Azt mondják, egy író addig él, amíg olvassák. Vagy tanítják. Ám ha ez igaz volna, sokkal több írót ismernénk, viszont jó néhány kortárs szerző lenne bajban. Nem beszélve a rég elhalt, vagy csak pár éve, évtizede halott szerzők műveiről, amelyeket jó esetben tanítanak ugyan, de inkább csak megemlítenek. Új kiadáshoz és így új olvasókhoz pedig már nem igen jutnak, csak ha felfedezik őket. Egy ilyen nem tanított és elfeledett, de inkább csak elhallgatott író újraértékelését segítheti az a két éve futó projekt, amely Nagy Lajos kézírásos naplóinak közzétételét célozza.

A megtestesült nonkonformizmus

Kávéházi író, kommunista, nyugatos, különutas, idegbeteg, szociálista, Kossuth-díjas, mellőzött, novellista, szovjetellenes, kispolgári szemléletű, szatirikus, antiszemita, szociográfus, rendszeridegen. Ez az egykori értékelések és bírálatok szerint mind az 1883-as születésű Nagy Lajos volt, a magyar irodalom különös, a második világháború háború után az új rendszerben is kitüntetett, mégis sok szempontból mellőzött alakja.

Valójában az önmagát következetesen baloldalinak tartó, sőt proletárként meghatározó író maga volt a megtestesült nonkonformizmus. Ami nem is csoda, mert a törvénytelen gyerekként, apa nélkül, egy Apostag melletti tanyán felcseperedő, az iskoláit azonban már Pesten megkezdő Nagy Lajos csaknem kezdettől fogva mindenütt idegen vagy legalábbis kívülálló volt: „úr fia vagyok, de nem vagyok úr. Cseléd fia vagyok, de nem vagyok paraszt. Azaz osztálytalan, gyökértelen valaki vagyok. Társadalmilag meghatározhatatlan helyű ember” – írta naplójában 1940 telén.

Üldözni ugyan egyik rendszerben sem üldözték, de ez a különös, határhelyzetekben létező egzisztencia nagyjából mindig, mindenkor és mindenhol útban volt. Például amiért lelkes cikkeket írt a Tanácsköztársaság alatt, noha azokért sem lehetett elvitetni, mert főleg irodalomról, az írók helyzetéről írt, és nem uszított senkit semmire, ráadásul többnyire még igaza is volt. Mindamellett a Nyugatnak indulásától fogva állandó szerzője, mégsem volt nyugatos, ahogyan egyik vagy másik irodalmi-ideológiai csoportosuláshoz sem tartozott igazán. Nem volt urbánus és nem volt népi sem, mivel kizárólag művészi, tehát esztétikai szempontok alapján volt képes megítélni az irodalmat. Nem csoda, hogy novelláskötetei évekig csak szerzői kiadásban mentek. Irodalmi értéke mindeközben vitán felül állt, legalább szakmai körökben: felolvasott a rádióban, szerzői esteken vett részt, és a két világháború között kihagyhatatlan szerzője volt a legtöbb újonnan induló folyóiratnak. Babits-csal ugyan nem állhatták egymást (hiába voltak egyidősek), de háromszor kapott Baumgarten-díjat. Tehetsége és szorgalma alapján lehetett volna sikeres és főleg elismert író is. Ám hajlani, megalkudni vagy betörni képtelen egyénisége semmilyen pozíciót nem viselt el az irodalmi életben, az olvasók kegyeiért folytatott gazsulálásról már nem is beszélve.

Keserű, neurotikus könyvkereskedő

Nagy Lajos kényelmetlen jelleme a háború után sem vesztett régi fényéből, mint az a fiatalabb pályatárs, Márai Sándor anekdotájából is kitűnik: „(…) 1946 egyik őszi reggelén szemközt jött a Körúton. Neurotikus, kopasz ember volt. Írásaiból soha nem tudott megélni, keserű humora inkább elmarta, mint vonzotta az olvasókat. Öreg fejjel könyvkereskedést nyitott a Körúton, annak hozadékából tengődött. Most úgy tetszett, számára is ütött az elégtétel és kárpótlás órája. Ezért meglepett, amikor komoran mondta:

– Baj van.

Nem voltunk barátok. De mindig megbecsültem, mert szókimondó, becsületes ember volt. Érdeklődtem, mi a „baj”? Aggályosan nézett körül és rekedten suttogta:

– Hazajött a Főnök. Most rovancsolnak. Megkérdik, ki mit csinált, amíg ők, a Főnök és alkalmazottai, a moszkvaiak… távol voltak. Nézze – mondta bizalmasan, keserű őszinteséggel –, magának semmi gondja. Maga polgár. Ha akarja, kirakatba teszik, mint egy műemléket. De én kommunista voltam. És huszonöt éven át nem csináltam semmit… Ültem a Bucsinszky kávéházban a Körúton és néha, bizalmas társaságban, súgva azt mondottam, nem jól van ez így, ahogy van! Most el kell számolni. Nagyon veszélyes dolog kommunistának lenni… – mondta gondterhesen, és sóhajtott.

Megkérdeztem, miért gondolja, hogy most, amikor már itt vannak a kommunisták, veszélyes kommunistának lenni? Komolyan felelte:

– Nem olvasta az újságban? A kommunisták meghirdették, hogy most elkövetkezett a társadalmi összefogás ideje. Nem érti? A kommunisták összefognak és börtönbe zárnak mindenkit, akire pikkjük van a társadalomban. Ez lesz a társadalmi összefogás. Nekem ez nem tetszik, – mondta és megint sóhajtott. (…)”

Beérkezett, mégis kiszorult

Nagy Lajos a meggyőződésének megfelelően persze belépett a kommunista pártba, és elsők között kapott Kossuth-díjat (1948), ám hamarosan rásütötték a menthetetlenül polgári és kávéházi író bélyegét az akkori írószövetségben. Vagyis 65 éves korára anyagilag beérkezhetett ugyan, de a szavára, véleményére, tanácsára és legfőképpen kérlelhetetlen elvi szigorára már nem tartott igényt a kultúrpolitika. Élete utolsó éveiben a közéletből kiszorult író főként az önéletrajzán dolgozott. A négykötetesre tervezett, a napló egyes jegyzeteiből is építkező szintézis azonban torzóban maradt. Az 1949-ben megjelent A lázadó ember című kötet az első világháborúig, míg a posztumusz kiadott A menekülő ember 1934-ig dolgozza fel Nagy Lajos életét és főként emlékeit. Az elismerésért folytatott küzdelmének utolsó fellángolásaként – saját korábbi receptje szerint – még színpadra dolgozta át egy régebbi novelláját. Az Új vendég érkezett című egyfelvonásosának sikerét (1954) azonban már túl későn követték újabb megbízások.

Persze mindez csupán felszíne egy különös életútnak, és egyáltalán nem visz közelebb az íróhoz. A mai olvasó számára ezért az életrajza vázlatánál talán érdekesebb lehet egy a Qubiten először közölt naplórészlet. Az ugyanis nem a hatalommal sakkozó vagy a múzsákat gyömöszölő írót mutatja alkotás közben, hanem a mindennapi megélhetéséért küzdő embert, esendőségével együtt.

Mivel – élete utolsó 4-5 évét most nem számítva – sosem tudott az írói munkájából megélni, az 1930-as évek legvégén Nagy Lajos úgy döntött, hogy felhagy az írósággal. Tervei között szerepelt, hogy kölcsönző-könyvesboltot, antikváriumot nyit, hogy kereskedésből biztosítsa önmaga és felesége, a szintén író Szegedi Boris megélhetését. Az üzleti tervet persze nem ismerjük, de az 1940 áprilisában megnyitott bolt időzítéséről annyi mindenképpen elmondható, hogy fél éve volt csak annak, hogy a német hadsereg lerohanta Lengyelországot, azaz kitört a 2. világháború. Amikor pedig Nagy Lajos egyetlen, átlagosnak mondható hétköznapjának tennivalóit rögzítette (1940. 12. 13.), Magyarország még a béke szigetének számított: fél év volt még hátra a hadüzenetig.

Nagy Lajos egy kis napja

A naplójegyzetek szerint egy átlagos napon (heti 6 nap, mert ekkoriban még szombat is munkanap volt!) az asszony többnyire az eladásokat és a kölcsönzést intézte a boltban, míg Nagy Lajos – irodalmi-kiadói kapcsolatait hasznosítva – loholt a vársoban, azaz könyveket hajtott fel (saját szavával: tarhált), hol több, hol kevesebb sikerrel. De pénz nélkül ez is nagyon esetlegesnek bizonyult: „Mennyivel jobb a könyvet venni, mint tarhálni. A tarhálásnál az időben ráfizet az ember az »üzletre«”.

Bár két segéddel dolgoztak, a jobb hónapokban is csak felét, de inkább csak a harmadát termelte ki a könyvüzlet a Nagy házaspár igencsak visszafogott szükségleteinek. Az is hamar kiderült, hogy az írástól és magától az irodalomtól sem szabadulhat olyan könnyen, mint remélte. A könyvesbolt ugyanis amilyen döcögve indult, olyan küzdelmes is maradt. „Február 1-ig elélünk, de akkor jön a pénztelenség” – jegyezte meg decemberben anyagi helyzetükről. – Ha csak nem kapok Baumgarten-segélyt s így valami hosszabbítás nem következik. Kell pénzről gondolkodni. Pénzt csak írásokkal lehet keresnem. De hová írjak? Délibáb? Pester Lloyd? Tükör, Új Idők, Esti Kurir, Ünnep. Elkezdjem a Népszavát? Alig fizetnek valamit. Mi lenne még? Friss Újság? Zolnay féle könyvsorozat? Mind kevés, csaknem semmi. - És ha írok, az az üzlet rovására megy. Mit tegyek, mit lehet tennem?”

A kézenfekvő válasz: megpróbált megrendelésre írni. Szerepet vállalt például az Egy tál lencse filmforgatókönyvének írásában, amit Tersánszky Józsi Jenővel ketten jegyeztek. Heti rendszerességgel rádiókritikákat írt a Híd című lapnak, és egyes régebbi novelláit igyekezett eladható kisregényekké duzzasztva újrahasznosítani. Bár egyik munka sem örökbecsű, úgy tűnt, hogy ez meghozta a megoldást: „Bolt plusz írás = 600 pengő. Ennyi kell, mert az élet borzalmasan drága, drágul. Nincs az a pénz, amiből rendesen meg lehetne élni. Pedig a nehézségek kezdetén vagyunk még. Ez az év szörnyű lesz. – Hazánk a páholy! Ilyen a páholy. Mi lehet máshol?”

Az ország hadba lépésével (1941. 06. 27.) azonban minden megváltozott. Meglódultak az árak, nyomában pedig az üzlet és a mindennapi megélhetés költségei is. Az íráshoz szükséges nyugalom, illetve a könyvesbolti bevételek megtermeléséhez elengedhetetlen jövés-menés közti fokozódó feszültséget pedig az 58 éves író nem bírhatta sokáig: naplóbejegyzései előbb rövidülni, majd ritkulni kezdtek, majd hosszabb időre, csaknem három évre abba is maradtak – az öndokumentálás igénye időlegesen háttérbe szorult. Bár a Nagy Lajos halála napjáig (1954. 10. 28.) vezetett naplók idővonala 1945 és 1950 között meglehetősen szaggatottnak tűnik, annyi bizonyos, hogy teljesen sosem hagyta, hagyhatta abba a feljegyzéseket.

A szerző két éve foglalkozik Nagy Lajos kéziratos naplóinak kutatásával. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött kézirat digitalizálást követő feltárása jelenleg a teljes szöveg felénél jár.

Az említett naplórészlet a Qubiten: