Ferenc pápa átírná a Miatyánkot, de parancsba azért még nem adta

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Ferenc pápa december 7-én adott interjút a TV2000 olaszországi katolikus televíziónak. Ebből csemegézte ki a nemzetközi sajtó – mások mellett a New York Times és a BBC –, hogy az egyházfő megváltoztatná a magyar keresztények körében Miatyánk címen ismert imádság utolsó előtti sorát, mondván: szerinte nem helyes a „ne vígy minket kísértésbe” fogalmazás, mert „nem az Isten viszi kísértésbe az embereket”. A francia templomokban december elején bevezetett verziót támogatva a pápa azt javasolta, hogy az imában ezentúl a „ne engedd, hogy kísértésbe essünk” szerepeljen. 

„Én vagyok az, aki kísértésbe esik. Nem az Isten visz kísértésbe. A kísértés a Sátán dolga” – idézte Ferenc pápa nyilatkozatát a The Catholic Spirit.

A TV2000 a szóban forgó interjúhoz mellékelt szövege emlékeztet rá, az olasz püspöki konferencia 2008-ban már rábólintott arra, hogy a – „ne hagyj minket a kísértésben”, illetve „ne hagyj minket kitenni a kísértésnek” jelentésű – „e non abbandonarci alla tentazione” legyen az elfogadott verzió Itáliában is. Az olasz nyelvű liturgia alapja azonban mindmáig egy 1983-as kiadású, a hagyományos fordulatot tartalmazó Biblia-fordítás, mivel szentszék még nem bólintott rá az imareformra. 

Nemrégiben ugyanakkor Ferenc pápa arról rendelkezett Magnum Principiumában, hogy a népnyelvhez igazított fordításokról ne a Vatikán mondja ki a végső verdiktet, hatályba lépésükhöz legyen elegendő a döntést hozó konferenciák láttamozása. (Az egyre élesebb hangú diskurzus egyházi körökben most arról zajlik, hogy kiengedheti-e Szent Péter utódja ezt a jogkört is a kezéből.)  

Ferenc pápa idén szeptemberben a VatikánbanFotó: Giuseppe Ciccia/NurPhoto

A katolikus egyház a lakosság szolgálatában

A népnyelvhez igazodó fordítások, és egyáltalán, a modernizálás fő csapásirányát még az 1962-től három éven át folyamatosan tanácskozó Második (II.) Vatikáni Zsinat jelölte ki, amely a mindennapi praxis szintjén szakított a latinnal – védik hívei a forradalmári hevülettel pápáskodó egykori Buenos Aires-i püspököt. A Szentatyával vitázók szerint ugyanakkor Assisi Szent Ferenc majd ezeréves magyarázatánál – miszerint a kísértések közül „se burkoltba, se nyilvánvalóba, se váratlanba, se tartósbane vigye híveit az Úr – nem kell több a megértéshez. 

A Miatyánk szövege többször is változott a Hegyi beszéd elhangzása óta eltelt több mint kétezer évben. Mindenekelőtt: az eredetinek tartott szöveg nem más, mint a fordítás fordításának fordítása. Az Újszövetség Jézus tanításairól szóló szakaszaiban Máté és Lukács által is citált, minden későbbi imádság archetípusának mondott szöveg állítólag arámi nyelven hangzott el a Galileai-tenger partján. 

Az evangelisták azonban görögül hagyták az utókorra Jézus tanítását, amelyet aztán az 1600 évvel ezelőtt tevékenykedő, nem mellesleg a mai Csáktornya közelében született Eusebius Hieronymus, alias Szent Jeromos ültetett át latinra – az Újtestamentum textusát a héber nyelvű Ószövetséggel gondosan egybevetve. Az ő Vulgata néven ismert latin Bibliája lett aztán minden későbbi fordítás és értelmezés alapja. 

A Holt-tengeri tekercsek tárlója a washingtoni Biblia-múzeumbanFotó: SAUL LOEB/AFP

Πάτερ ἡμῶν ὁ ἐν τοῖς οὐρανοῖς·
ἁγιασθήτω τὸ ὄνομά σου·
ἐλθέτω ἡ βασιλεία σου·
γενηθήτω τὸ θέλημά σου,
ὡς ἐν οὐρανῷ καὶ ἐπὶ γῆς·
τὸν ἄρτον ἡμῶν τὸν ἐπιούσιον δὸς ἡμῖν σήμερον·
καὶ ἄφες ἡμῖν τὰ ὀφειλήματα ἡμῶν,
ὡς καὶ ἡμεῖς ἀφήκαμεν τοῖς ὀφειλέταις ἡμῶν·
καὶ μὴ εἰσενέγκῃς ἡμᾶς εἰς πειρασμόν,
ἀλλὰ ῥῦσαι ἡμᾶς ἀπὸ τοῦ πονηροῦ.

Latin fordításban:

Pater noster, qui es in cælis,
Sanctificetur nomen tuum,
Adveniat regnum tuum,
Fiat voluntas tua,
Sicut in cælo et in terra.
Panem nostrum quotidianum
da nobis hodie,
Et dimitte nobis debita nostra,
Sicut et nos dimittimus
debitoribus nostris.
Et ne nos inducas in tentationem,
Sed libera nos a malo.

És hogy miként hangozhatott az eredeti? Íme egy arámi (arameus. káldeus) nyelvű zenés rekontsrukció a mai Grúziából:

Az első magyarítás a Huszita-Biblia néven számon tartott Müncheni-kódexben olvasható:

Mi atyánk, ki vagy mennyekben
szenteltessék te neved. Jőjön te országod.
Légyen te akaratod, miként mennyen és azonként földön.
Mi testi kenyerönk felett való kenyeret adjad mü nekönk ma.
És bocsássad mü nekönk mü vétetönket, miként es mü bocsátonk nekönk vétetteknek.
És ne vigy münket késértetbe.
De szabadóch münket gonosztól.
Ámen.

A kísérteties kísértés

Nyáry Zsigmond a Miatyánk magyar szövegváltozatait taglaló 1999-es tanulmányában azt írja, hogy a Károli Gáspár-féle, 1590 júliusában kinyomtatott, illetve Káldi György 1620-ra elkészült fordításait követően a „ne vígy minket kísértetbe” fordulatban a lidércre, szellemre utaló kifejezést felváltotta a kísértés, de más nem történt. Egészen 2008-ig. Akkor Maleczki József felvidéki nyelvész a Rimaszombati Polgár hasábjain előállt a Miatyánk modernizált fordításával, amelyben az „És ne hagyd, hogy kísértsen bennünket a gonosz” sorral oldotta fel a most is terítékre került dilemmát. 

Maleczki újrafordítását az Egyháztörténet című folyóiratban Dóra Zoltán elemezte – részben teológiai és Biblia-fordítási szempontok alapján.  Mint írja, a mai nyelvhasználatban a kísértés az a cselekvés, amikor valakit kísértve rosszra csábítanak, illetve annak a személynek a kialakuló hajlandósága, akit kísértenek. 

„Imádságunk idézett mondata erre a második jelentésre vonatkozik. Ne vígy minket abba az állapotba, azaz óvj meg attól a hajlandóságtól, hogy kísértésbe essünk!” A szerző segítségül hívja Jelenits Istvánt, a legendás piarista tanárt, aki Betű és lélek című könyvében azt írja, hogy „a Miatyánk záró kérésében védelemért fohászkodunk (...) „arról a kísértésről van szó, amely arra csábít, hogy Istentől elforduljon az ember.” Dóra, okafogyottnak minősítve a modernizálást, elvetette a Miatyánk újrafordítását. 

Nyáry Zsigmond szerint a Miatyánk szövegváltozatainak egész története nem más, mint szakrális őrzés és aktuális nyelvi norma egymásnak feszülése, örökös harca. „Szent szövegekről lévén szó, a szöveg megszólaltatóit, s főként lejegyzőit az idők során egyre erősebben kötötte a hagyomány. (…) Ugyanakkor jól látható, amint a norma változásai, ha késéssel is, de szép lassan mégis behatolnak és érvényre jutnak az ima szövegében. (...) Ha ugyanis az ima nem követi a norma alakulását, megszűnik élő szövegnek lenni; nyelvi kövületté lesz. Mint ilyen, nehezen szolgálhatja az imádkozó ember hite szerint való szándékot, a kommunikációt.”