Az osztályharc a gyógyír a globálkapitalizmus válságaira, állítja Leninnel a szlovén sztárfilozófus, Slavoj Žižek
A menekültválságot kísérő konfliktusokban résztvevő valamennyi fél beleesett a megtévesztés csapdájába – állítja A kettős zsarolás ellen címmel magyarul kétéves késéssel most megjelent, kedden az Írók boltjában bemutatott politikai pamfletjében Slavoj Žižek.
A Magyarország határain kívül popikonokkal vetekedő ismertségnek örvendő – a freudizmust megújító francia Jacques Lacan pszichoanalitikus tanait a marxizmussal ötvöző, egyúttal a hegeli dialektikát is újratöltő – szlovén filozófus a 2015 nyarán kibontakozó krízisre reagálva százoldalas publicisztikában osztotta ki Európát. Mondván: a kontinens lakói kihagyták a történelmi esélyt, hogy újra definiálják az európaiságot, megtartva ezzel identitásukat és a távolságot az „angolszász neoliberalizmustól”, illetve az ázsiai „autoriter kapitalizmustól”.
A megtévesztés csapdájában
Žižek azt állítja, hogy a 2015-ös menekültválság idején senki sem cselekedett helyesen. A liberálisok azon háborogtak, hogy az európai szolidaritás hiányában tízezrek pusztulnak a Földközi-tenger hullámsírjában, miközben az életformájuk, kultúrájuk elvesztésétől rettegők a menekülési útvonalak és a határok lezárását kitűző migránsellenes populista hadjáratot hirdettek. Žižek szerint azonban azok a „széplelkek” a legnagyobb képmutatók, akik mindenki beengedését javasolták, holott tudák, hogy ez alapozza meg a szélsőséges populizmust.
Žižek könyvében kifejti: attól való félelmükben, hogy iszlámgyűlölőknek bélyegzik őket, a baloldali liberálisok fokozódó toleranciát tanúsítanak az iszlám iránt. Pedig minél toleránsabbak, annál inkább kiteszik magukat a radikális iszlám retorikájának, miszerint toleranciájukkal csupán leplezni kívánják iszlámgyűlöletüket. Tévhit, hogy az iszlám kritikája mindenképpen iszlamofóbiát jelent. A bírálat tabuja a populista démonizálás tükörképe – így Žižek, aki szerint illúzió az is, hogy az iszlám az antiimperialista küzdelem élharcosa. Ellenkezőleg, egyre inkább betagolódik a globális kapitalizmusba.
A migrációellenes populisták – állítja Žižek – csupán az életmódjukat és kultúrájukat féltik; a helyzetben rejlő csapda, hogy az ő rasszizmusuk rombolja le aztán az egyenlőség-emberi jogok-jóléti állam szentháromságával leírható európai értékeket. Ők persze éppúgy félrevezetett áldozatai a globális kapitalizmusnak, mint a „humanitárius” megoldásokban hívő liberálisok. Mi több, megtévesztettek maguk a menekültek is, akik például Norvégiáról mint az ideális jólét honáról fantáziálnak, holott az sohasem lesz hozzáférhető számukra, mindig is paradicsomi vágyképzet marad csupán.
Irány a lenini út?
Az ideológiai csapdahelyzetből az új osztályharc a kiút – javasolja egy huszárvágással a radikális filozófus.
Vérbeli marxistaként abból indul ki ugyanis, hogy a 21. század első két évtizedében a globalizált világból kizárt kizsákmányoltak és elnyomottak (menekültek, nők, rabszolgasorba taszított tömegek, egyre kiszolgáltatottabb helyzetben lévő középosztálybeli polgárok) harcolnak a globális tőke képviselőivel és haszonélvezőivel. Az utóbbi, a lacani terminológiával Bentlévőknek (included) nevezettekkel szemben az előbbiek, a Kívülrekedtek (exluded) pártján álló filozófus szerint a legsürgősebb, hogy olyan univerzális szolidaritás jöjjön létre az elnyomottak között, amely nem humanitáriusnak álcázott képmutatáson, altruizmuson vagy empátián alapul.
Žižek ugyanakkor adós marad az új szolidaritás meghatározásával. Helyette Vlagyimir Iljics Lenint idézi, aki a Sto gyéláty? (Mi legyen) obskúrus kérdést feltéve hirdette meg a nemzetközi proletárforradalmat – alig több mint száz évvel ezelőtt. „Ha úgy adódott, (...) a helyzet teljes kilátástalansága megtízszerezte a munkások és a parasztok erejét és ezáltal lehetővé tette számunkra, hogy másképp térjünk át a civilizáció alapfeltételeinek megteremtésére, mint valamennyi többi nyugat-európai államban”.