Madrigál

A hibernálás után a felébredéskor vagy a legálmosabb életedben. Nem azt érzed, hogy harminc évig aludtál, hanem azt, hogy százharminc éve nem aludtál.

Hulla vagy. Meg se tudsz moccanni. Azt hiszed, álmodod az egészet.

Igazából nem egy generációs hajón vagy, nem imbolyogva lebegsz a nyugtató zöldes fényben, a langyos levegőn, a mikroszemcsés oldózuhanyt is csak álmodod, ahogy lassan lemossa-vágja rólad a narancsvörös sztázishabot (azért ilyen színű, mert ez áll legközelebb az anyaméh élményhez – ezt egyszer valaki elmagyarázta, nem tudod, hol, nem tudod, mikor, nem tudod, mi az, anyaméh.)

A halk zene lassan erősödni kezd, madrigál, jut eszedbe váratlanul a szó, veglio, penso, ardo, piango, énekli fájdalmas extázisban egy férfihang, ezen mosolyognod kell, hersenve végigreped az arcod, a zafírüveghenger belsejének tükrében elnyújtva, széthúzva látsz egy fejet, a fejedet, pikkelyekben hámlik róla a bőr, nem te vagy az, csak az álombeli másod, a langyos szél örvényleni kezd körülötted, széles csíkokban hámlik a bőröd, védőbőr, jut eszedbe a szó, szisszenő, surrogó hangra emlékszel, flakonból fújták rád, a bebábozás előtt, azért kell, hogy megvédje a bőröd a habtól, most fújták rád, két perce sincs, nem, harminc éve fújták rád, nem, százharminc éve. Most lejön rólad, lehámlik, egy kicsit fáj is, dolce pena, énekli a hang, a könyöködnél recseg a hab, ahogy ösztönösen az arcodhoz kapsz, a hab szilikonosan leffegő porózus darabjai ott keringenek körülötted, műanyagrovarok, granulátumbogarak, plasztiklegyek. Zuhansz, érzed a gyomrodban, hogy zuhansz, nem, ez nem zuhanás, ez csak lebegés, örvénylően, súlytalanul kering és kering és kering körülötted a végtelen sok habdarab, azt álmodod, hogy ez nem álom.

Nem is igaz, nem is itt vagy, nem itt vagy, egy kertben vagy, hajnal van, a tested csupa izzadtság, most léptél ki a franciablakon, a virágokból lepkék rajzanak elő, szerelmem, gyere vissza, kiáltja utánad egy női hang, egy rózsakertben állsz, a rózsákon hajnali harmat, a virágok megmozdulnak, lepkék. Szállnak feléd, körbezsonganak, a szárnyaik hűsen suhogtatják a kéj emlékétől még mindig forró tested, bizsereg a bőröd, ahogy rád telepszenek, a szárnyuk megzizzen, mohón kortyolják verítéked nektárját, a lepkék nyelvére gondolsz, ahogy kinyúlnak és spirálba tekerednek, pöndörnyelv, jut eszedbe a szó, émelyegni kezdesz, mint egy régi tankönyvi ábrát, úgy látod magad előtt az összetekeredett nyelv kígyóspirálját, acélnyomat málló papíron, érzed is a papír savanykás szagát, a lepkék nem lepkék, a nyelvük nem nyelv, fullánk inkább, beléd szúr, egyszerre ezer helyen, hirtelen hálót von a testedre a fájdalom, a torkodban síkosan mozdul valami, összetekeredett sötét siklóbőrt képzelsz oda, pikkelyei szárazon horzsolják a torkod, utat tör magának, szétfeszíti a szád, előtekeredik, a nyelved az, pöndörnyelv, mondanád, ha tudnál beszélni, kétoldalt fáj a hátad, fent a lapockáknál, nem is lapockák, összecsukott lepkeszárnyak, fordul veled a világ, ahogy erre rájössz, egyszerre csak van gravitáció, fejjel lefele lógsz a hengerben, a habdarabok mind lehullanak a henger plafonjára, ami most már a padlója, egy fényes, sötét tölcsér, zubogó narancsvörös spirális örvényben nyeli magába az oldózuhany fekete szemcséit, a hátad fáj, nem a hátad, a tüdőd, nem a tüdőd, a szárnyad, tudod, mi történik, a szárny erei megtelnek folyadékkal, ahogy a tüdőd átpumpálja beléjük, sugárér, jut eszedbe a szó, a tüdőd kiürül, most veszel először újra levegőt, eddig csak folyadékot lélegeztél, az tartott életben, öt percen, harminc éven, százharminc éven át.

Guerra è il mio stato, d’ira e di duol piena, üvölti a füledbe a hang, háborút hörög a harag, tudod, mi ez, ez a kódmondat, most fog eldőlni, hogy álmodsz csak, hogy századszor, ezredszer, százharmicezredszer is csak álmodod-e az ébredést, megmozdulsz, lassan az arcod elé emeled a két tenyered, ha álom, akkor csak a sima bőrt fogod látni, a sorsvonalat, az életvonalat, a fejvonalat, ha nem álom, akkor valami mást. Hunyorogsz, aztán meglátod az egymásba fonódó fekete jeleket, a tetoválás labirintusa dupla lepkeszárnyat formáz, nem lepkeszárny, a két tenyered két kapuszárny, kinyílik, utat nyit előre, az utolsó, az igazi, a végső ébredésbe.

Veglio, penso, ardo, piango, a madrigál újrakezdődött, egymilliárdszor hallod, és utoljára hallod, látok, vagyok, égek, sírok, suttogod magad elé, kódszavak ezek is, aktiválódik a direktíva, most már tudod, hogy ki vagy, ez nem generációs hajó, ez egy intersztelláris csapásmérő egység, nem ez, hanem ő, vagyis te, aki az utolsó háromszáz másodpercre fogod átvenni az irányítását, a százharminc éves hideg szendergésből öntudatra ébredt, magát halálfejes lepkének, achteonia atroposnak álmodó célzószoftver, rajtad múlik, hogy a töltet pontosan célba érjen, hogy pontosan célba érj.

Dolce pena, énekli a hang, de te tudod, a kín véget ér, nem fog fájni, és azt is, hogy nem lesz édes.

(A kurzivált szövegek Petrarca Daloskönyvének 164 szonettjéből származnak, ennek Sárközi György-féle magyar fordításából szándékosan pontatlanul idézek egy fél sort. A novellában, ha mondhatjuk így, felhangzik Claudio Monteverdi: VIII. Madrigálkötet (Harcos és szerelmes madrigálok) Hor che ’l ciel e la terra című darabja. Aki úgy érzi, meghallgatná, annak ezt az előadást javaslom, magam is ezt hallgattam írás közben.)