Vattacukor

Minden ember egyenlő és minden élet egyformán értékes, magyarázom az ikreknek, de azért az életkorból és a jövedelmi viszonyokból és az egészségi állapotból és a genetikai kódból és az életvezetési preferenciákból elég pontosan ki lehet számolni, hogy mennyi adóbevételt generálunk majd az államnak, amíg el nem hamvasztanak majd a kívánt végtissztességcsomag szerint. Beszélek, közben tolom a híd felé a babakocsit, az ikrek persze rám se bagóznak, vidáman gagyarásznak inkább.

Hatalmas nagy vattacukrokat kaptak, ha a szüleik megtudnák, azonnal kirúgnának. De ha minden jól megy, mire megtudják, én már rég ki leszek rúgva.

Beúszik a látómezőmbe az üzenet, amire vártam, a feleségem szeretője kikelt a feleségem mellől az ágyból. Engedek a kísértésnek, és kérem a látványfidet. A feleségem szeretője az ablakom előtt áll, a kertemet nézi, a rózsáimat. Lustán nyújtózkodik, ettől a háta izmain mintha kicsit errébb rebbennének az odatetovált koi pontyok. Még nem tudja, hogy valószínűleg most látja utoljára a kertemet, a rózsáimat, a feleségemet.

A feleségem is megjelenik a képen, gyorsan kiiktatom a látványt, és parancsot adok a kématkának, hogy szálljon át a feleségem szeretőjének szemöldökére.

Az ikrek két pofára falják a vattacukrot, a kislány kap először cukorsokkot, vadul kalimpálni és énekelni kezd. Egy rajzfilm főcímzenéje, én is velük énekelem. A két öcsike is bekapcsolódik. Nekifeszülök a babakocsinak, tolom szépen felfele a hídra. Bekapcsolhatnám a rásegítőmotort, de direkt nem kapcsolom be. Jól esik a testemnek az erőlködés.

Az atka jelez, hogy pozícióba került. Ott csücsül a feleségem szeretőjének szemöldökén. Ha bekapcsolnám a látványfidet, láthatnám a feleségemet, úgy, ahogy a szeretője látja. Eltűnődöm azon, hogy akarom-e látni. Nem akarom. Inkább elképzelem, hogy ott térdel a szeretője előtt. Még vidámabban énekelek. Az ikrek elkezdik egymás hajába kenni a vattacukrot.

Kimarkolok egy maroknyit az egyikéből, kicsit összenyomom, szeretem, ahogy összecsomózik, mikor is ettem utoljára vattacukrot, húsz éve? Harminc éve? A feleségem még nem is volt a feleségem, a rakparton sétáltunk talán akkor, kicsit így összenyomkodva, összecsomósodva tettem akkor is a számba.

Énekelünk, tolom a babakocsit. A cukor szálai mintha vágnák a számat, a szájpadlásomhoz nyomom a nyelvem. A kématka üzen, a feleségem szeretője kiment a házból. Beült a kocsiba. Elindult a munkahelye felé. Kérem a látványfidet, látom a szélvédőjére vetített műszerfalat, félmanuális üzemmódba kapcsolt. Ezért percenként egy elég magas összeget kell fizetnie, de hát ha valaki megengedhet magának egy régivágásúra stilizált sportkocsit, nyilván nem fogja sajnálni pont a vezetési élményre a pénzt. Elégedetten nyugtázom, hogy az összeg kellően magas.

Az ikrek énekelnek, a feleségem szeretője száguld. Amíg manuális módban van, nem érvényes rá a sebességkorlátozás, az önvezetők szinte észrevétlenül engednek utat neki, a kocsijába épített laudarendszer finoman rásegít a manővereire, most emberfelettien jó sofőrnek érezheti magát. A nézőpontjából látom a száguldást, szédítő.

Az elefántokról kezdek énekelni, akik a pókfonálon himbálóznak, egy elefánt, aztán két elefánt, a fonál nem szakad el, három elefánt, az ikrek is bekapcsolódnak, harsogva énekeljük, négy elefánt, öt elefánt himbálózik már a pókfonálon, a fonál nem szakad el, az elefántok trombitálva hívják a barátaikat, már hat elefánt, már hét elefánt, a feleségem szeretője már a hídon száguld, már nyolc elefánt, és tart a fonál, kilenc elefánt, a sportkocsi elhagyta az első pillért, tíz elefánt, énekelem, aztán letolom a babakocsit a járdáról.

A feleségem szeretőjének látóterében vörös fény villan, az önvezető rendszer visszakapcsol, kitérő manőver nem lehetséges, dönteni kell, a döntést a biztonsági rendszer fogja meghozni, előre tolom a babakocsit, az ikrek üvöltenek, én is üvöltök, látom magunkat a feleségem szeretőjének a látómezejében, ott állunk a híd közepén, a rendszer már döntött, ha egy nagyvállalati középvezető és egy alkoholista statisztikus közül kellene választani, az egyértelmű volna, de a mérleg egyik serpenyőjében még ott van három másik gazdag fiatal élet is, egy nem lenne elég, és talán kettő is kevés lenne, de háromnak több mint elégnek kell lennie, minden élet egyformán értékes, kiáltom, de a kiáltásom persze nem hallatszik, mert a motor felbőg és sivít a hidraulika, ahogy a sportkocsi kitér előttünk, éles szögbe fordul, a feleségem szeretője próbálja visszarántani a volánt, de a volán már csak egy funkciótlan kényelmi eszköz, a sportkocsi felhajt a járdára, áttöri a korlátot, a víz fölött repül, egyenesen a híd hatalmas pillére felé tart, nekiütközik.

Lánggömböt képzelek, robbanást, de persze az nem lesz, a vezetőfülkét biztonsági hab tölti meg, de én tudom, hogy hiába, ezt a hirtelen lassulást, ezt a hirtelen ütközést nem lehet túlélni, a kocsi megpördül a levegőben, a vízbe csapódik.

Egy pillanatig még látom a volt feleségem szeretőjének látóterét megtöltő szürkésen átpulzáló vörös villogást, aztán megszakad a fid, hiába vagy gazdagabb nálam és okosabb nálam, mondom, mintha az ikrekhez beszélnék, hiába hagyott miattad ott a feleségem, hiába adta be a válókeresetet, hiába lett volna a tiéd mindenem, most mégis napokig tart majd, amíg felhoznak a víz alól és kibányásznak a biztonsági habból és a karbon karosszériából, aztán egy jó hétig is eltart, amíg az életbiztosítási juttatáskosarad által garantált szuper prémium végtisztességcsomag szerint elégetnek és visszaszórják szépen a hamvadat a folyóba.

A hangom kedves és megnyugtató, ahogy beszélek, az ikrek arcáról eltűnik az ijedelem, még ott vannak a kezükben a pálcák a vattacukorgömbök maradékával, a nagyobbik kisfiú harap bele először.

Dragomán György A fényes jövő című sci-fi-sorozatának összes darabja a Qubiten itt olvasható.