A 20. század utolérhetetlen csodája: az ezerarcú bakelit

Pontosan 111 éve, 1907-ben valami végleg megváltozott az emberiség történetében: sikerült mintegy a semmiből, ex nihilo egy teljesen új anyagot létrehozni, amely sehogyan sem kötődött a természethez, mert teljes egészében szintetikus volt, ugyanakkor mindenre alkalmas, amire korábban csontot, fát vagy szarut használtak. Ez a könnyen alakítható, olcsón előállítható anyag volt a bakelit, a világ első műanyaga, amit mára kultikus tisztelet övez, olyannyira, hogy ma már gyűjtők versengenek a legpompásabb bakelitből készült darabokért.  

Rés tátongott, hát betöltötte

A belga születésű Leo Hendrik Baekeland már gazdag és sikeres feltalálóként és vegyészként élte napjait az Egyesült Államokban, amikor rábukkant a róla elnevezett anyag receptjére – a Velox fotópapírból már megalapozta az egzisztenciáját, de folytatta a kísérletezést. A századfordulón egy új, érdekes fenol-formaldehid-vegyület kötötte le a figyelmét, amelyről korábban Adolf von Baeyer már beszámolt: ő egy egész laboratórium berendezését tette vele tönkre, viszont olyan anyagra bukkant, amely kemény és oldhatatlan volt, bár ezt ő még haszontalannak találta – nem úgy Baekeland, aki ráérzett a szigetelőanyagok piacán tátongó résre, és számos más feltalálóval együtt megpróbálta betölteni azt.

"Nem ég el. Nem olvad el." Leo Baekeland a Time 1924. szeptember 22-i számának címlapján

A tudósok az akkoriban hiánycikknek számító sellak kipótlására kerestek valamilyen anyagot – ezt a természetes eredetű gyantát, a lakktetű váladékát elektromos szigetelőanyagként is használták amellett, hogy apróbb tárgyakat, bizsukat, sőt még hanglemezeket is készítettek belőle (ami egyébként nem mondható el a valódi bakelitről, ez az anyag ugyanis alkalmatlan erre a célra: a bakelitbe, ha már megszilárdult, nem lehet barázdákat préselni). A sellak előállítása azonban drága volt, és nem is állt rendelkezésre annyi az anyagból, amennyire a növekvő elektromos- és autóiparnak szüksége lett volna: ezt a piaci rést töltötte be a bakelit.

Baekeland maga fejlesztette ki a róla elnevezett műanyag előállításához szükséges gépet, amelyet ő és munkatársai „Old Faithfulnak” becéztek. A vegyész először egyfajta lakkgyanta létrehozását tűzte ki maga elé célul, majd azt, hogy fenol és formaldehid elegyét juttassa a fa rostjai közé, ezzel is növelve az élettartamát – ennek során jött rá, hogy megfelelő hő és nyomás hatására egy kemény, jól formálható anyagot tud létrehozni, ami ugyan viszonylag drága, de mivel kiváló szigetelő, és nem kell hozzá a tetvek váladékával szórakozni, megéri foglalkozni vele. Baekeland 1909-ben védette le a saját magáról elnevezett (néha Baekelite-nak is hívott) találmányát további 399, a bakelitgyártáshoz köthető szabadalommal együtt, és ekkor alapította meg a General Bakelite Companyt is – a bakelitholmik tömeggyártásával vette kezdetét a polimerek kora. Bár kezdetben inkább a bakelit szigetelőképességét helyezték az előtérbe, csakhamar kiderült, hogy az elektromos- és járműipar mellett mások is érdeklődnek az új anyag iránt.

Bakelit telefon a múlt század 40-es-50-es éveiből

Bakelit, az ezerarcú anyag

Az ezerféle bakelitből ezernyi különböző termék készülhetett, a húszas években következetesen az „ezerarcú anyagként” reklámozták, a Time magazin 1924 szeptemberében elragadtatott cikkben írt arról, hogy a közeljövőben gyakorlatilag minden eddig használt anyagot felválthat Baekeland találmánya. „Tűzből és rejtélyből született ez az anyag, amelyben az üveg keménysége egyesül a borostyán fényével” - áradozik az ismeretlen újságíró, aki szerint elképzelhető, hogy a közeljövőben az ember minden hétköznapi használati tárgya, a fogkefétől kezdve az ágyig, bakelitből fog készülni – ebből fognak ágylábat esztergálni, zselé állagú bakelittel ragasztják majd egymáshoz a bútorok elemeit, bakelittel eresztik majd be a fát, hogy így tegyék tartósabbá, sőt, még a nyomdaiparban is ezt használják majd.

Egyre többen vágytak a bakelit nyújtotta előnyökre, a kereslet pedig akkorára nőtt, hogy 1922-ben Baekeland cégének két másik vállalkozással, a Redmanol Chemical Products Companyval és a Condensite Companyval új vállalkozást kellett létrehoznia, hogy kellő mennyiségben állíthassák elő az új csodaanyagot. Az így létrejött óriáscég reklámok sorozatában hívta fel a figyelmet a bakelit előnyeire.

A bakelit végtelen

Az első reklám szerint nincs is ennél megfelelőbb anyag, ha az ember fogaskereket, repülőgép-propellert vagy akár golfütőt szeretne gyártani, de ezzel még nem ér véget a kiváló tulajdonságok listája: a bakelit nemcsak erős, hanem szép és időtálló is. Nézzük csak meg a Notre Dame rózsaablakát! Szépnek szép, és már a tizenharmadik század óta csodálhatjuk, de hol van ez a bakelit időtállóságához képest? Sehol: egy bakelitből készült ceruza, rádióburkolat, cigarettatárca vagy gyöngysor ezer év múlva is ugyanolyan gyönyörű lesz, mint amikor kikerült a gyártósorról (ez egyébként nem teljesen igaz: az anyag színe idővel változik).

Vízálló is, hőálló is, mi kell még? Bakelitreklámok a múlt század elejéről

Víz? Nem okoz problémát! Az új anyag vízálló, a bojlertől kezdve a borotvapamacs nyeléig mindenbe beépíthető, nem oldódik fel, nem szivárog – a tenger mélyén sem lesz semmi baja. Az edény és a vasaló füle is készülhet bakelitből, ahogyan a villanykapcsoló is: sem a hő, sem az elektromosság nem tesz benne kárt. Baekeland reklámszakemberei olyannyira biztosak voltak benne, hogy gyakorlatilag mindenre alkalmas az anyag, hogy a cég logójának is a végtelen matematikai szimbólumát választották.

A bakelit csinos

A csodaanyag gyenge pontja kezdetben a szín volt: a bakelitgyanta eredetileg valóban gyantaszínű volt, ami elég csinos, de különböző töltőanyagokkal próbálták javítani a tulajdonságait – ami viszont a színén rontott. Erre a célra jobbára cellulózt használtak, de más anyagokat is alkalmaztak, ez pedig ahhoz vezetett, hogy a késztermék foltos vagy homályos színű lett, ezen később a bakelitszármazékok használata segített – ugyanis Baekeland nem hosszabbította meg a szabadalmát, amikor 1927-ben lejárt, így jött létre a Catalin, amely közel hasonlóan állította elő a színesebbnél színesebb műanyagokat. A fenol-formaldehid-gyantát az új cég hihetetlen sikerrel, és hihetetlen mennyiségben adta el – sőt, a Catalin a jogokat is eladta más cégeknek, így 1941-re mintegy hatmillió fontos forgalmat ért el.

A Catalin hamar le is csapott a gazdasági világválság áldozataira: rájött, hogy ékszert is lehet gyártani bakelitből, amit most már Catalinnak hívtak (tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Baekeland által gyártott műanyagokat szintén bakelitnek hívták, attól függetlenül, hogy pontosan miből is készültek). A több száz színben készült nem-bakelit ékszereket a Sears kezdte forgalmazni, de hamarosan a Chanel és a Van Cleef is beszállt a versenybe, eredetileg barna, zöld, vörös és fehér modellekként, de hamarosan minden variáció elterjedt. 

Art deco ékszerdoboz catalinból és bakelitből

A gyűjtők körében a mai napig népszerűek az amerikai art deco ékszerek, de jobb vigyázni velük: nem csak bakelit, hanem fakelit (a mű-műanyag) is lehet köztük, ennek az eldöntéséhez vagy szakértő, vagy teszt szükséges (a bakelit például nem ég meg, és forró vízbe mártva kámforos szagot áraszt). Egy-egy ilyen eredeti ékszer ára több ezer dollárra is rúghat – celluloidból és lucitból is gyártottak hasonló darabokat, a lucit viszont a harmincas évek előtt volt divatban, kevésbé tartós és erős, mint a bakelit, így könnyű megkülönböztetni az igazitól.

Bakelit, a filmsztár

Annak ellenére, hogy a második világháború után a bakelit gyártását felváltották a modern műanyagok, a történet nem ért véget: az anyagot a mai napig használják, bár nem annyiféleképpen, mint ahogy a húszas években gondolták, a harmincas évek art deco ékszerei pedig aranyáron kelnek el a különböző aukciós oldalakon – és végre Baekeland, a századforduló Vasembere is megkapta a méltó elismerést: miután fotópapírra alapozta a vagyonát, 2016-ban filmre is vitték az életét.

A Bakelizer végül is egész jó szuperhősnév lenne, na.

Megvan a legősibb múmiák receptje

Korábban úgy hitték, hogy a legrégebbi múmiák csak kiszáradtak a napon, most kiderült, hogy ugyanazt a balzsamot alkalmazták 5600 évvel ezelőtt, mint amilyennel a híres múmiákat, így például Tutanhamon testét kezelték bő háromezer évvel később.