Papu

Mindenre van megoldás, csak akarni kell – Solymosi egyre csak ezt a mondatot hajtogatta magában, amíg az önvezető vitte őt és alvó lányát az ismeretlen cél felé.

Azt remélte, ha eléggé összpontosít, ha minden erejével erre az egy mondatra koncentrál, talán ki tudja szűrni az agyából PAPU reklámjainak unalomig ismert háttérzenéjét, azokat a bájgúnárhangon elmondott szavakat a békéről, a testvériségről, és arról az időről, amikor majd minden ember rokona lesz majd egymásnak a bolygón, és egyetlen családba forrva törnek majd egyetlen nagy, közös cél felé.

Persze nem sikerült, minél inkább próbált nem gondolni a reklámra, annál inkább ott surrogtak a tudatában az erősödő orgonazenére felhangzó szép szavak, Csatlakozz te is hozzánk, viseld te is a szíved alatt PAPU szeretetét, annyira, hogy suttogva ki is mondta a végső üzenetet, PAPU szeretete mindennél erősebb!

A szavak meglepően hangosan visszhangoztak a kocsi belsejében, de a lánya természetesen nem ébredt fel, sőt meg se rezzent.

Solymosi megfogta Mira csuklóját, kitapintotta a pulzust, a kelleténél talán kicsit tovább is ott tartotta az ujját a hűvös bőrön, mintha azt remélte volna, hogy megnyugtatja a lassú lüktetés. A lánya ereiben surrogó vérre gondolt, a fogkrémbe kevert altatóra, arra, hogy ezt a fajtát nem szűri ki a méhlepény. A magzat is alszik, mély, tudattalan alvással alszik, úgy, mintha csak egy sejtcsomó volna. Köldökvéna, jutott eszébe a szó, egy pillanatra felvillant benne a régi emlék, ahogy a köldökzsinór sárgásfehér csöve az olló pengéi közé csúszik, ahogy rászorít az olló gyűrűire, a nyisszanás tompított fémes huppanásának emléke végigborzongatta az alkarját.

Az önvezető váratlanul megállt, a szélvédőn megjelent és kihunyt az úti cél ikon, az ajtók szisszenve kinyíltak.

Kint szinte teljes sötét volt, valami nagy raktárépület derengett csak a gyenge holdfényben.

Solymosi elővette a hátsó ülésről a szatyrot a takaróval, zizegett és rezgett, ahogy széthajtogatta.

Mindent az instrukciók szerint csinált, két takaró közé egy réteg izofólia és egy réteg csirkeháló, egymásra merőleges kétoldalú teflonszalagcsíkokkal rögzítve, a tefloncsíkok közötti rés sehol sem lehet több, mint három és fél centi. Mindet úgy hajtott végre, ahogy az üzenetben meghagyták, vigyázott rá, hogy minden alkotórészt más boltban vegyen meg, ha lehet készpénzzel, de semmiképpen se ugyanazzal a kártyával, és mindegyik mellé vegyen még legalább három másik dolgot is, hogy mit, az nem számít, de mindenképpen legyen legalább kettő, ami drágább, mint az adott alkotórész.

Ahogy kicsatolta a biztonsági övét, és elkezdte Mira teste köré tekerni a takarót, az önvezető rendszere felbippegett, hogy indulna már, Solymosi reflexből keresni kezdte a kártyáját, de aztán eszébe jutott, hogy nincs nála, és egy gyűrött bankjegyet dugott az olvasóba inkább. Nyolc további perc várakozást vásárolt ezzel, természetesen ennyire nem lesz szükség.  Gyorsan rögzítette a lányán a preparált takarót, aztán kiemelte a lányt a kocsi üléséről.

Az ajtó becsukódott, az autó elindult, befordult a sarkon, eltűnt. Solymosi fellépett a járdára, hagyta, hogy Mira ismeretlen és szokatlan súlya az aszfalt felé húzza a kezét, aztán kihúzta magát, hátrahajtott fejjel nézte a fekete eget.

Próbált arra gondolni, hogy mikor volt utoljára a karjában a lánya, mikor volt utoljára ennyire egyedül az utcán, hogy vajon mit látnak a műholdak és a drónok belőle, a lányából, az unokájából, aki, ha minden jól megy, mégse fog megszületni.

PAPU szeret téged, mind PAPU gyermekei vagyunk, mind PAPU gyermekei leszünk.

Mira nyilván több százszor vagy több ezerszer láthatta a reklámot, tele volt vele az összes hálózat és csatorna, gyönyörű gyerekek szaladgálnak gyönyörű tájakon, a meggyőző és biztonságot sugárzó férfihang arról beszél, hogy egy napon minden ember testvére lesz minden másiknak, szeretni, tisztelni és becsülni fogják egymást, egyetlen nagy boldog család lesz az egész emberiség. Aztán a képernyő zöldre vált, és egy női hang kedvesen hadarva elmondja a részleteket, ha fogamzóképes lány vagy, előtted is ott a lehetőség, hogy csatlakozz a családhoz, vedd a szíved alá Papu szeretetét, szülj neki gyermeket, élethosszig tartó magas anyasági díj jár érte, ingyenes juttatások, a család szeretete, Papu mindenkit befogad.

A legegyszerűbb propaganda, Solymosi sose gondolta volna, hogy működik, egészen addig, amíg Mira azzal nem állított haza a kötelező termékenységi vizsgálat után két nappal, hogy holnap már nem megy iskolába, mert meg van oldva az élete, hatalmas szerencse érte, gyökeret vert a szíve alatt Papu szeretetének áldása.

Először nem is akarta elhinni. Aztán elhitte. Akkor intézkedni kezdett. Nem volt egyszerű megtalálni a megoldást, és időbe telt. De egyik régi osztálytársa ismert valakit, aki tudott valakiről, akinek megvoltak a kapcsolatai.

Papuról magáról persze semmit sem tudott kideríteni. Valami huszadik századi gazdag őrült, akinek ez volt a mániája, és a világot behálózó alapítványi hálózatot hozott létre annak érdekében, hogy minél több genetikai leszármazottja szülessen – ennyi volt a legtöbb, amit sikerült megtudnia.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

A sötét eget nézte, nem tudta, mióta áll ott, a derekában érezte, hogy nem sokáig bírja már tartani Mirát, amikor végre meghallotta a surrogást. Felnézett, és már ott is állt mellette egy gyönyörűen kivilágított kukásautó.

A hátsó rakodószáj kinyílt, hívogató széna- és vadvirágillat párolgott elő belőle fehéren, Solymosi odalépett, a rakodószáj alján lévő makulátlan fehér hordágyszerűséget nézte, belehajolt, lassan ráfektette a lányát.

A rakódószáj becsukódik, rá lesz ragasztva egy papír a hazavezető út térképével, és mire gyalog hazaér, már otthon fogja találni a lányát, épen, egészségesen, Papu szeretetétől megszabadítva. Mert mindenre van megoldás, ha eléggé akarja az ember.

A száj becsukódott, a kukásautó fényei kihunytak, Solymosi leszedte a papírt, rávilágított a magával hozott zseblámpával, PAPU megvédi gyermekeit, olvasta a lapra nyomtatott reklámzöld szavakat, de az értelmük már nem jutott el a tudatáig, mert a hirtelen felgyorsító tizenhat tonnás kukásautó olyan erővel öklelte fel, hogy már a lökés lendületétől kitört nyaka, és aztán háromszor még oda-vissza hajtott a testén, mielőtt eltűnt volna az éjszaka sötétjében.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?