Sztálin-szobor, fürdőruhás nők, üres tyúkketrecek – így vonult fel Magyarország a Rákosi-korszakban
„Végeláthatatlan a tér… Föléje óriásként emelkedik szeretett, nagy Sztálinunk ércalakja. Az emlékmű oldalán ezüstösen csillognak a domborművek, körülötte színes virágok. A szobor talapzatánál államvédelmi őrök, katonák és rendőrök állnak díszőrséget.” – Szabad Nép, 1953. május 2.
A május elsejék az 1989 előtti szocialista rendszer ikonikus, sokat emlegetett és képileg is a társadalom emlékezetébe épült eseményei voltak, ahol több százezer fős tömeg vonult órákon át egy meghatározott útvonalon zászlókat és különböző díszeket lobogtatva, majd a résztvevők egy népünnepélyen szórakoztak, sört ittak és virslit ettek. De miért is lett május elseje ilyen emblematikus megjelenési formája a rendszerváltás előtti Magyarországnak, illetve a szovjet befolyási övezet többi országának, amikor valójában egy chicagói munkástüntetésre emlékező rétegünnepként kezdte karrierjét?
Társadalmi szemle a hatalom szórakoztatására
Május elsejét eredetileg ugyanis 1890-ben ünnepelték először a II. Internacionálé döntése nyomán egy négy évvel korábbi chicagói tüntetésre emlékezve, így vált a munkásmozgalom nemzetközi ünnepévé, a nemzetközi munkásszolidaritást kifejező nappá. A munkásünnep akkor váltott arculatot, amikor Oroszországban az 1917-es forradalom után kiépülő proletárdiktatúra felkarolta, a kezdeti spontán, önszerveződésen alapuló rendezvényeket pedig 1927-től felváltotta a teljes szervezettség, valamint a központi irányítás alá vont új, szovjet formájú ünneplés, amelynek szerves részét képezték a felvonulások is. A szovjet típusú felvonulásokon a rendezvényeknek van egy központja, egy tribün, azelőtt kell elvonulni. A résztvevők – nem úgy, mint a mai tüntetéseken – nem azért vonulnak fel, hogy bizonyos szimbolikus terekre eljussanak, vagy hogy megmutassák, hogy milyen sokan vannak, hanem valójában egyfajta társadalmi szemlére sorakoznak fel, és részeivé válnak egy előre megkoreografált látványosságnak, amelyet a hatalom képviselői megtekintenek, mint egy katonai díszszemlét.
Magyarországon a Tanácsköztársaság egyetlen május elsejéjén, 1919-ben még nem volt sem tribün, sem az előtti elvonulás, 1945 után azonban a szovjet ünneplési forma kezdett meghonosodni: már 1945. május 1-jén szervezetten vonultak fel a tömegek előbb a szovjet hősi emlékművek felavatására, majd a Hősök terén tartott politikai nagygyűlésre, hogy utána a Városligetben vegyenek részt a népünnepélyeken. 1946-tól viszont már egyértelműen a tribün előtti felvonulásra helyeződött a hangsúly, bár a „társadalmi szemle” után a párt és a tömegszervezetek szervezett szórakozási lehetőséget biztosítottak a különböző közparkokban.
„A Szovjetunióban is jobbra néznek a felvonulók”
„Az ünnepi dísz a Kremlt s a Vörös-teret idézi az emberek elé, amelyen már ott vonulnak Moszkva lakóinak százezrei, s lelkesen köszöntik a nagy ünnepet. Nemsokára a Sztálin-teret is elárasztja Budapest ünneplő népe, hogy köszöntse a kilencedik szabad május elsejét – hogy először köszöntse itt, a Sztálin-téren először vonuljon fel a nemzetközi proletariátus nagy ünnepén halhatatlan vezérünk szobra előtt.” – Szabad Nép, 1953. május 2.
A felvonulásokat kezdetben a Hősök terén ék alakban felállított tribünhöz szervezték, amelyhez három irányból vonultak szervezetten a tömegek. Ám a szovjet felvonulások sajátosságai, valamint a Hősök tere adottságai és az ott kialakuló tumultuózus jelenetek miatt már 1949-ben felmerült egy új ünnepi tér kialakításának igénye a tervezett Sztálin-szobor felállításával összefüggésben. A döntést végül 1951-ben hozta meg a Magyar Dolgozók Pártjának Rákosi Mátyás vezette Titkársága: egy 85 méter széles és 360 méter hosszú teret alakítanak ki a Dózsa György útból, a Sztálin-szobrot pedig a Városliget Gorkij-fasorral (ma: Városligeti fasor) szemben lévő részén állítják fel. A felvonulásokhoz szükséges ünnepi tér kialakítása miatt szükségessé vált az úton a „régi Művész Színház” és a „városligeti templom”, vagyis a Regnum Marianum lebontása is.
A hosszúkás, felvonulásokra kiválóan alkalmas moszkvai Vörös tér mintájára tervezett új tér kialakítása a főváros egyik legnagyobb beruházása volt, amit nehezített az anyaghiány. Felmerült több utca burkolatának felbontása is, hogy legyen hozzá elég kockakő, illetve komoly problémát vetett fel a közlekedés megoldása is a környéken, minthogy a Sztálin-szobor előtt nem zavarhatta az összképet sem villamossín, sem trolivezeték. Végül a tervezetthez képest egyéves csúszással, 1953. május elsején vonultatták fel az új téren először a tömegeket. A tribünt a Sztálin-szobor talapzata és a mellette felállított ideiglenes építmények adták, a több százezres tömeget pedig az Ajtósi Dürer sor irányából a Hősök tere felé vezényelték végig az útvonalon annak ellenére, hogy az ellenkező irány tömegmozgatási szempontból logikusabb lett volna (többen érkezhettek volna a szélesebb utcákról és a Hősök teréről), de a Nagybudapesti Pártbizottságban azzal vetették el az újítást 1954-ben, hogy „a Szovjetunióban is jobbra néznek a felvonulók”.
Felülről diktált létszám
„Az utca teli volt ujjongással, jókedvvel. Sokan kényszerből és félelemből vonultak ki a házakból, mert a toborzást bizony a házparancsnokok sokszor túlbuzgó terrorizálással csinálták (…) És jöttek a tömegek Újpestről, Csepelről, Rákospalotáról, özönlöttek egyetlen hatalmas folyamba zászlók és táblák alatt. Ragyogó karikatúrák és Lenin-, Sztálin-, Dózsa-, Petőfi-, József Attila-fejek alatt, feliratok, jelmondatok alatt, könnyedén humorosak is voltak és praktikusak, emlékeztetők a mögöttünk lévőkre. Nem unt bele a bámészkodásba az ember a hosszú ácsorgások alatt, míg előre mozdult a nagy tömeg.” – Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló, 1945. május 3.
A mai békemenetek és kormányellenes tüntetések résztvevői megirigyelhetnék azt a tömeget, amely az 1945 utáni május elsejei felvonulásokon részt vett, de a korabeli sajtó nem egyszerűen megtippelte a felvonulók félmilliós, vagy ahhoz közelítő létszámát: az állampárt központilag előre meghatározta, hány embernek kell kivonulnia, a normát aztán a Budapesti Pártbizottság osztotta szét a kerületi pártbizottságok között, amelyek az alsóbb szintű pártszervezeteknek osztották tovább a megfelelő létszámú felvonuló mozgósításának munkáját.
A munkahellyel rendelkezőket a helyi pártszervezetek vitték az utcára, a nem dolgozókat pedig az úgynevezett tömegszervezetek: az Úttörők, a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, az Országos Torna- és Sportbizottság, vagy a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. A mozgósításban részt vettek a házbizalmiak vagy házfelügyelők is, amelyek ügyeltek a házak megfelelő díszítésére és a házban lakók mozgósítására is. „Budapest népe” végül a felvonuláson a város kerületei szerint vonult fel, azon belül külön egységeket képeztek az egyes üzemek, gyárak és különböző intézmények, illetve tömegszervezetek akár több ezres csoportjai. Az alábbi, 13 perces dokumentumfilm 1946. május 1-jéről szól:
A május elsejei látványosság szerves része volt a tömegek által vitt dekoráció. A bemutatott élőképek, molinók és transzparensek politikailag helyes tartalmáért helyi szinten a pártszervezetek és a tömegszervezetek képviselői feleltek, magasabb szinteken pedig dekorációs bizottságok ellenőriztek.
Dekorációs bakik és fürdőruhás nők a platón
A felvonulók által vitt dekorációknak elvileg az aktuális politikai és ideológiai célokat kellett volna megjelenítenie, de sokszor ez egyáltalán nem sikerült, gyakran pedig meglehetősen triviális formában interpretálták az üzeneteket, főleg a békét tartva a legfontosabbnak. 1951-ben a Budapesti Pártbizottság például arra jutott, hogy míg a készülő dekorációkban „a békével foglalkozó feliratok, festmények túltengenek”, valamint az „imperialisták elleni gyűlölet” is jól megjelenik a feliratokon, addig az 5 éves terv és az MDP kongresszusának jelentőségét méltató dekoráció aránytalanul kevés, sok helyen pedig nem használtak elelegendő mértékben a Rákosit és Sztálint éltető, előre hivatalosan kiadott jelszót.
Alkalmanként még a párt kiküldött képviselője sem értette, hogy mit is akar kifejezni egy-egy karikatúra vagy élőkép – az amerikai atombombából előbújó békegalamb, vagy az üres baromfiketrecek például kifejezetten helytelen üzenetet hordoztak. Emellett viszont számos, a politikai kabaré szintjén mozgó, vagy a korabeli sajtóban megjelent karikatúrákra emlékeztető jelenet is szerepelt a felvonulási dekorációkban. Ilyenek voltak például a nyilasokat akasztófán ábrázoló installációk, a „Tito láncos kutya”-típusú élőképek, vagy a Marshall-terves pénzt/csontot csörgető Truman-elnök, aki mellett egy katonának öltözött alak leszúrja Koreát.
A felvonulások lehetőséget adtak a résztvevőknek önmaguk megmutatására is: az egyenruhába vagy munkaruhába öltözött felvonulók rendszerint a munkakörük és az elért termelési eredményeik bemutatásával készültek, leegyszerűsített grafikonokon mutatták be, hogyan emelkedik a termelés, és platós teherautókon vagy a kezükben vittek nagyméretű installációikat, amelyek arra utaltak, honnan érkeztek.
Mások épp csak a munkaeszközüket emelték magasba: a diákok például könyvvel, a szakácsok fakanállal, a Testnevelési Főiskola diákjai sportruhában vonultak fel.
A Széchenyi fürdő platós kocsiján fürdőruhás nők napoztak, a Sör- és Szeszipari Igazgatóság pedig óriás hordót és üveget vonszolt végig a városon.
„Mindenki akarja látni Rákosi elvtársat”
„A tapasztalat az, hogy azoknál a csoportoknál, – amelyek közvetlen a tribün alatt vonulnak el – mutatkozik inkább megtorpanás, ami érthető, mert mindenki akarja látni Rákosi elvtársat.” – Hidas István, a Minisztertanács elnökhelyettese a Budapesti Pártbizottság 1953. január 27-i ülésén.
Jellemző módon a felvonulások adták az egyetlen alkalmat a hatalom és a tömegek találkozására is, előre eltervezett keretek között. A felvonuláshoz nem lehetett csak úgy csatlakozni, a hatalom pedig nem mert nem szervezetten találkozni a tömegekkel, akik a tribün előtt elvonulva láthatták élőben vezetőiket. A tribün előtt ezért rendszerint tumultus alakult ki, sőt többen a felvonulás végeztével vissza is akartak szivárogni a menetbe tovább nézelődni, amit a rendezőgárdának kellett megakadályoznia. A tribüntől távolabb vonulók kevésbé is voltak lelkesek, ezért 1954-ben az is felmerült, hogy a felvonulási tér mindkét oldalára helyezzenek tribünöket, azonban a moszkvai mintára való tekintettel ezt végül elvetették.
A tömeg 1945 után nem szervezetten először 1956 októberében vonult az utcára a forradalom idején, annak elfojtása és a visszarendeződés után így különösen fontos volt, hogy mi történik 1957. május elsején. Ez a nap végül a rendszer legitimációját erősítette: ismét százezrek jelentek meg a proletár nemzetköziség nagy ünnepén a rendszer támogatóiként, a felvonulások helyett azonban egy politikai nagygyűlésen, ahol Kádár János mondott beszédet a szabad, független, szocialista Magyarország felépítését ígérve, az ellenforradalom leverését méltatva. Az ünnepségről jelentkezett ráadásul először a Magyar Televízió élő helyszíni közvetítéssel:
1958-tól végül visszaállt a tribün előtti felvonulási forma is, amely 1989-ig meg is maradt, miközben a ledöntött Sztálin-szobor egykori talapzata továbbra is tribünként szolgált.
Míg a május elsejei felvonulások egyértelműen a szovjet típusú szocialista rendszerek velejárói voltak, addig különös módon az 1945 után újonnan bevezetett ünnepek közül egyedül május 1. maradt meg a rendszerváltás után is, talán éppen azért, mert egyedüli szocialista ünnepként tömegeket mozgatott meg, a felvonulások utáni szórakozás pedig szintén a része volt. 2004-ben az egykori szocialista blokk országai szimbolikusan éppen május elsején csatlakoztak az Európai Unióhoz – korábbi közös, nemzetközi ünnepük továbbra is közös és nemzetközi maradt, még ha az uniós csatlakozás ünneplése nem is olyan látványos, mint amilyenek a szocialista május elsejék voltak.
A szerző újságíró és történész, az ELTE PhD-hallgatója.
További felhasznált irodalom:
James von Geldern: Bolshevik Festivals, 1917–1920. Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 1993
Roman Krakovský: Rituel du 1er mai en Tchécoslovaquie 1948–1989. Párizs, 2004
Malte Rolf: Soviet Mass Festivals, 1917–1991. Pittsburgh, University of Pittsburgh Press, 2013.