Valhalla

Reggel, amikor visszajövök a piacról a kosarakkal, ők már be vannak csatlakozva.

Ott fekszenek mind a kilencen, a szépen a hátradöntött kerti székeken, a nagyszobában, munkatornyaik halkan duruzsolnak. A szemük nyitva, de tudom, nem látnak.

Az első dolgom az, hogy szépen betakarjam mindegyiket az izotakaróval.

Mindig a kisfiam takarom be először, megigazítom a ruháját, megsimogatom a kezét. Hiába múlt el harminc, nekem akkor is csak a kicsi-fiam marad. Néha meg is fogom a kezét, ráhajtom az ujjait az ujjaimra, Már vénülő kezemmel őrizem a kezedet, suttogom neki, tudom, úgyse hallja, de akkor is, még egész kicsike volt, három vagy négy éves, amikor a rádióból vagy valami videóból megtanulta ezt a pár sort, aztán amikor váratlanul előállt vele, anélkül, hogy igazán értette volna, hát muszáj volt, hogy összevissza csókoljam.

Aztán betakargatom a többieket is, a fiam bajtársait.

Mind ugyanúgy fekszenek, arcukon mindig ugyanaz az ámulat. Egyszer megkérdeztem Petikét, hogy miért néznek mind úgy, mint aki először lát csurdé nőt, ezen elnevette magát, aztán azt kérdezte, emlékszem, amikor az apja elvitt magával Gernyeszegről egyenesen New Yorkba, mit éreztem, amikor megláttam azt az irdatlan nagy várost, na ők is azt érzik minden egyes alkalommal, amikor meglátják, hogy mi vár rájuk a csápkábel túlsó végén. Nem lehet azt megszokni, higgyem el.

Kimegyek a konyhába, felteszem a levest, beteszem a pácba a húst, bedagasztom a kötes-tésztát, összegyúrom a rétestésztát, legyalulom és besózom a káposztát, felvágom az almát, kimagozom a szilvát, megdarálom a diót, lepikkelyezem a halat, besózom és fokhagymázom a csirkét, szépen ügyesen előkészítek mindent a délutáni nagy főzéshez.

Félóránként megpittyen a világóra, olyankor bemegyek a szobába, ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e, rúgta-e le valamelyik a takarót, a szemüket is meg kell nézni, hogy nincs-e bevérezve, hogyha be lenne, akkor meg kéne nyomjam a munkatornyon azt a gombot, amelyik mellé a szív van rajzolva. Eddig sose volt erre szükség.

Nem tudom, a bajtársai hány évesek, de biztos mind öregebbek az én Petikémnél. Szegénynek az arca csupa ránc, sokkal, de sokkal öregebbnek látszik az igazi koránál. Amikor minden szépen rendben van, és még nem kell elkezdjek takarítani, van egy kis időm, odaülök mellé, megkezelem kicsit szegény arcocskáját. Vigyázva átdörzsölöm arcelmosóval, aztán szépen óvatosan belemasszírozom az arcába a nappali krémet, a szeme alá meg szemránckrémet dörzsölök. Direkt olyan allergiásoknak valót vettem, amelyik szagtalan és hamar beszívódik. Csak ott nem férek hozzá a felső ajkához, ahol kijön az orrából a csápkábel, és ahhoz nem merek hozzányúlni, krémet bedörzsölni alá meg pláne nem. Amikor mondtam neki, hogy néha dughatná a másik orrlyukába is, akkor kinevetett, ő is meg a bajtársai is, az egyik elkezdte magyarázni nekem, hogy Marika néni, az nem úgy van, ott benn külön kialakított csatlakozás van, ami valahogy a látóideg mellett futtatja el az agyig a csápkábelt, de Petike rászólt, hogy hagyja, mert én nem értek a technikához, kár magyarázni, amikor meg mondtam, hogy nem kár, és igenis érdekel, akkor megölelt és azt mondta, hogy ezért szeret, ezért, hogy ilyen kedves vagyok, és akkor az Edgár nevű bajtársa azt mondta, ő azt hitte, hogy a főztöm miatt, és ezen aztán mind nevettek, és én közben Petike arcát néztem, és láttam, hogy egy mély ránc van neki ott a felső ajkán, ahol kábel fekszik, de nem mondtam neki semmit, mert ha észrevenné, lehet, hogy bajuszt növesztene, és akkor pont úgy nézne ki, mint az apja hatvanévesen, és azt nem tudnám elviselni, abba beleszakadna a szívem.

Szépen kitakarítom a lakást, kipucolom a vécét, kisikálom a fürdőkádat, kivasalom a damaszt abroszt és a damaszt asztalkendőket, ha kell, ablakot is mosok, aztán elkezdek főzni.

Este kilencre mindennel kész kell legyek, ott kell már gőzölögjön az asztalon a fazékban leves, ott kell legyen kosárban a frissen sült kenyér.

Az ébredést nem szeretem nézni, mindig libabőrös lesz a hátam a látványtól, hogy kicsúszik az orrukból a kábel.

Inkább az ebédlőben várom őket.

Úgy jönnek be, mint akinek jártányi ereje sincsen, imbolyogva támogatják egymást, Petikét ketten tartják, látom, hogy sír, nagy kövér cseppekben folynak végig az arcán a könnyek. Nem próbálom vigasztalni, tudom, hogy csak rám kiabálna. Nem kérdezhetem meg, hogy miért sír, csak a fejét rázná, azt mondaná, hadititok, nem mondhatja el. A többiek leültetik, aztán ők is leülnek, az üres tányérokat nézik, mintha imádkoznának, de tudom, hogy csak azt várják, hogy elmúljon a hányinger, elmúljon a szédülés.

Petike még mindig sír, a könnyei a porcelánra koppannak. Hirtelen hátradől a széken, feltűri a pulóvere ujját, a kezében már ott a vajkés, hosszú sebet karcol az alkarjába, a többi fehéres sebhely közé, a többiek nézik, hogy kiserked rajta a vér, nézik, hogy szépen lassan a karja köré tekeri a damasztkendőt, nézik, hogy ráhúzza az damasztra a pulóvert.

Odamegyek, nem szólók semmit, nagyon nehéz megállni, hogy ne simítsam meg a vállát, de megállom, nem is sóhajtok, csak kicserélem a könnyes tányért, aztán két nagy merőkanálnyit merek bele a levesből. Körbemegyek az asztal körül, mindenkinek teleszedem a tányérját.

Egyszerre kezdnek enni, a kanaluk kopogásából hallom, hogy erőltetik az evést, aztán lassan megváltozik a ritmusa, abból tudom, hogy kezd megjönni az étvágyuk. Beleeresztem a forró olajba a bepanírozott csirkecombokat, arra gondolok, hogy mire ez elfogy, már jobban lesznek, és mire mind a kilenc fogás elfogy, és az asztalra teszem a fánkot meg a rétest, már el is felejtik az egész napi kemény harcokat.

Akkor majd pálinkát és sört fognak inni, összekapaszkodva énekelnek, várják, hogy elmúljon az éjszaka, és hajnal legyen megint, és visszamehessenek megint a harcmezőre, ami ott várja őket a csápkábel túlsó végén.

Dragomán György összes a Qubiten, A fényes jövő sorozatban eddig megjelent sci-fije itt olvasható.