőző filmje, az 1998-as Szemet szemért kifejezetten érzékeny alkotás a hiányról és annak pótlásáról: a videón egy amputált lábú ember kap „kölcsön” lábat egy egészségestől, ahogy egy hiányos kezű férfi egy nő egészséges kezeit használva érezheti, milyen élmény tíz ujjal dörzsölni át a fejbőrét hajmosáskor, és öt ujjal vakarni meg a testét. A videó éppúgy meztelen szereplőkkel dolgozik, mint a jelenleg nem hozzáférhető Berek, de aki megnézi, talán kevéssé jut eszébe blaszfémnek vagy profánnak nevezni.

Auschwitzi tetoválás a szalonban

A lengyel művész a holokauszt témájával sem csak egyszer foglalkozott. A 80064 című, 2004-es (a budapesti Trafó Galériában 2008-ban, a Magyar nemzeti Galériában 2014-ben vetített), 11 perces videójának főszereplője az Auschwitz-Birkenauban fogvatartott 80064-es számú rab, Józef Tarnawa. A forgatáskor 92 éves holokauszt-túlélővel egy tetoválószalonban készít interjút a rendező, ahol előbb meggyőzi róla, hogy frissítse fel, írassa felül a karján levő, halványuló sorszámot, majd rögzíti is a folyamatot és emlékeiről kérdezi a férfit. 

Zmijewski a filmre készülve arra számított, hogy a tetoválás folyamatában nyílik majd meg az emlékezet, s az emlékezőt elöntik az emlékképek. Ez nem következett be, de valami más, számára érdekes dolog igen. Mikor megkérdezte Tarnawát, hogy érzett-e valaha arra való késztetést, hogy ellenálljon és tiltakozzon a bánásmód ellen, Tarnawa úgy válaszolt “Tiltakozni? Hogy érti, hogy tiltakozni? Alkalmazkodni – megpróbálni, és túlélni.” Az egykori rab emlékezetében a túlélés feltétele a különösen elnyomó környezetben az extremitásig vitt normakövetés – mondja tapasztalatairól a művész. A film tehát a konformitás, a beleegyezés, az alárendelődés újraélésének dokumentumává válik. Tarnawa előbb tiltakozik, érvel, de hamarosan feladja álláspontját és a tetoválás megújításának vállalásával ismét áldozattá válik. Megadással viseli sorsát. 

Ruth Scott (Castle & Elephant) szerint a filmmel a rendező ismét az erőviszonyok vizsgálatához tér vissza, s felmutatja a hatalom és az egyén viszonyával kapcsolatos kérdőjeleket. Ken Johnson, a The New York Times kritikusa 2009-ben megkérdőjelezi, hogy a tetoválás megújításának az emlékezés szükségességére utaló elcsépelt metaforája megérte-e, hogy megzavarják érte egy idős úr nyugalmát. (Nem hagyta érintetlenül a magyar alkotók gondolkodását sem: Selyem Zsuzsa írónő 2010-es drámájában /Tetkó. Avagy ha így megy ez, ki állítja meg Arturo Uit? Székelyföld 2010. június. 23–52./ is nagy szerepet szán a film egy stilljének.) Żmijewski egyébként ezt a videóját a Fritz Bauer Intézet által a náci háborús bűnösök tárgyalásának negyvenedik évfordulójára szervezett frankfurti kiállításra készítette, de végül elutasították.

Artur Zmijewski: 80064 (2004)Fotó: moussemagazine.it

Zmijewski nem csak a 80064-ben kísérletezett az ismétléssel, újrajátszással: egy évvel későbbi videomunkája is hasonló utat jár be, amennyiben itt is az ismétlés révén akar megbizonyosodni valamiről s itt is az extrém körülmények közé helyezett emberek viselkedése a témája. 

Az Ismétlés című, 2005-ös videón – amely az akkori Velencei Biennále lengyel pavilonjában szerepelt – Philip Zimbardónak a kaliforniai Stanford Egyetem alagsorában berendezett álbörtönben 1971-ben elvégzett pszichológiai kísérletét játszatja újra. Az emberi viselkedést börtönkörülmények között vizsgáló kísérlet megismétlését a tudományos álláspont nem javasolja, mert túl veszélyes, Żmijewski Varsóban mégis megpróbálta pontosan újrateremteni a börtönkörülményeket és szabályokat. 

Hét rabot és kilenc őrt választott ki a felvételi folyamat során, amelyben a labilisabb idegrendszerű jelentkezőeket előre igyekeztek kiszűrni. Az egyébként munkanélküli résztvevőknek 40 dolláros napi keresetet ajánlott a kísérletben való részvétel idejére. A szobákat egyik oldalról átlátható tükrökkel szerelték fel, s öt kamerával, valamint néhány éjszakai ipari kamerával rögzítették a történéseket. „Akár az elejétől kapod el a filmet, akár a közepén érkezel, a szadizmus, frusztráció, megszégyenítés, düh, és különösképp a félelem túl valódinak és ösztönösnek látszik ahhoz, hogy csak játék legyen. A kísérlet pár nap után összeomlott, mikor a résztvevők közös akarattal úgy döntöttek, hogy elhagyják a börtönt – írja a We Make Money Not Art blog. – Van, aki ezt a végkifejletet reménykeltőként értelmezi.”

Artur Zmijewski: Repetition (2005)Fotó: stills.org

Talán ennyiből, a hozzáférhetetlenné vált The Game of Tag nélkül is látszik, hogy a gondolkodás kliséit megkérdőjelező, a provokációtól vissza nem riadó alkotó szándékai inkább gondolkodásra késztetnének, semmint traumákat tagadnak, s a gázkamrában fogócskázó meztelen emberek sem az önmagáért való játékért vállalhatták a blaszfémiának ezt a fokát. Ken Johnson Zmijewskit olyan bábosként írja le, aki a nála kevésbé szofisztikált filmalanyait marionettként használja olyan helyzetekben, amikre azok nem látnak rá. 2009-ben két kiállítása is volt egyszerre az USA-ban, egy Chelsea-ben, egy pedig a MoMA-ban. 

A New York Times kritikusa szerint filmjeiben átlagembereket invitál művi szituációkba, hogy a mélyebb társadalmi problémákra mutathasson rá, ám e munkákat furcsa, tudattalan szadizmus jellemzi. Johnson kiemeli a The Game of Tag videót, mert ebben határozottan lealacsonyítónak tartja a szereplőkre osztott szerepet, a filmből az alkotó kegyetlenségét érzi ki.

Artur Zmijewski: Sculpture Plein-air. Swiecie (2009)Fotó: lukaszkonopa.com

Az Éneklecke 1. című videóban Żmijewski halláskárosult tinikkel dolgozik, akik vallásos énekeket tanulnak egy varsói templomban. Míg a jól képzett orgonista tisztán játszik, a zenét elnyomja a hallássérültek kórusának kakofóniája. Hasonló tanulságra vezet a 2009-es Sculpture Plein-air. Swiecie 2009 című videó is. Egy 1960-as eseményt ismétel meg, ahol a művészek a munkásokkal együtt dolgozva a proletariátust ünneplő alkotásokat hoztak létre. Most is hét művész munkáját követi, miközben halljuk, ahogy a munkások elmesélik, mit gondolnak az általuk kivitelezett szobrokról. Gondolatteli, megejtő monológok és kevésbé szofisztikált szövegek váltják egymást, de a szobrok iránti tiszteletről tesznek tanúbizonyságot. A szobrok azonban a művészettörténetben elmélyültebb nézők számára nevetségesen retrográd alkotások, így ez a film az Énekleckéhez hasonlóan inkább az idealista célok lehetetlenségéről beszél, semmint azok elérését dokumentálná.

Artur Żmijewski, Democracies (2009),Fotó: Documenta14

A Demokráciák (2009) című munkája húsz különböző csoportot mutat be rövid felvételeken, amint céljaikért küzdenek, felvonulnak, tiltakoznak, beszédeket mondanak és erőteljes eszközökkel hangot adnak véleményüknek: a felvételek egymás után rendezésével az egymást keresztező szándékok Bábelébe taszít.

Żmijewski nem fél megkérdőjelezni a politikai korrektség elvét és gyakorlatát, s folyamatosan darázsfészkekbe nyúlkál. 

„Nem a tömegek szórakoztatására készítek filmet – nyilatkozta a 80064-ről. – Nem érdekel a néző jóérzése vagy komfortérzete. Nem érdekel, hogy migrént kap-e, ha megnézi a filmet. A világ nem biztonságos hely…”

A cikk az Artportalon jelent meg

„Ez mekkora náci szarság. Egy laborpatkánynak érzem magam”

Bobby, Eddy és David 19 éves korukig nem tudták, hogy hármasikrekként születtek, és nevelőszüleiket sem tájékoztatták erről. Később megtudták, hogy egy rejtélyes pszichológiai kutatás alanyai voltak, a soha meg nem jelent tanulmány részleteit viszont 2066-ig titkosították. Most dokumentumfilm készült róluk.