Félmillió katona csendben benyomult Csehszlovákiába

A második világháború után Közép-Európa országainak politikai rendszere egyfajta dualizmust testesített meg: a kommunista pártok a megszálló csapatok támogatásával megszereztek bizonyos kulcspozíciókat, ugyanakkor tiszteletben kellett tartaniuk a parlamenti demokráciát. A demokratikus pártok gazdasági és politikai célkitűzéseiből szemezgetve törekedtek azok megvalósítására, de a fő cél az volt, hogy szalámitaktikával megszerezzék a hatalmat, amit el is értek idővel.  

Csehszlovákiában a demokratikusnak nevezhető időszak 1945-től 1948-ig tartott. A Klement Gottwald vezette Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) az addig fennálló koalíciót megbuktatva ragadta meg a hatalmat, ahonnan egyenes út vezetett a sztálini modell irányába. Megvalósult a teljes államosítás, a demokratikus pártok betiltása, majd ezt követte a diktatúraépítés egyik utolsó lépése: leszámoltak minden létező és nem létező ellenséggel, széles körű tisztogatás keretében lett teljes az uralom. Sztálin halála (1953) után felmerült az igény a tömegeknél a lassításra, de erre a vezetés nem volt vevő.

Prágai hangulat 1968-ban: Unesco, Ludvik Svoboda elnök, Alexander Dubcek első titkárFotó: leemage

1956-ban a magyar események után újabb tisztogatás keretében elnyomtak minden kritikus hangot, és a párt tovább haladt a sztálini úton, a szocializmus teljes kiépítése felé. Ebben még az sem zavarta a vezetőket, hogy egyre nagyobb volt az elégedetlenség, egyre több apró zavar jelezte, hogy nincs minden rendben.

Elhitték, hogy apránként visszaszerezhetik a szabadságot

1967 végére a csehszlovák politikai élet puskaporos hordóhoz vált hasonlóvá. Az értelmiségiek körében egyre többször vetődött fel a szabad véleménynyilvánítás kérdése, a politikai rendszer bírálata. Egyre több bírálat érte Antonín Novotny első titkárt is. A rendszer ingataggá válását olyan incidensek jelezték, mint az 1967. őszi prágai áramkimaradások miatti, gumibotos kommandóval szétvert utcai tiltakozás.

Egy faluban fiatalok mutatják Dubceket és Svoboda elnököt éltető zászló-transzparensüket 1968. augusztus 20-án.Fotó: Marc Garanger / Aurimages/Aurimages

A politikai támadások vezéralakja a szlovák származású Alexander Dubcek, a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának (SZLKP KB) első titkára volt. A több hónapig tartó politikai adok-kapoknak véget vetve az 1968 januárjának elején lezajlott ülésen a pártvezetés arról döntött többek között, hogy új nemzetiségi politikát hirdet meg, illetve teret ad a szólás- és sajtószabadságnak. Novotny mellett elfogyott a levegő, így Dubcek lett az első titkár; Novotny még egy ideig államfő maradt, de arról a posztról is le kellett mondania, és helyére a népszerű Ludvik Svoboda tábornok került. A teljesen átalakult vezetés elfogadott egy programot, amely az alapvető emberi jogok betartásáról, a magánvállalkozások engedélyezéséről, a cseh-szlovák viszonyról, a nemzetiségekről is rendelkezett. Megszűnt a sajtócenzúra, a korábbi évek kirakatpereit elkezdték felülvizsgálni, szabadlábra helyezték a politikai elítélteket. Újjáalakulhattak az évekkel korábban megszüntetett társadalmi, ifjúsági, egyházi szervezetek. Dubcek úgyneevezett „emberarcú szocializmus” kiépítésére vállalkozott.  

'68-ban Prágában Nagy Imréről cikkeztek

A Dubcek vezette Csehszlovákia egyetlen lehetősége az volt, hogy valahogy megpróbálja eladni a reformokat a szovjeteknek. A csehszlovák vezetéshez legközelebb álló külföldi vezető a magyar Kádár János volt, akivel a legtöbb tárgyalást bonyolították le az elkövetkező hónapokban. A legelső, vadászattal egybekötött találkozó január 20-21-én a szlovákiai Kistapolcsányban volt, ahol Kádár és Dubcek bizalmasan beszélgetett a csehszlovák helyzetről. Ezt folytatták aztán a szlovákiai Komarnóban, Dubcek moszkvai útja után. A szovjetek kezdtek félni a csehszlovák helyzettől, ezért összehívták az összes szovjetbarát vezetőt egy tanácskozásra, ahol együtt akartak nyomást gyakorolni Dubcekre. A Drezdában 1968. március 23-án lezajlott tárgyaláson Kádár próbált közvetíteni, de sikertelen volt. A csehszlovákok komolyan hittek benne, hogy a szocializmus megújítása nem veszélyeztetti a fennálló rendet. Június 13-14-én Budapesten járt a csehszlovák vezetés, ahol bizalmas légkörben Kádár újfent elmondta aggályait.

Prágai transzparens a megszállóknak: "Ne higgyék, hogy nálunk ellenforradalom van!"Fotó: -/AFP

A két ország és vezetőinek viszonyában változások indultak meg, amiben szerepet játszott egy prágai lapban megjelent, Nagy Imre kivégzésének 10. évfordulójára időzített cikk. Ebben az állt, hogy Nagy Imre mártír volt, akit ártatlanul végeztek ki. Ez már kezdte kiverni a biztosítékot Kádárnál, ami megmutatkozott a június végi moszkvai tárgyalásokon, ahol az első titkár azt mondta, hogy ha a rendszer fennmaradása veszélybe kerül, a magyar vezetés támogatja akár a fegyveres rendteremtést is. Július 13-án a magyar Komáromban folytatódtak a tárgyalások Dubcek és Kádár között, de Dubcek csalódott, nem kapott már teljes támogatást Kádártól. De azért kellőképpen megijedhetett, mert a találkozó végén sírva fakadt.

A magyarok után a szovjeteknél is elszakadt a cérna, amikor június 27-én megjelent a reformok támogatására buzdító Kétezer szó című kiáltvány, amely nem zárta ki az ellenállást vagy a szabotázst sem egy esetleges külföldi beavatkozás esetére.

Kádár július 29-e és augusztus 1-je között a Csehszlovákia délkeleti csücskében fekvő Ágcsernyőn újabb szovjet-csehszlovák találkozót hozott össze abban a reményben, hogy Dubceket jobb belátásra bírják. A szovjetek érkeztek elsőként a vasútállomásra, ahol Brezsnyev nagy meglepetésére vagy ezer ember várakozott, akik mind Dubcek mellett álltak ki, őt éltették. „Tán azt hiszik, azért jöttünk, hogy felakasszuk őt?” – kérdezte a visszaemlékezések szerint ekkor Brezsnyev. A találkozóra egy vasúti kocsiban került sor, ahol Brezsnyev fogadta a csehszlovák vezetőket, előadta az ún. Brezsnyev-doktrínát, aminek a lényege az volt, hogy az eddigi eredményeket akár katonai erővel is, de meg kell védeni. A találkozó a szokásos szocialista „szertartásokkal” zárult, közös ebéd, ölelkezés, pályaudvari csókok. Brezsnyev a délutánt már a szokásos módon töltötte az egyik vagonban, vodkával kínálgatta magát a kiadós ebéd után. Kádár személyesen külön is tárgyalt Dubcekkel Brezsnyev után, és kijelentette, hogy vagy leállítják a reformokat akár erőszakkal is, vagy megteszik azt kívülről, szintén erőszakkal.  

Megszállók PrágábanFotó: leemage

Alig két héttel később, az augusztus 15-i jaltai találkozón már a fegyveres megoldásról folytak a tárgyalások, de Kádár engedélyt kapott még egy utolsó utáni közvetítési kísérletre Brezsnyevtől. Augusztus 17-én Komárno volt az utolsó találkozó színhelye, ahol kiderült, hogy a csehszlovák vezetőknek halvány fogalmuk sincs róla, mi vár az országukra – úgy gondolták, minden rendben van, ők csak jobbá teszik az országukat.

Az augusztus 17-i találkozón Kádár már nem merte figyelmeztetni Dubceket. Azon nyomban ment is az üzenet Moszkvába, hogy Dubcek álláspontja nem változott, így még aznap megszületett a határozat, hogy Csehszlovákiát meg kell szállni.

Félmillió katona csendben benyomult

A megszállás előkészítése azonban már jóval korábban megkezdődött. A szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) 15 ügynöke érkezett titokban még májusban Csehszlovákiába, azzal a szándékkal, hogy a belpolitikai eseményeket alakítani próbálják. Ez volt az első eset, hogy a KGB ügynökei egy szövetséges állam ellen lendültek akcióba. Az volt a feladatuk, hogy beszivárogjanak a fontos reformpárti szervezetekbe, és azokat belülről bomlasszák, de nem értek el semmi felmutatható eredményt.

A katonai előkészületek is jóval hamarabb, már egy hónappal a végső döntés előtt megindultak. A tervezők főleg a szovjet csapatokra építették a hadműveletet, a szövetséges erők használata nem katonai, hanem politikai döntés volt. A magyar hadsereg számára egy másodlagos fontosságú feladatot jelöltek ki, a Vág-Duna-Ipoly által határolt terület megszállását.

"Az első szovjet katona, akivel találkoztam" – írja a Zilina felé vezető úton készült kép készítőjeFotó: Marc Garanger / Aurimages/Aurimages

1968. augusztus 20-án este 23 órakor Csehszlovákia területére lépett a Varsói Szerződés több tagállamának hadserege. A Szovjetunió, az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária egységei vettek részt az akcióban. Mintegy 27 hadosztály, majdnem félmillió katona, ezer repülőgép és kb. hat-hét ezer tank lépte át a határt. Magyarország 12 500 katonát, 155 harckocsit, 200 löveget, 2 000 egyéb járművet adott az akcióhoz. A magyar alakulatok végrehajtották feladatukat, az általuk megszállt területen 10 helyőrséget hoztak létre.

A megszálló magyar katonák közül sokan nem nézték jó szemmel az eseményeket. A 23 éves Harsányi István mindössze annyit jegyzett meg, hogy „alárendelt szerepünk van, mindent a Szovjetunió parancsára teszünk”, és jutalmul majdnem másfél év letöltendő börtönt kapott. Szabó István tizedes Egerben annyit mondott, hogy „…talán az egri laktanyára kellene atombombát dobni, hogy ne kelljen bevonulni”. Ezért a mondatért 3 évre felfüggesztett tíz hónap börtön és lefokozás volt a büntetése.

Pozsonyiak nézik komor arccal a bevonulást a Jalta bár előtt. 1968-ban is Jaltán, az augusztus 15-i találkozón dőlt el a sorsuk.Fotó: Marc Garanger / Aurimages/Aurimages

A prágai repülőtér órák alatt a megszállók kezébe került, akárcsak a miniszterelnöki hivatal és a televízió épülete. Fegyveres ellenállás szinte sehol sem volt az országban, egyedüli kivétel volt a rádió épülete, ahol szabályos ostrom zajlott le, és a csatának több halottja, több száz sérültje lett. A történészek szerint az év végéig mintegy 137 csehszlovák állampolgár vesztette életét, közülük 80 ember halt meg a megszállás idején. A megszállók között is előfordultak halálesetek, de ezek többsége baleset, zavaros lövöldözés, részeg katonák miatt történt. Volt, akit egy tank gázolt el, másvalaki vízbe fulladt, vagy nem nyílt ki az ejtőernyője. Összesen körülbelül egy tucat megszálló katona halt meg a hadművelet során. Egyetlen ismert esetről tudnak, amikor civilek ontották ki egy bolgár katona életét. A katona megszökött az egységétől, és szökés közben megállított egy autót, de a benne ülők megijedtek, és agyonverték, ahogy a Megszállás 1968 című nemrég bemutatott dokumentumfilm bolgár epizódjából is kiderül.

A nyugati kémek óriási kudarca

A csehszlovák erők passzivitásának oka a túlerő mellett a vezetők tehetetlensége, félelme is volt. A legjobb példa erre a honvédelmi miniszter, akit még a megszállás megindulásakor felhívtak telefonon, és közölték vele, hogy „ha csak egyetlen katonátok rálő a bevonuló csapatokra, felkötünk téged a legelső póznára”. Ennyi elég is volt, hogy minden csehszlovák katona a laktanyában maradjon, a hadsereg meg se kísérelte az ellenállást. Eleve több fontos poszton orosz tisztek vagy oroszok által ellenőrzött személyek szolgáltak, így nem is tudtak volna sok mindent tenni.

Passzivitásra kárhoztatott tömeg fogadta a tankokat Pozsonyban is.Fotó: Marc Garanger / Aurimages/Aurimages

A Csehszlovákiában történtek sokkolták a nyugati hírszerzőket. Olyan gyors és határozott volt a bevonulás, hogy arról gyakorlatilag a sajtóból értesültek. Egyszerűen nem vettek észre semmit az előkészületekből, a mozgósításokból, a prágai reformtörekvések leverése így a kémkedés történetének egyik legnagyobb kudarca is volt. A Duna-hadművelet a korszak egyik legnagyobb katonai akciója volt, amelyet a legnagyobb titokban sikerült előkészíteni, így szovjet részről ez taktikai győzelemmel ért fel. Ennyi erővel akár Nyugat-Európát is megtámadhatták volna, ezért is értesítette a szovjet nagykövet az amerikai elnököt, nehogy Washingtonban félreértsék a történteket. A CIA beépített emberei abba a hibába estek, hogy azt gondolták, a Szovjetunió úgysem mer beavatkozni Csehszlovákia életébe.

A megtorlás

Dubceket és a CSKP legfontosabb tisztviselőit letartóztatták. A párt vezetősége még a bevonulás éjszakáján kelt nyilatkozatában rögzítette, hogy senki nem hívta a Varsói Szerződés katonáit, de senki ne szálljon szembe a megszálló erőkkel. A civilek mégis tüntetésekkel fejezeték ki nemtetszésüket. A szovjetek munkás-paraszt kormányt akartak volna hatalomra juttatni Prágában, de belátták, hogy ez nem nyerő ötlet. Dubceket katonai gépen, a padlóhoz láncolva szállították Moszkvába, ahol elkezdődött a puhítása. A meggyőzött vezető augusztus 27-én a prágai állami tévében már arról beszélt, hogy a nemzet „fogadja el a demokrácia és a szólásszabadság átmeneti korlátozását”. Dubceket Moszkvában arra kényszerítették, hogy írjon alá egy egyezményt, amelynek értelmében papíron ő maradt hatalmon, de minden korábbi reformot le kellett bontania.

Európa szabad fele azonnal tiltakozott a csehszlovák események alakulása miatt, kifejezte rosszallását  Jugoszlávia, Kína, Albánia, és Románia is, tehát még a szocialista táboron belül is voltak kritikusok. A megszállást követő hetekben hasonló emberi drámák játszódtak le, mint 1956-ban Magyarországon. Közel 70 ezer ember disszidált Nyugatra, köztük sok fiatal, értelmiségi is.

Pozsonyi srác tankkalFotó: Marc Garanger / Aurimages/Aurimages

Augusztus 31-én Prágában is jóváhagyták a moszkvai egyezményt, majd a következő hónapokban a parlament megszavazott egy sor törvényt, köztük a sajtószabadság felszámolásáról szólót is. Emellett aláírtak egy egyezményt a szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásáról, ami annyira ideiglenes volt, hogy 1991-ig maradtak szovjet csapatok az országban. De ez csak a kezdet volt. Korlátozták a nyugatra való utazás feltételeit, az értelmiségiek körében óriási tisztogatást rendeztek, rengetegen vesztették el a munkájukat közülük. Az írószövetség tagjainak kétharmadát kizárták a szervezetből, 900 egyetemi tanárt elbocsátottak, bezártak 21 egyetemi kutatóintézetet. Még a kommunista pártot sem kerülte el a tisztogatási hullám, sokakat kizártak, míg közel 120 ezer fő inkább önként kilépett.

Amint Dubcek elvégezte a piszkos munkát, már nem kellett, hogy szem előtt legyen, ezért Törökországba küldték nagykövetnek, de még ezt is túlzónak találták, így hazahívták, és nyugdíjba vonulásáig egy szlovák erdészeti vállalatnál dolgozott az isten háta mögött. 

Sokaknak mindez nem tetszett, és valamilyen formában tiltakozásokat is kifejezésre juttatták. Ezek közül a legismertebb Jan Palach egyetemista, aki 1969. január 16-án a prágai Vencel téren benzinnel felgyújtotta magát a szabadságjogok megvonása miatt. Példáját többen követték később hazájában, de még Magyarországon is. Temetésén akkor tömeg jelent meg, hogy a szertartás demonstrációval ért fel:

Mit tanultunk a prágai tavaszból?

Az erőszakkal eltiport csehszlovák reformmozgalom azt igazolta, hogy a szocializmus belső reformja nem megvalósítható. Emellett a kommunista pártok nyugati támogatottságának is betett, hogy a magyar után a csehszlovák kísérletet is leverték. A demokratikus Nyugat nem állt ki a csehszlovákok mellett, ahogy a magyarokért sem 1956-ban. Voltak szimpátiatüntetések szerte a kontinensen, még az ENSZ Biztonsági Tanácsa is foglalkozott az üggyel, de ennél több nem történt. A nagyhatalmak túlléptek a történteken.

Friss emlék a prágai tavasz 50. évfordulójára: május 7-én, hétfőn éjjel rózsaszín festékkel öntötték le a második világháborús szovjet parancsnok szobrát Prágában.Fotó: MICHAL CIZEK/AFP

A prágai tavasz az első perctől fogva kudarcra ítélt kísérlet volt a barátibb rendszer kiépítésére – a szovjet birodalom nem engedhetett meg semmiféle lazítást a gyeplőn, mert azzal kockáztatta volna a nehezen összetákolt szuperhatalom fennmaradását.

Balra Vaclav Havel csehszlovák elnök, jobbra Alexander Dubcek, aki akkor már felszabadultan tudott mosolyogni.Fotó: LUBOMIR KOTEK/AFP

A csehszlovákok egy évvel az események után szembesültek igazán a zord valósággal, amikor a megszállás évfordulóján a hadsereg, a biztonsági erők és a munkás milíciák erőszakkal elfojtottak minden békés tüntetést, megemlékezést. A hatalom mindenre képes volt fennmaradása érdekében. De egy rendszer, egy diktatúra sem tart örökké. Pár évtizeddel és egy generációval később megvalósult a prágai tavasz álma, és az ország újra szabad és független lett.

A szerző történelemtanár.

További felhasznált irodalom:

  • Békés Csaba: Kádár János és a prágai tavasz, Beszélő folyóirat, 2008. július–augusztus, 13 évf, 7 szám.
  • Irmanová, Eva: Néhány pillantás az 1968-as Prágai Tavaszra, História 1993. 9-10. szám.
  • Huszár Tibor: Prága – Budapest – Moszkva, 1968 História, 1999 1. szám.
  • Kun Miklós: Pjolr Seleszt 1968-ról História 1999. 1. szám.
  • Vida István: Magyarország részvétele az 1968-as katonai invázióban, História 1999. 1. szám.
  • G. Kovács László: Arcképvázlat Antonín Novotnyról, História 1993-0910.
  • Pataky István: A Magyar Néphadsereg és az intervenció, História 1993-0910.
  • Stefano Bottoni: A várva várt Nyugat, Kelet-Európa története 1944-től napjainkig, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2014.
  • Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet, Korona Kiadó, Budapest, 2001.
  • Németh István (szerk.) 20. századi egyetemes történet I. – Európa, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.