Fogalmunk sincs arról, hogy mi az a fogalom

A jelentés fogalmát a megértés fogalmára visszavezetni elég bajos, mert a megértés fogalma sem egyértelmű. A megértés egy nagyon bonyolult lelki folyamat, ami nagyon sokféleképpen mehet végbe, sokféle mélységig juthat el, nincs természetes végpontja, sokféle minősége és foka lehetséges. Ráadásul a sok-sok ezzel foglalkozó gondolkodónak ahhoz, hogy a jelentéseket összefüggésbe hozhassa a megértéssel, hogy megértse, hogyan teszi lehetővé a megértést, további eszközökre is szüksége volt. Például nem egyes elszigetelt jeleket értünk meg, hanem legtöbbször több jelből álló, összetett kifejezéseket, és ezeknek a jelentése valahogy összefügg a részeik jelentésével (meg azzal, hogy hogyan vannak összetéve belőlük). Az egyik probléma tehát az, hogy az egyes elszigetelt jelek nem könnyen kapcsolhatók közvetlenül össze a megértési folyamattal. Nem azt értjük meg, hogy máj, mert azon nincs mit megérteni, hanem olyan megnyilatkozásokat, mint pl. Májat adtak ebédre.

Megérteni a májat

Ezért az ókor óta feltételezik a filozófusok és a nyelvészek, hogy a jelek (a jelentéseik) nem közvetlenül a megértési folyamattal hozhatók összefüggésbe, hanem olyan sokkal elemibb lelki jelenségekkel, amelyek egymással kombinálódni tudnak (nagyjából párhuzamosan azzal, ahogy a megnyilatkozásokban az elemi jelek), és valójában a kombinációjuk vesz részt a megértésben. Ezek az elemi mentális dolgok a fogalmak. Például a máj szó jelentése nem hozható közvetlenül kapcsolatba egy megértési folyamattal, csak egy fogalommal, a 'máj' fogalmával, és ez a fogalom vesz részt abban, ahogy a máj szót tartalmazó megnyilatkozásokat megértjük. Ez össze tud kapcsolódni más fogalmakkal, olyanokkal, mint az 'adni', a 'múlt idő', a 'többes szám harmadik személy' és az 'ebéd' fogalma, és ha az összekapcsolódásuk úgy történik, ahogy azt a Májat adtak ebédre mondat előírja, akkor ezt a fogalmakból összerakott dolgot (mondjuk „állítást”) vagyunk képesek megérteni.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Na most a megértés külső eszközökkel megfigyelhető folyamat, létező, vizsgálható jelenség, bár csak közvetett módszerekkel következtethetünk a menetére és milyenségére. Például valamennyire tesztelhetjük egy utasítás megértését azon, hogy teljesítik-e, és hogyan; kipróbálhatjuk, hogy egy képet vagy más ingert hogyan írnak le a vizsgálati személyek, és így tovább. A jelentés sokkal de sokkal elvontabb dolog: csak még sokkal közvetettebb módon vizsgálható, ha azt egyáltalán vizsgálatnak nevezhetjük, hogy nagyon sok feltételezés alapján valahogy visszakövetkeztetünk rá abból, ahogy a megértés történik. A fogalmak is rettenetesen elvont dolgok, mert igaz, hogy a feltételezés szerint az elménkben, tehát valahogy a testünkben vannak, de a nyelvtől és a megértéstől független úton semmi közelebbit nem tudhatunk meg róluk. Lényegében ugyanolyan közvetett módon feltételezzük őket, mint a jelentéseket, ezért majdnem ugyanannyira a levegőben lógnak.

Hogy micsodák is a fogalmak, arról annyi sokat és különfélét mondtak már évezredek óta, hogy ezek után bátran állíthatjuk: fogalmunk sincs róluk. Voltak, akik önálló, az embertől független létezést tulajdonítottak nekik, és voltak, akik idegrendszeri jelenségnek tekintették; voltak, akik az összeset velünkszületettnek gondolták, mások csak a legalapvetőbbeket, megint mások egyiket sem. Voltak, akik a nyelvi jelekkel teljesen párhuzamosnak (ezért nyelvenként teljesen eltérőnek) gondolták, mások szerint viszont minden nyelv beszélői számára ugyanazok a fogalmak állnak a rendelkezésükre, így a nyelvi jelek bonyolult módokon felelnek meg nekik. Szóval választék van bőven; én nem fogok ezekbe a vitákba belemenni, és szerencsésnek érzem magam, mert úgy gondolom, hogy nem is kell választanom a sok lehetőség közül. Én ugyanis a fogalmakat nem találom nagyon hasznos absztrakcióknak, és nem gondolom, hogy ilyenek egyáltalán léteznek (és hasonlóan érzek a jelentésekkel kapcsolatban is).

Valaminek persze kell lennie, ami a megnyilatkozások megértését magyarázza, hiszen az megtörténik. Én csak azt vonom kétségbe, hogy a hagyományos megközelítések szerinti jelentésfogalom és fogalomfogalom, ahogy ezekben az írásokban jellemeztem őket, jók lennének erre. De akkor minek kell léteznie? Nyilvánvaló, hogy valamilyen tudással kell rendelkeznem ahhoz, hogy megértsem a máj szót (illetve a mondatokat, amikben szerepel), csak az a kérdés, hogy jó megközelítés-e az, hogy „a jelentését” kell ismernem, illetve az, hogy a fejemben léteznie kell a 'máj' „fogalomnak”.

Emlék? Jelentés? Fogalom?

Milyen jellegű ez a tudás (feltéve, hogy megvan)? Mit tudok akkor, ha ha ismerem a magyar nyelvet (és ezen belül a máj szót, ami nem biztos, de most vegyük adottnak – a cseplesz szót például nemrég még nem ismertem, vagy, mint Róbert Gida, tudtam, de elfelejtettem)? Egyrészt viszonylag könnyen felismerem, ha a máj szót hallom, és viszonylag könnyen ki is tudom ejteni, és ami lényegesebb: nincs az az érzésem, hogy ismeretlen hangsort hallok, mert már volt dolgom ezzel a hangsorral, és amikor hallottam, akkor értettem, hogy mi a szándékuk vele, mire mondják, hogyan használják. Ez persze nagyon sokféle lehetett, és még az is belefér, hogy nem minden alkalommal volt fogalmam róla, hogy miért pont ezt a szót használják, de végső összesítésben vannak pozitív emlékeim arról, hogy mire jó ez a szó. Ha valaki ezeket az emlékeket a máj szó (számomra rendelkezésre álló) „jelentésének” vagy „fogalmának” akarja hívni, ám tegye, csak legyen tisztában azzal, hogy nem ezt szokták jelentésnek és fogalomnak hívni.

Az én (meglehetősen szkeptikus) felfogásomat tehát így lehet összefoglalni: a nyelvi jelekről szóló tudásunk emlékekből áll, amelyek persze egymáshoz és más emlékekhez is kapcsolódhatnak (ezeket a kapcsolatokat a lélektanban asszociációknak nevezik). Azok az emlékek számítanak, amik az illető jel korábbi használataira vonatkoznak, beleértve ebbe a használatuk mindenféle körülményeit, azt, hogy mit gondoltam azokban a korábbi esetekben a beszélő szándékairól, mi volt akkor a figyelmem középpontjában, miért volt fontos nekem az egész, és így tovább. Nagyon fontos az is, hogy ezeknek az emlékeknek egy csomó részét el is felejthettem azóta, tehát foszlányok is vannak az emlékeim között. És lehet, hogy felidézni nem is tudnám őket, csak valamilyen nyomot hagytak bennem (ezért talán jobb szó rájuk az emléknyom).

Hogy az emléknyomok közötti kapcsolatok hogyan jönnek létre, az pszichológiai kérdés, ezért nem tartozik ide, de úgy tudom, illetve a magam naiv módján azt gondolom, hogy részben úgy jönnek létre, hogy egymással összefüggő tapasztalatokból származnak (például egyidejű vagy röviddel egymás után következő tapasztalatokból), részben pedig úgy, hogy a hozzájuk vezető tapasztalatok valamilyen hasonlóságot mutatnak egymással (ami azt jelenti, hogy részben azonosak, például azonos helyszínhez, tárgykörhöz stb. kapcsolódnak). Ráadásul a különböző asszociációk eltérő erősségűek lehetnek (ennek mindenféle tényezője van: hogy milyen gyakran aktivizáltuk őket, mikor voltak utoljára aktívak, mennyire voltak eddig fontosak, és így tovább), aminek az a következménye, hogy eltérő a valószínűsége annak, hogy miről mi „ugrik be”.

Ebből a felfogásból az is következik, hogy nemhogy nyelvenként, de még beszélőnként is más-más tényezői vannak a megértésnek, mert még ugyanaz a szó is személyenként más-más emléknyomokat idéz fel (aktivizál). Ha pedig különböző nyelvek hasonló jelentésű szavait vizsgálnánk, akkor nyilván még nagyobbak az eltérések.

Látvány, hangzás, mozgás

Egy további következménye ennek a felfogásnak az, hogy azok a bennünk lakozó tényezők, amik egy-egy nyelvi jelhez, szóhoz kapcsolódnak, nem olyan önállóan létező egységek, mint ahogy a fogalmakat el szokták képzelni, és különösen nem valamiféle meghatározások (definíciók), amik valamilyen nyelven („az elme nyelvén”) vannak megfogalmazva az agyunkban (mintha valamilyen értelmező szótárat magoltunk volna be). Az emléknyomok asszociációs hálózatában ugyanis mindenféle jellegű emléknyomok szerepelnek, látványbeliek, hangzásbeliek, mozgásbeliek és nyelvi természetűek (például más szavak) is. Ezek gyakorlatilag egyidejűleg aktiválódnak akkor, amikor egy szót meghallunk: a kísérleti eredmények nem utalnak arra, hogy egy-egy szóhoz egy-egy kitüntetett agyi terület kapcsolódna, amit az illető szóhoz kapcsolódó „fogalommal” azonosíthatnánk. Például ebben a nagyon leegyszerűsítő, de legalább jól érthető ismeretterjesztő cikkben még egy nagyon szép videón is bemutatják, hogy is lehet ezt elképzelni.

Más jellegű, közvetettebb kísérleti bizonyítékokokról lehet olvasni ennek a Lawrence W. Barsalou által írt könyvfejezetnek a 3. pontjában. Ezek a bizonyítékok mind azt igazolják, hogy érdemesebb a nyelvi jelekre adott reakcióinkról, illetve az azokat meghatározó asszociációs emléknyom-hálózatokról beszélni, mint a szó hagyományos értelmében vett fogalmakról.

Egyébként az a felfogás, amit itt a sajátomként ismertettem, az én értelmezésem szerint nagyjából egybevág John Locke megközelítésével. Ő az Értekezés az emberi értelemről című könyvében azt írja, hogy a nyelvi kifejezések ún. eszméket aktivizálnak az elménkben, és amit ő eszméken ért, az erősen eltér attól, amit fogalmaknak szoktak nevezni. (Ő egyébként radikálisan tagadta a velünkszületett eszméket, de ez mellékes ennek a kérdésnek a szempontjából. Ha ma élne, valószínűleg visszafogottabban fogalmazna.) Az eszmék sokkal inkább azokhoz az emléknyomokhoz hasonlítanak, amikről én beszéltem (és amiket a fent idézett szakirodalom is tárgyal).

Én nem ismerek erős érveket Locke felfogásával szemben. Azt szokták neki felróni, hogy nem tudja megmagyarázni, hogyan és miért értik meg egymást az emberek, ha mindegyiknek teljesen más eszmék vannak a fejében, és persze egyiknek sincs közvetlen tudása arról, hogy a másik fejében milyenek vannak. Erre azonban van egy kézenfekvő válasz, ami minden hétköznapi tudásunkkal és tudományos eredménnyel összevág: az emberek nem értik meg egymást. Pontosabban: csak annyira értik meg egymást, amennyire hasonló tapasztalataik, asszociációik vannak a használt jelekkel kapcsolatban. Ezért például az azonos környezetben élő, esetleg egymást közelről ismerő emberek értik meg egymást a leginkább.

Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy a gyerekek (és bár kevésbé intenzíven, de a felnőttek is) idejük jelentős részét azzal töltik, hogy egyeztessék egymással az általuk megismert jelek hatását. Ugyanúgy tesztelik, közvetett módszerekkel, a környezetük megértési folyamatait, ahogy feljebb leírtam (hogyan reagálnak utasításokra, kérésekre? hogyan írják le azt, amire rámutatunk?). Vagyis a nyelvelsajátításuk és általában a fejlődésük során végig próbálják a lehető legjobban harmonizálni a saját „privát” nyelvüket a környezetükben megfigyelhető (általában elég sokféle) nyelvhasználattal. És ennek a végén az szokott az eredménye lenni, hogy egész jól megértik a többieket, és meg tudják velük értetni magukat.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. 

Ott van a nyelved hegyén, de nem tudod kimondani? Nem vagy egyedül!

Mindannyiunkkal előfordul, hogy egy-egy teljesen hétköznapi szó kimegy a fejünkből, de már majdnem eszünkbe jut. A jelenség utalhat valami komoly bajra is, de nem kell rögtön aggódni: teljesen normális, hogy már megint tepsiütőnek hívtad a serpenyőt, sőt, ha tornáztatod egy kicsit az agyad, még jót is tehet az, ha egy szó a nyelved hegyén van, mégsem tudod kimondani.

Mit üzennek egymásnak a növények?

A növények olyan fokú kémiai diverzitást állítanak elő, amit talán most még felfogni sem vagyunk képesek. Parádi István, az ELTE TTK Növényélettani és Molekuláris Növénybiológiai Tanszék egyetemi adjunktusának előadása a márciusi Budapest Science Meetupon.