Magyarországon nincs „női szolidaritás”, és a jelenlegi társadalmi-gazdasági adottságok közt a csodával határos is lenne, ha ki tudna alakulni. Erre engedtek következtetni az előadók a Friedrich Ebert Stiftung alapítvány május 30-án rendezett, A gondoskodás gazdaságtana című konferenciáján. A Női Érdekérvényesítő Szövetséggel és a Bölcsödei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetével közös tegnapi konferencián Gregor Anikó szociológus kiemelte: a női közösségtudat kialakításának lehetősége már ott elbukik, hogy a női civil csoportok és érdekvédő egyesületek különböző prioritások mentén egymással versenyeznek, egymás pozícióját nehezítik az egyre szűkülő anyagi erőforrásokért vívott ádáz csatározásban.

A magyar nők ráadásul számos, többnyire társadalmilag kreált törésvonal mentén maguk is állandó konfliktusban élnek egymással – mondta a nemrégiben megjelent Nőügyek 2018 című tanulmány szerzője. Ilyen törésvonal például a közbeszédben a nőket szinte kizárólagos jelleggel tematizáló gyerekszám. Jóformán teljesen ellehetetleníti az egymás iránti együttérzést a három gyereket nevelők, illetve az egy- vagy kétgyerekesek számára rendelkezésre álló juttatásokban és lehetőségekben tapasztalható különbségek mértéke.

Nyoma sincs a véd- és dacszövetségnek

A fizetett munkájuk és a háztartási és gondozási feladataik összeegyeztethetetlenségéből fakadó problémáik kezelésére a nők más nőktől várják a segítséget. Ha nem a családtagjaiktól várják a megoldást, akkor a megfelelő anyagi forrásokkal rendelkező nők szegényebb társadalmi osztályokból vagy országokból származó, ugyancsak nőket keresnek a feladatra. A fizetett gondozók legnagyobb részt maguk is anyák, akik másokról a saját családjuk kárára gondoskodnak, így gyakran ugyancsak segítségre szorulnak.

Mindez nemcsak a nők között feszülő társadalmi ellentéteket és az egymás iránti együttérzés hiányát mélyíti a végsőkig, hanem tovább erősíti a trendet, hogy a férfiak nem érzik magukénak a gondozási munkákat, és felelősséget sem vállalnak értük. A nők 20. századi tömeges munkába állása mit sem változtatott a nemek közti munkamegosztás asszimetriáján, ekképp a feminista mozgalmak által ahhoz fűzött reményeket nem nagyon váltották be.

Ha fizetik, gondozni akkor se kifizetődő

A társadalmilag széles körben elfogadott módon a nőkre háruló gondozási feladatok korántsem merülnek ki a gyermeknevelésben. A többnyire az idősgondozási feladatokat is magukra vállaló nők jóformán le sem tudják az utódaik felnevelését, már kezdhetik is szüleiknek, idősebb rokonaiknak vagy épp a férje szüleinek a hosszabb-rövidebb ápolását. Teszik ezt persze többnyire ingyen és bérmentve. Sokkal jobb helyzetben a szociális ágazatban fizetésért dolgozók sincsenek ma Magyarországon. Havonta átlagosan nettó 150 ezer forintot keresnek, hívja fel a figyelmet Szűcs Viktória, a Bölcsödei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke, aki szerint a magyar állam – hatékony válságkezelés helyett – egyre látványosabban igyekszik kivonni magát az ápolási és gondozási feladatok alól. Ennek legékesebb bizonyítéka az érdekvédő szerint az, hogy ma már alaptörvény kötelezi a gyerekeket szüleik ellátására (és viszont).

Mindeközben a becslések szerint a 65 év feletti lakosság létszáma a következő három évtizedben globálisan több mint kétszeresére, 500-ról 1300 millióra nő majd. A leggyorsabban öregedő kontinens pedig minden jel szerint Európa lesz, ahol várhatóan a lakosság negyede éri majd el a mostani nyugdíjkorhatárt, míg minden hetedik európai már a 75. életévét is betölti majd.

Egyenlőbb is lenne a lilább gazdaság

A zömmel nők által végzett fizetetlen gondozási feladatok teljes becsült értéke az ENSZ 2016-os felmérése szerint a globális GDP-nek a legkevésbé sarkos számítások szerint legalább a 10, de akár a 40 százalékát is megközelítheti. Az Open University közgazdásza, Jerome de Henau egy másik összefüggésre is rávilágít. Miközben a nők és a férfiak fizetésbeli különbségeiről tudható, hogy a legtöbb európai országban 15-25 százalék között mozog, azt már nem nagyon vizsgálja senki, hogy a két nem jövedelembeli különbsége egy teljes életre vetítve mekkora egzisztenciális szakadékot eredményez. Az Egyesült Királyságban egyes becslések szerint egy egész élet során átlagosan nagyjából 46 százalékos különbség adódik össze, ha nemcsak a havi fizetést, hanem például a nyugdíjmegtakarításokban, egészségbiztosításokban és egyéb módon felhalmozott tőkét összevetik.

A megoldást a konferencián előadó Ana Sofia Fernandes, az Európai Női Lobbi elnökségi tagja szerint a lila, vagyis a feminista gazdaság kialakítása jelentené. Az elsőként Ipek Ilkkaracan török közgazdász által a zöld gazdaság mintájára lila gazdaságként ismertetett rendszer az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz hasonlóan alapvető emberi jogként ismerné el a gondoskodáshoz való hozzáférést. Ilyen formában állami kötelezettséggé teszi annak biztosítását.

A lila gazdaság legfontosabb alappillérei:

• Gyermekek és idősek általános állami ellátása,

• fogyatékossággal élők és betegek gondozása vagy öngondoskodásuk feltételeinek a biztosítása,

• munka és magánélet egyensúlyának munkaerőpiaci szabályozása,

• vidéki közösségek speciális szükségleteinek kezelése,

• társadalmi nemi alapú torzítások felszámolása makroökonómiai szinten.

Az esélykiegyenlítés dollármilliárdokban térülne meg

Noha Magyarországon gyakran hallani, hogy az oktatás és az egészségügy csak viszi a pénzt, Jerome de Henau szerint a gondozásba valójában megérné befektetni. Jelentősen növelné a foglalkoztatottságot és a termelékenységet, ekképp például az adók formájában befolyó állami bevételeket. Javulna az állami infrastruktúra, az adófizetők általános egészsége, így többet és tovább tudnának dolgozni. Ehhez azonban a közgazdász szerint nemcsak az egészségügyi ellátórendszerbe kellene jelentős összegeket pumpálni, hanem javítani kellene például a három éven aluliak intézményi ellátását. A statisztikai adatok szerint Magyarországon a bölcsődébe járók aránya az uniós átlag felét is alig közelíti meg, a Dániában vagy Svédországban jellemzőnek pedig a töredéke.

Nagyjából 20 milliárd dollárral, hozzávetőleg 9 százalékkal nőne a teljes magyar GDP, ha a nők és a férfiak foglalkoztatása közti különbséget hirtelen a svéd szintre csökkentenék – hívta fel a figyelmet a FES-konferencián Büttl Ferenc közgazdász. Hasonló mértékű kiegyenlítés a munkaerőpiacon a PricewaterhouseCoopers elemzése szerint az Egyesült Királyságban is 9 százalékos (250 milliárd dolláros) GDP-növekedést eredményezne, míg Olaszországban a teljes nemzeti össztermék akár 27 százalékkal, közel 600 milliárd dollárral is nőhetne, ha sokkal több nőt foglalkoztatnának a férfiakénak megfelelő óraszámban.

Az ITUC nemzetközi szakszervezeti szövetség szerint az általános foglalkoztatás az általuk vizsgált országokban (Ausztráliában, Dániában, az Egyesült Államokban, Japánban, Nagy-Britanniában, Németországban és Olaszországban) 2,4 és 6,1 százalék között nőne, ha a GDP 2 százalékát gondozási ágazatokba fektetnék. A nők foglalkoztatása valamivel jobban, 3,3 és 8,2 százalék között javulna, de a férfiak között is 1,4 és 4 százalék közötti lenne a többletmunkavállalók aránya. Arra nincsenek egyértelmű adatok, hogy a befektetések a nemek közti különbségeket is csökkentenék-e. Az ITUC elmezői szerint ez elsősorban annak a függvénye, hogy a férfiak mennyire lennének nyitottak (és mennyire érné meg nekik), hogy a gondozási ágazatban vállaljanak munkát.

Magyarországon még a nők is diszkriminálják a nőket

Kérdés, hogy Magyarországon mennyire merülne fel egyáltalán a gondozás hímneműsítése. Egyelőre ugyanis nemhogy a nőkre hárul a háztartásban és a nevelésben, idősgondozásban végzett (fizetetlen) munka oroszlánrésze, de makacsul tartja is magát az elképzelés, miszerint ezek egyébként női feladatok.

Más kérdés, hogy a jelenlegi gazdasági keretek között a férfiak magasabb arányú részvétele nem is igen oldaná meg a gondozás gazdaságának válságát. Például mert a tartósan ápolásra szoruló családtagjaikat ápoló nők is arra panaszkodnak, hogy a gondozási feladatok miatt veszélybe kerül az egzisztenciájuk. A megoldás a Nőügyek 2018 kötet szerzői, Gregor Anikó és Kováts Eszter szerint az lenne, ha az állam a privát szféra védelmére hivatkozva nem vetne latba mindent, hogy kihúzza magát a beavatkozási, esélykiegyenlítési kötelezettségei alól.

Ilyen törekvésekre akad is példa – igaz, nem a Kárpát-medencében, hanem Ausztriában, Belgiumban vagy Andalúziában, ahol a nemekre érzékeny költségvetés-tervezési kötelezettséget újabban törvények írják elő. A nemi egyenjogúság zászlóshajóinak számító skandináv államokban pedig évtizedekre visszamenő hagyományai vannak az esélyegyenlőségi és makrogazdasági tervezés összefonódásának.