Március 12-én megjelent, a magyar oktatás innovációs lehetőségeiről szóló cikkünkben megszólaltattuk Halász Gábor oktatáskutatót, az ELTE Pedagógai és Pszichológiai Karának professzorát, aki a következőt mondta az egységes gyógypedagógiai módszertani intézményekről (EGyMI-kről):

„Az innováció nagyobb mértékben jelenik meg a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó intézményekben. Az oktatási innoválásra jó példa az EGyMI-k működése. A korábban szegregáltan nevelő iskolák egy része az elmúlt évtizedben olyan gyógypedagógiai intézménnyé alakult át, ahol a dolgozók tanáccsal, illetve utazópedagógus hálózattal segítik a speciális nevelési igényű (SNI) gyerekeket integráltan oktató iskolákat. Tehát az EGyMI-k szegregált helyekből tudásközponttá váltak az oktatáskutató értelmezésében.”

Halász állítására az alábbiakban Szabó Anna gyógypedagógus, jelenleg a XXII. kerületi EGyMI-ben, korábban a Gyengénlátók országos feladatkörú gyógypedagógiai módszertani intézményében dolgozó utazótanár reagál.

Nem fogunk vitatkozni. Halász Gábor máshonnan nézi, kintről és fentről. Én meg lentről, s főleg bentről. Dolgoztam országos EGyMI-ben, és dolgozom most egy kerületiben. Nincs rálátásom az egészre, csak mindennapos és mindennapi tapasztalataim vannak. Védhetném persze a mundért, lehetnék büszke és boldog, hogy lám, lám, a gyógypedagógiai intézmények közül az EGyMI-k az innováció letéteményesei. Kár, hogy nincs így, mert nem tud így lenni, pedig belső igény lenne rá. Sem az innováció, sem annak terjesztése nem része már az SNI gyermekekkel foglalkozó intézmények mindennapjainak, általában.

1. Az EGyMI-k összetett intézményként továbbra is tartalmaznak, és nem is nyomokban, szegregáltan nevelő intézményrészt. Szívesebben nevezném speciálisnak, de a lényegen nem változtat: az adott gyermekcsoport közös sajátosságait figyelembe vevő tárgyi és szakember-ellátottságra törekvő, korábban jellemzően azzal működő iskolák, helyenként óvodák és szakiskolák is működnek az EGyMI-k, azaz egységes gyógypedagógiai módszertani intézmények keretein belül. Az ott alkalmazott módszerek, az ott használt tárgyi eszközök ismerete az alapja az integráló (sok esetben inkább helyben nevelő) pedagógusoknak nyújtott tanácsadásnak. A módszerek ugyanis ezekben az iskolákban alakultak ki, s ha nem lenne hol továbbfejlődniük, azaz nem lennének ezek az iskolák, holt, de legalábbis életidegen tudássá válna, amit átadnak. Ezen a tényen a gyógypedagógusképző intézmények megléte, sőt látványos szaporodása sem változtat. Egészségügyi analógiával: hiába lenne kétszer ennyi orvosképző egyetem, ha csak rendelőintézetek lennének, de kórházak pl. nem, és ezzel lemondanának a csak nagyobb költséggel, bentfekvéssel kezelhető betegekről.

2. Gyerekek és „hátrányos helyzet”: hatékony kormányzati intézkedések történtek a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek számának csökkentésére. Kár, hogy pusztán adminisztratívak: a másutt meghúzott határok halmozottan hátrányos, hátrányos és nem hátrányos helyzet között könnyen befolyásolják az egyik vagy másik csoportba kerülők számát, érdemi pozitív változás nélkül, sőt akár romlás mellett is létszámcsökkenést idézve elő kategóriákban. (Erre az átcsoportosításra az MTA kutatói is felhívták a figyelmet, A közoktatás indikátorrendszere című friss kiadvány 17. oldalától mutatják be a trendeket. - a szerk.) A gyerekek egyenlő esélye az oktatásra feltételezné, hogy az iskola (tágabb értelemben a nemzeti köznevelés egész rendszere, benne a kötelező óvoda) nem egyszerűen nem fokozza a család felől érkező hátrányokat, de egyenest törekszik, mi több, képes azok ellensúlyozására. E képesség javításához egy időben hozzájárultak az EGyMI-k. Valaha, nem is olyan régen. Nem egy évtizede jöttek létre, az országban az első hasonló intézmény – nem ilyen néven, de ilyen feladatkörrel 1978 óta működik a gyengénlátók iskoláján belül, egyre bővülő létszámmal és finomodó munkamódszerekkel. Az igaz, hogy tömegessé válásuk, illetve annak kikristályosodása, hogy az ilyen felépítésű intézmények az EGyMI névre fognak hallgatni, valóban ilyen időtávlatban történt. A 2011-ben elfogadott Nemzeti Köznevelési Törvény véglegesítette ezt, a szakszolgálat nevet más feladatkörű intézményeknek adva.

3. Az integrálással együtt járó pedagógiai többletfeladatok (differenciálás) időigényének elismerése sosem történt meg: sem munkaidő-kedvezmény, sem pótlék nem járt érte, mióta világ a világ. Azt mondhatnánk, hogy ez jogos, hiszen két egyforma gyerek nincs, nehogy már ne a differenciálás legyen a pedagógiai munka alapja. Márpedig nem az: előfordul a differenciálás, de nem rendszerszintű, nem követelmény a pedagógusok felé, leszámítva a portfólió SNI gyerekekre, tanulókra vonatkozó részét, amely lehet szép és szakmai, a napi gyakorlatról azonban keveset mond.

A frissen a pályára kerülő pedagógusok módszertanát elnézve nem úgy tűnik, hogy a képzésükben sarkalatos pont lenne a tanulói sokféleség támogatása, előnyként értelmezése. Az integráláshoz szükséges tudás megszerzésére a már több éves gyakorlattal a pályán levő (és ott megmaradt) pedagógusok körében elsősorban gyakorlatias, az állam által anyagilag támogatott módok lennének alkalmasak. Az új törvény azonban a továbbképződési hajlandóságot is hatékonyan tovább csökkentette a megemelt óraszámmal, a kötelező minősítés(ek) alkalmazásával, az egyéb terhek növelésével. Az egyetlen vágyott továbbképzés a szakvizsga megszerzése, amely tartalmában ugyan erős átgondolásra szorulna, viszont délibábként lebegteti a pedagógusok szeme előtt a mesterpedagógussá válás esélyét, hiszen csak a megszerzése számít, a tartalma lényegileg mindegy. Így is elvész a differenciálásra irányuló gyakorlati tudáshoz jutás egyik lehetésges csatornája, ez azonban mellékszál a történetünkben.

A másik oldalt, az EGyMI-k működési kereteit is megvágták rendesen. A korábban országos vagy regionális feladatkörrel dolgozó néhány utazótanári hálózattól elvették az utazás jogát (érdekes egy feladatra jogként gondolni, nem?), kezdetben utófinanszírozással fizetve a havi több tízezres útiköltséget, majd lényegileg már sehogy, miközben egy EU-s projekt keretében intézményi (és így eszköz- és folyamatosan megújuló módszertani) háttér nélküli szakemberek adnak tanácsot. A projekt idén zárul. Volt tehát egy működő, saját működését a változásokhoz igazítani igyekvő rendszer, s van helyette egy projekt. Ami idén zárul.

Sebaj, hiszen több tucat EGyMI van az országban, s mivel az integrált gyerekek aránya nagy az SNI gyerekek között, utazótanári hálózat minden kisebb körzetben van; az innovációnak, a tudás terjedésének semmi akadálya. Azért akad egy-kettő. Az EGyMI pedagógusa utazótanárként helyben ugyanis a gyerekkel foglalkozik. Hivatalosan azzal, akinek „papírja”, azaz érvényes szakértői véleménye van. A „papír” megszerzése a probléma észlelésétől számítva legalább hónapokba telik, néha akár tanéveken is átnyúló folyamat, köszönhetően a törvényben megjelenő többlépcsős rendszernek. Így ha szakmai lelkiismeretére hallgat az utazópedagógus, akkor „ellát”, bevon a fejlesztésbe olyan gyerekeket is, akiknek majd csak lesz (majdcsak lesz) egyszer ellátásra jogosító szakvéleménye. Így aztán innováció helyett a túlélés az általános cél.

Mi lesz, ha túléljük?

Lesznek heti 24-26 kötelező tanórával, plusz némi eseti helyettesítéssel terhelt pedagógusok; helybe vitt ismeretek és eszközök nélkül, (gyógy)pedagógia segédszemélyzet nélkül (mert a törvény integráló iskola esetében nem teszi lehetővé gyógypedagógiai asszisztens alkalmazását, csak extrém magas SNI létszám esetében, amikor viszont már az sem segítene). Lesz szorongás a pedagógusokban, alapjaiban változatlan pedagógiai kultúra mellett, a pedagógusminősítő eljárásokat nem lehetőségként, hanem formális kényszerként alkalmazó állami háttérrel. A pedagógusoknak nem segítség az SNI gyerek „ellátására” az intézménybe érkező, a gyermekkel heti 1-3 órát foglalkozó gyógypedagógus. Ami nem lenne baj, ha legalább a gyereknek az lenne.

De ha a differenciálás nem része a pedagógiai kultúrának (nem nyomokban, hanem rendszerszerűen, képzésből frissen kikerülők esetében ab ovo); ha az ehhez szükséges eszközök helyett csupán egyentankönyvek és -munkafüzetek vannak; ha a pedagógusok munkaterhelése akkora, hogy már csak a túlélésre törekszenek és zömmel arra is futja; akkor a legjobban működő EGyMI-k sem tudnának hatékony innovációval szolgálni. Részint mert földrajzi elhelyezkedésüktől függően előfordul, hogy a gyógypedagógusok számára sem a törvényben meghatározott 20, hanem 24-26 óra a heti kötelező egy-egy tankerületben (azér’ mer’ csak), s mert értelmetlen feladatok tömkelege – önértékelés, egymás értékelése a valódi problémahelyzetek megbeszélése helyett előírások mentén – viszi el az időt és az energiát innovációk helyett. Másrészt a legjobb innováció sem ér semmit, ha nem tud terjedni, márpedig nem tud, lásd fent. Harmadrészt az állam adminisztratív kényszerítő fellépésén túl nem tesz semmit az integráció megvalósulásáért.

„Kezdetben vala az ige.” Ebből tehát tudhatjuk, hogy az EGyMI-k működése során visszajutottunk a kezdeti állapotokhoz. Van ugyanis az ige, felszólító formában: legyen! Csakhogy ettől még nem lesz.

Nem lesz megváltozott pedagógiai szemlélet és gyakorlat; pénzbeli és képzési keretek, idő és igény az új gyakorlat megtanulására és alkalmazására; eszköz és személyzet az integráció működtetésére, élő együttműködés pedagógia és gyógypedagógia között, innováció. Lesz viszont sok tönkrement gyermekélet.

A címlapkép illusztráció. Kapcsolódó cikk a Qubiten: