Ungváry Krisztián a múlt feldolgozásáról: Folyamatosan hülyének nézik a társadalmat

„A jog egy diktatúra mocskát soha nem fogja tökéletesen kezelni. A bírói felelősségre vonás nem egy csodaszer, ahogy egy válópernél sem az: senki nem lesz teljesen elégedett az eredménnyel, de ez nem jelenti azt, hogy magáról a dologról le kellene mondanunk” – hangzott el Ungváry Krisztián történész szájából a szerda este, az előadók meglepetésére is bőven telt házas, „Múltfeldolgozás, ügynökügyek, emlékezetpolitika” című rendezvényen szerda este a Párbeszéd Házában. 

A politikai közbeszéd hosszú ideje egyik legforróbb témájáról tartott, az Eötvös Csoport és a Társadalmi Reflexió Intézet által szervezett beszélgetést az a Sólyom László vezette fel, aki az 1991-es igazságtételi törvény egyik fékje volt, amikor az Alkotmánybíróság az ő elnöksége alatt alkotmányellenesnek nevezte az 1991-ben csaknem kétharmados többséggel elfogadott törvényt.

A benyújtói, Zétényi Zsolt és Takács Péter képviselők után Zétényi-Takács-törvénynek nevezett tervezet azt tette volna lehetővé, hogy az 1944. december 21. és 1990. május 2. között a legsúlyosabb politikailag motivált bűncselekmények (emberölés, hazaárulás) elévülése újrakezdődjön, de az Alkotmánybíróság határozata egyértelműen fogalmazott: „jogsértéssel nem lehet jogállamot építeni”. 

Sólyom LászlóFotó: ATTILA KISBENEDEK/AFP

Sólyom szerint ez nem az igazságtétel megtorpedózása volt, csak azt mondta ki a testület, hogy jogállamban még az igazságosság nevében sem lehet áttörni a büntetőjog alapelveit. Viszont az Alkotmánybíróság maga mutatott egy másik utat: a nemzetközi jogban nem évülnek el a háborús és az emberiesség elleni bűncselekmények, márpedig az 56-os sortüzek pont ide sorolhatók – lettek is belőlük perek, majd börtönbüntetések.

Nincs tökéletes megoldás

Miközben a többi posztszocialista országban már 1990-91-ben megszülettek azok a törvények, amelyek hozzáférhetővé tették a titkosszolgálati aktákat, Magyarországon először 1994-ben hoztak ide vonatkozó törvényt, de abban is csak lusztrációról, vagyis egyes fontos tisztségeket betöltő személyek átvilágításáról volt szó – akták feltárása, összeférhetetlenség megállapítása nélkül. „Egy nagyon torz és korcs törvény született, amely a megfigyeltek jogairól egy szót sem szólt” – mondta Sólyom, aki szégyenletesnek tartja, hogy húsz évig semmilyen lépést nem tettek az ügyben, de az már szerinte részsiker, hogy 2014 óta a megfigyeltek hozzáférhetnek a saját és ügynökük adataihoz.

„A nyilvánosság jól hangzik, de akkor a kilométeres aktafolyamokat mindenki számára hozzáférhetővé kéne tenni, ami lehetetlen” – folytatta a korábbi köztársasági elnök, aki szerint a két véglet egyaránt elvetendő: az összes személyes adat feltárása és az azoktól megtisztított, viszont minden ügynököt („a gazembert és a megvesztegetettet is”) egy kalap alá vevő egyszerű névsor kiadása is aggályos lenne. De akkor mit lehet tenni? Sólyom két lépést tart fontosnak: „Én úgy gondolom, hogy ez elsősorban a tettes és az áldozat ügye. Ha van lehetőség a szembesítésre, akkor annak van értelme. A másik nagy kérdés pedig az, hogy lehet-e még valamit kezdeni az összeférhetetlenséggel? Miért nem érvényesítik a közszereplők adatainak nyilvánossá tételét, amit az Alkotmánybíróság 1992 óta hangsúlyoz?”

Intézményesített hazugság? Hungarikum!

Ungváry Krisztián három hungarikumot nevezett meg a magyar múltfeldolgozással kapcsolatban. Az első a felelősségre vonás és az adatnyilvánosság különválása, ami a történész szerint Kelet-Európában csak ránk igaz. „Zétényi Zsolt és társai nemigen terjesztettek be törvényjavaslatokat arról, hogy az állambiztonsági adatok kutathatók legyenek, ezzel szemben az iratnyilvánosság pártján állók élesen elzárkóztak bármiféle felelősségre vonástól, itt alapvetően az SZDSZ-t lehet megemlíteni” – mondta Ungváry.

Ezt már csak azért is abszurdnak tartja, mert felelősségre vonást csak az iratok alapján hajthatnak végre. „Biszku Bélát perbe lehetett volna fogni azért, mert magyar állampolgárok elrablására parancsot adott. De azt, hogy egyáltalán tudjuk, a magyar belügyminisztérium hány ember hazarablását tervezte, ebből hány sikerült és hányan haltak bele, azt csak állambiztonsági iratokból fogjuk megtudni. És azt is, hogy ebben ki és hogyan vett részt – hozott példát Ungváry, aki szerint ebből a kettéválásból is látszik, hogy mindkét oldal kisstílű politikai játszmákra használta fel ezt a kérdést, és „ezzel a múlt feldolgozása már ezen a ponton mutyivá vált”.

Biszku Béla 2016-ban meghalt, mielőtt véget értek volna bírósági ügyeiFotó: AFP / Kisbenedek Attila

A második hungarikum szerinte a lusztráció kezelése. Egyes adatok 8600, mások 10 000 átvilágításról számolnak be, amelyek mindössze száz érintettet találtak, de ezek sem kerültek nyilvánosságra, ugyanis ha az illető hajlandó volt lemondani az állásáról, akkor titokban maradt a kiléte. Hogy mennyire nincs politikai igény az átvilágításra Magyarországon, azt Ungváry szerint az is jelzi, hogy miközben például Romániában, Szlovákiában, Csehországban vagy Lengyelországban a mai napig él a lusztráció gyakorlata, itthon csak 1994 és 2005 között tartották ezt fontosnak.

Végül azt a csak Magyarországon tapasztalt jelenséget nevezte hungarikumnak, hogy tömegesen perlik be a történészeket és újságírókat a volt ügynökök, és sorra nyerik is azokat. „Ezt intézményesített hazugságnak nevezném, ami azért életveszélyes, mert amikor nagy nyilvánosság előtt folyamatosan hülyének nézik a társadalmat, akkor az nem csak az ügynökügyről szól, hanem arról is, hogy a jogállam folyamatosan romlik”.

Ezt a hivatalos ügynökdefiníció számlájára írja Ungváry, ugyanis az három feltételt sorol fel: fedőnéven adott jelentést, aláírt beszervezési nyilatkozatot és anyagi juttatás elfogadását. Ezek közül kettőnek kell teljesülnie, a probléma csak az, hogy anyagi juttatás csak a legritkább esetben járt az ügynököknek, az egyébként szintén nem kötelező beszervezési nyilatkozatokat tartalmazó dossziéknak pedig a 95 százalékát megsemmisítették.

Szerinte a közszereplők múltjának megismerése lenne a legfontosabb, különösen akkor, ha valaki a saját múltjáról valótlan állításokat tesz. „Magyarországon elvileg létezik egy hivatal, aminek az adatvédelem és az információszabadság lenne a feladata, de ennek egy olyan ember áll az élén, aki kizárólag az állam érdekét, a közszereplők vélt érdekeit veszi figyelembe. Így Péterfalvi Attila [volt adatvédelmi biztos, a NAIH elnöke] szerint például az nem nyilvános információ, ha egy közszereplő ügynök volt”. 

Ungváry szerint az egyértelmű tény, hogy a rendszerváltás óta eltelt 27 évben rengeteg olyan eset volt, amikor zsarolási kísérletek történtek az állambiztonsági anyagok felhasználásával, mert „érdekes módon sem a Medgyessy-ügy, sem a Pokorni-ügy nem a levéltárból került ki”. Abban a történész azért egyetértett Sólyom László korábbi felvetésével, hogy ma már nem a beszervezettség a legdivatosabb politikai zsarolási felület.

Medgyessy Péter 1987-ben – a későbbi miniszterelnökről 2002-ben derült ki, hogy III/II-es ügynök voltFotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

Elmaradt a katarzis, elmaradt az elitváltás

„Ha valaki megkérdezi, hogy harminc év után minek foglalkozunk még ezzel, hát azért, mert nagyon sok mai gond és igazságtalanságérzés ebből a hiányérzetből fakad” – vágott egyből a közepébe Stefano Bottoni, az MTA BTK Történettudományi Intézetének történésze, aki a rendszerváltás elmaradt katarzisa alatt a lusztráció, a szembenézés és a tényleges, gyors elitváltás együttes elmaradását érti. Ezzel azonban nem vagyunk egyedül.

Bottoni kutatásai során azt látta, hogy a posztszocialista országok két nagy típusba sorolhatók. Az egyik típus az, ahol nem született 1989-91 után új ország, hanem a régi ország területében, államstruktúrájában és elitjében tovább menetelt – Magyarországon kívül ilyen Románia, Lengyelország vagy Bulgária. A másik típusba az újonnan született államok tartoznak: a Balkán országai, a volt Csehszlovákia és a posztszovjet országok között többségben vannak azok, ahol a rendszerváltás valódi nemzeti katarzist jelentett.

Ezekben az országokban azonban kialakult egy hamis történelemszemlélet. „A Baltikumnál minden szépen, békésen zajlott, és ott az 1991 utáni hivatalos történetírás és közemlékezet úgy próbál ma a szovjet korszakra emlékezni, mintha ott se lettek volna. De Ukrajnában is meglepődtem; nem gondoltam volna, hogy a második legnagyobb szovjet tagköztársaság is kivonhatja magát a Szovjetunió történetéből, és azt mondja, hogy ami 1920 és 1990 között történt, az nem a mi dolgunk. És ez nem alternatív személet, nem egy darab ember, hanem ezt tanítják, ezt kell gondolni” – mondta Bottoni. A nyilvános cseh ügynöklistát is szép dolognak tartja, csak közben épp egy olyan kormányfőt választottak meg, aki szerepel a listán, ráadásul az ország egyik leggazdagabb embereként a vagyonának egy részét is még az előző rendszerben szerezte.

Ami a korszak kutathatóságát illeti, az olasz-magyar történész Magyarországon komoly visszalépést tapasztal. A nemzeti levéltár Hess András téri kutatótermét 2017 májusában költözés miatt bezárták, anélkül, hogy lett volna hely, ahová átköltözhetne, így kutatási korlátozás alá került az 1945 utáni Politikai Kormányszervek és Pártiratok Főosztályának teljes iratanyaga. „El tudjuk képzelni ezt egy civilizált országban, a rendszerváltás után 30 évvel? És senki nem mondott semmit, nem voltak nagy újságcikkek, nemzetközi tiltakozások. És amíg nem lobbiznak ki maguknak egy épületet, zárva is lesz” – mondta a kutató.

Amikor a Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2017 márciusának elején lezárta az 1990 előtti állambiztonsági szervek mágnesszalagjainak vizsgálatát, a bizottság tagjaként dolgozó történész, Bank Barbara elmondta: az 1974 előtt kizárt vagy meghalt hálózati személyeket sokszor már fel sem vették az adatbázisba, illetve az is bizonyítható, hogy később is rendszeresen töröltek adatokat, ezért „teljes ügynöklista most sincs, és annak összeállítása sem lehetséges”.