Kosár

A lámpa elromolhatott, a szokásosnál sokkal hosszabb ideje volt már piros. Péter topogva állt, közben a vádliját masszírozta, érezte, el fog merevedni. Nagyon jó volt pedig a dombon futni, hajnalban szinte üresek voltak a sétautak, csak ez volt a rossz az egészben, ez a jelzőlámpa a hazafelé vezető úton. Nem kapott gyakran pirosat, de ilyenkor mindig elfogta a kísértés, hogy átrohanjon az üres úton, persze tudta, hogy nem teheti meg, a lámpába szerelt kamera azonnal jelentené a szabálytalanságot, a büntetést nem lenne gond kifizetni, viszont sérülne a feddhetetlenségi indexe, ez pedig azt vonná maga után, hogy kiteszik a memóriaprogramból. Megérintette az szemöldökéből kiálló kis adó-vevőt, olyan volt, mint egy egyszerű pirszing, megpróbálta elképzelni, hogy ezekben a pillanatokban is átáramlanak a fémen a programban részt vevők emlékei, érzelmei, gondolatai, hogy helyet kapnak az ő agyában, a tudatától tűzfallal elzárt kihasználatlan részeken, hogy aztán újabb emlékek írják őket felül. Ötödik éve adta már bérbe az Alzheimer programnak a fölös agykapacitását, de ritkán jutott eszébe, mert mióta rendszeresen eljárt futni, a feje is sokkal ritkábban fájt.

A lámpa még mindig piros volt, Péter arra gondolt, ha arra van kapacitás, hogy a lámpa azt figyelje, nem megy-e át valaki a piroson, akkor arra is lehetne, hogy csak akkor váltson pirosra, amikor szükséges. A bal vádlijába élesen hasított bele a fájdalom. Oldalról beleöklözött, egyszer látott erről egy ismeretterjesztő filmet, hogy a fájdalominger valahogy megszakítja a görcsöt kiváltó feszültséget, persze nem segített, felnézett a lámpára, még mindig piros volt, most már egészen biztos, hogy elromlott, gondolta, most már tényleg nyugodtan átmehet.

Felegyenesedett, két kézzel a lámpa felé intett, aztán magára mutatott, aztán egy idő jelet formált, egy olyan T betűt, közben az jutott eszébe, hogy ez az egész hülyeség, ez a mutogatás, beszélhetne is nyugodtan, a lámpa biztosan rögzíti a hangot is, de ha nem, akkor is tud szájról olvasni a rendszer, nem létezik, hogy öt percnél tovább kell tartani a pirosnak egy tök üres úton. Épp indult volna már, amikor a kanyar mögül kibukkant a zöld furgon, gyorsan és hangtalanul. Hiába fájt a görcstől feszítően a combja és vádija, a furgon látványa mégis megnyugtatta, arra gondolt, akkor mégiscsak van értelme annak, hogy piros a lámpa.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

A lámpa ebben a pillanatban zöldre váltott, a furgon csikorgó kerekekkel lassított, félig keresztbe fordult az üres úton, és milliméterekkel a zebra előtt állt csak meg.

Péter ezen már csak nevetni tudott, a zöld jelzés akkor sürgetően villogni kezdett, ő elindult át a zebrán, ahogy a furgonhoz ért, a furgon ajtaja szisszenve kinyílt, két ember ugrott ki belőle, az egyikük kezében egy nagy drótszákszerűség volt, a másikéban egy zsemblámpa, Péter elfordult, futni próbált, de a combját olyan vadul rántotta görcsbe a fájdalom, hogy ha az egyik férfi nem kapja el, talán el is esik, a férfi akkor mondott valamit, a zseblámpát Péter mellkasának nyomta, a lámpa felszikrázott, zöld villámok szálltak belőle, zsibbasztóan körbeölelték a testét, közben a másik férfi a fejére borította a drótszákot, és akkor egyszerre minden elszürkült és elsötétedett.

Fejjel lefele lógva tért magához, arra, hogy valaki épp pofozgatja. Borostás arcú, nagydarab fickó hajolt az arcába, a leheletén csokoládé és kókusz illata érződött, ahogy az arcába kiabált.

- Mond ki a kódmondatot, hallod, mondd ki azonnal – parancsolta a férfi, a hangjából izgalom és harag és aggodalom sugárzott.

Péter úgy érezte, homokkal vagy száraz kókuszreszelékkel van tele a szája, nagyon nehéz volt megszólalni, kétszer bele is dadogott, mire kit tudta mondani, hogy nem tudja, miről beszélnek.

– Hagyd békén szerencsétlent – szólalt meg egy másik hang, közben Péter látta, hogy egy bakancsos láb egy párnákkal telerakott nagy kosarat tol alája a furgon fémpadlóján – várjál, túl magasan van,  engedjed lejjebb – mondta, a borostás erre felnyúlt, megfogta a Péter testére kötött hevedert, megrántotta.

Péter teste félig elfordult, lejjebb zökkent, a gyomra felkavarodott, megint mondta, hogy nem érti, mit akarnak tőle.

– A kódmondatot kell kimondanod – az, amelyik a kosarat rúgta, most oldalra lépett, bekerült a látóterébe.  Ősz hajú, éles arcú férfi volt, a nyakán fekete pókhálótetoválás. – Ott kell lennie a fejedben, csak nem tudsz róla. Doktor Herceg Iván mindjárt be akar majd  lépni a bankjába, hogy ellenőrizze a magánszámláját, és fogmosás közben végig a kódmondatot próbálja felidézni, hogy ne hibázza el. Te vagy a legközelebbi tárolófej, nagyon nagy eséllyel ott az agyadban az egész.

Péter megrázta a fejét, eszébe jutott minden, amit az adatbiztonságról mondtak neki, a lebonthatatlan tűzfalról, ami elválasztja a tudatát a bérbe adott tárolórésztől, a férfi kicsit lehajolt, két kézzel a nyakához ért, megállította a lengésben. – Ezt mi mind tudjuk – mondta. – De azt is tudjuk, hogy ezt a tűzfalat bizonyos nagyon extrém helyzetekben le tudja bontani a halálfélelem.

Lehajolt, egy pillanatra eltűnt Péter látóteréből, aztán megint ott volt, egy hosszú, széles pengéjű késsel a kezében. – Kicsit sufnimódszer, de működik – mondta, Péterre mosolygott.–- Azután, hogy kiemelem a fejed a kosárból, körülbelül fél másodperced lesz kimondani azt a bizonyos mondatot – mondta. –És ne aggódj, a kollégám kitűnően olvas szájról. Az neki a specialitása.

Dragomán György összes a Qubiten megjelent sci-fije A fényes jövő címen itt olvasható.

Vasgyúrók

Aki nem emelt fel fél kézzel egy tehervonatot, az el se tudja képzelni, milyen könnyfakasztóan jó érzés az irdatlan, féktelen erő.