A jelentésről szóló sorozatnak az előző részére sokan reagáltak, egy páran még konkrét jogi szövegek értelmezésére is megkértek. Nekem persze egyáltalán nem ez a célom ezzel a sorozattal. Még a hetenkénti ülésezéssel kapcsolatos példához is kaptam észrevételeket. Például egy Eszti nevű olvasónk azt írta, hogy kihagytam a hetente 90 (60) perc kifejezésnek azt az értelmezését, hogy összesen (kumulatíve) átlag 90 percet kell hagyni interpellációkra, illetve 60 percet azonnali kérdésekre. Vagyis megvalósítható lenne ez úgy is, hogy háromhetente ülnek össze, de akkor 270 percig interpellálnak, és 180 percen át azonnali kérdeznek, sőt, még úgy is, hogy háromhetente a hét öt napjára elosztják az összesen 270 perc interpellációt és 180 perc azonnali kérdést.

Csakhogy azon a problémán kívül, hogy az akkori házszabályban az azonnali kérdések esetében kifejezetten szerepel az azonnali kérdések órája is, ami erősen arra utal, hogy egyetlen 60 perces időtartamra gondoltak, van egy még nagyobb probléma. Visszatérve a képzeletbeli állatkerti szabályzatra, ha abban az állna, hogy a csimpánznak jár hetente legalább egy vödör banán, akkor vajon mit szólna az igazgatóság ahhoz, ha a gondozó havonta egyszer öntene oda négy vödröt, vagy negyedévente egyszer tizenkettőt, vagy akár évente egyszer ötvenkettőt? Vagyis szerintem a naponta, hetente stb. szavakat úgy szoktuk érteni, hogy `minden nap, minden héten' stb.

Ha nincs közmegegyezés, hogyan működhet a jog?

Szóval a legutóbb ott hagytam félbe a történetet, hogy a hétköznapi életben – sőt, aminek sokkal súlyosabb következményei vannak, a jogban is – vidáman használunk olyan kifejezéseket, mint a szavak szokásos jelentése, használata, értelmezése, sőt, a magyar nyelv szabályai, anélkül, hogy ezeknek bármilyen normatív leírása bárhol megtalálható lenne.

Engem különösen a probléma jogi vetülete idegesít. Ha nincs közmegegyezés abban, hogy egy szöveget hogyan kell értelmezni, az módot ad a jogi rendelkezések visszaélésszerű alkalmazására, hiszen a magyar jog magyar nyelvű szövegek formájában van rögzítve. Igaz, hogy vannak magasabb jogi fórumok, amelyek igazságot tehetnének ilyen vitákban, de értelmezés dolgában szükségképpen az ő döntésük is ugyanolyan bizonytalan lábakon áll, mint bárki másé. Mert még ha a jogi jártasságukban bízhatunk is, a szövegértelmezés kérdéseiben őket sem hatalmazhatja fel senki a döntőbíró szerepére.

Tévedés ne essék, én nem hiszek abban, hogy ezt a problémát meg lehetne oldani, például úgy, hogy normatív módon rögzítenénk „a szavak jelentését” vagy „a magyar nyelv szabályait”. Az egyik megoldás az lenne – de ez egyelőre science fiction –, ha a törvényhozók nem magyar nyelven, hanem valamilyen egyértelmű, formális (logikai) nyelven fogalmaznák meg a törvényeket. A másik lehetőség az lenne – ez pedig nem tudományos, de azért szintén utópisztikus fikció –, hogy kötelező legyen minden törvényt olyan részletesen megfogalmazni, hogy semmi kétség se férhessen a törvényhozó szándékaihoz. Világos, hogy itt a saját farkába harap a kígyó, mert ezt a követelményt lehetetlen úgy megfogalmazni, hogy egyértelműen ellenőrizni lehessen a teljesülését.

De miért ilyen lehetetlen ez a vállalkozás? Miért nem lehet egyszerűen megmondani, hogy ez ezt jelenti, az meg azt? Ennek megválaszolásához egy kicsit el kell gondolkoznunk azon, hogy mit is értünk jelentésen.

Mi az a jelentés?

A nyelvészek és filozófusok egyetérteni látszanak abban, hogy a jelentés a kifejezések (szavak és többszavas egységek, akármit jelentsen is ez) tulajdonsága, méghozzá olyan tulajdonsága, ami lehetővé teszi, hogy az illető nyelvet ismerők megértsék őket. Ráadásul ez a tulajdonságuk nem a kifejezések formájából adódik (bár összefügghet vele, de nem következik belőle), hanem a nyelvszokás (a nyelvhasználati szokások) révén kapcsolódik hozzájuk. Az egyetértés körülbelül eddig tart: ennek a pár mondatnak semmilyen részletezésében vagy folytatásában nincs konszenzus.

A viták egyik forrása abból adódik, hogy mi köze a jelentésnek a referenshez, vagyis ahhoz a dologhoz, ami a külvilágban vagy valamilyen elképzelt világban létezik, és amire a beszélő „utal”, amit a kifejezése „jelöl”, és amit a hallgatósága, ha „a megértés” bekövetkezik, „felismer”, „beazonosít”. Ezzel a referenciával rengeteg baj van, már eleve az, hogy tényleg mindig van-e ilyen dolog, ha a hallgatóság megérti a megnyilatkozást, másrészt pedig az összes itt idézőjelbe tett kifejezés tartalma erősen vitatható. (Abban az értelemben vitatható, hogy bármilyen meghatározással álltak eddig elő, azt mások megtámadták.)

Most akkor mit tegyünk? Az összes erre vonatkozó vita ismertetése egy nyelvfilozófiai kézikönyv megírásával lenne egyenértékű. Ezért az olvasóra bízom, gondolkozzon el azon, ő maga meg tudná-e határozni, hogy mit jelent az, hogy a beszélő „utal” valamire (nyilván nem ugyanaz, mint hogy gondol valamire, mert a megértés nem gondolatolvasás), egyértelmű-e egyáltalán az, hogy bekövetkezett „a megértés”, mit jelent felismerni, beazonosítani valamit, mikor mondhatjuk, hogy az sikeres, és így tovább. Ha interaktív módszerrel, csoportban dolgoznánk, akkor ezekről mind remek vitákat rendezhetnénk, de mivel ilyen egyoldalú a kommunikációnk, hogy én magamban gondolkozom „hangosan”, csak annyit tehetek, hogy a saját gondolatmenetemet nagyjából vázolom.

Mit jelent megérteni valamit?

Kezdjük azzal, hogy mit jelent megérteni valamit. Azt hiszem, a gondok ott kezdődnek, hogy nagyon sokféle helyzetben használjuk ezt a kifejezést, mert valóban nagyon sokféle megértés létezik. Ha ismeretlen emberek olyan nyelven beszélnek mellettem a vonaton, amit ismerek, akkor mondhatom valamilyen értelemben, hogy értem őket, anélkül, hogy bármi fogalmam lenne arról, hogy kikről, milyen helyekről és időpontokról van szó, és egyáltalán, hogy akár a közelébe kerülnék annak a fajta megértésnek, ami köztük, az ismeretlenek között valószínűleg kialakul. Azt is nevezhetem megértésnek, ha mondjuk egy távoli országban megjelent újságba beleolvasok (és persze ha értek az illető nyelven), valószínűleg még mélyebben fogom érteni, mint amikor a vonaton kagylóztam, mert az újságot eleve szélesebb körnek szánják, ezért kevesebb közös ismeretet feltételeznek az olvasókról. De még mindig messze kevesebbet fogok érteni belőle, mint az ott élők, akik nemcsak a szereplőket, a helyszíneket, az előzményeket stb. ismerik jobban, de még esetleg az illető újságot vagy újságírót is, tehát még távolabbi, hátsó szándékokat is fel fognak ismerni.

Sorolhatnám még tovább a megértés rengeteg esetét, de már ezekből a példákból is világos, hogy mennyivel többféle dologról van szó, mint azoknak a bizonyos referenseknek a felismeréséről, amikre a beszélő utal vagy gondol. Hogy megtörtént-e a megértés, vagy nem, annak sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele annak a beazonosítása, hogy milyen konkrét dolgokra utal a beszélő. Sokszor bőven elég, ha az említett dolgokat „tudjuk valahova tenni”, vagyis a fajtájukat úgy-ahogy felismerjük. És a felismerésük nem is lenne elégséges, mert ha nem tudjuk belőni, hogy a beszélő milyen szándékkal mondta, amit mondott, akkor egy bizonyos értelemben nem beszélhetünk megértésről. (Emlékezzünk rá, hogy a jogi szövegek értelmezésénél is mindig a jogalkotó vagy a szerződő felek szándéka a mérvadó.)

Hogy mikor milyen minőségű és fokú megértésről beszélhetünk, az tehát nagyon változó lehet, és persze rajtunk, hallgatóságon is múlik, hogy milyen szintű megértéssel érjük be, és egyáltalán, ilyen mélységben akarjuk megérteni, amit hallunk. Ha viszont így áll a dolog, akkor a jelentésmeghatározásánál az egyetlen horgonyunkat meglehetősen laza talajba eresztenénk, ha a megértésre hivatkoznánk („a kifejezés jelentése az, amitől megérti az, aki ismeri”). Ráadásul az előbb említett példáknál egyáltalán nem számoltunk azzal, hogy a jelentések ismerete sem teljesen egyértelmű kifejezés. Például mikor mondhatjuk, hogy „ismerjük” a máj szó jelentését? Ahányan vagyunk, annyifélét tudunk a májról (a mibenlétéről, az elhelyezkedéséről, a kinézetéről, a szerepéről, a megbetegedéseiről, az ételként való használatáról stb. stb.) mások többet, kevesebbet vagy (részben) teljesen más dolgokat tudhatnak róla, de vajon mettől meddig terjed az a tartomány, amire azt mondhatjuk, hogy az a máj jelentése, azt kell tudnia annak, aki ismeri a jelentését? (Ha találomra megnézünk két egynyelvű szótárat, valószínűleg azok se ugyanazt az információt fogják róla elmondani.)

A gondolatmenetnek tehát az a végkicsengése, hogy a jelentés fogalmát nem célszerű a megértés sokféle menetéhez és mibenlétéhez kötni. Ezek szerint tehát valami máshoz kellene lehorgonyozni? Vagy hagyjuk meg ilyen lazának, mint amilyen lazaságot, sokféleséget a máj esetében említettem? Vagy mondjunk le róla teljesen? Innen a következő részben folytatom a gondolatmenetet.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A jelentésről írt sorozatának első része itt olvasható, összes cikkét a Nyelv/gép/ember rovatban olvashatják.