Mikroműanyagokra vadászik a Dunában és mellékfolyóiban, az Ipoly, a Rába és a például Szentendrét átszelő Bükkös-patak vizében egy független laboratórium. A hazai folyók monitorozását a napokban kezdő Wessling Kft. vadonatúj módszert dolgozott ki a parányi műanyagszemcsék vizsgálatára.

A természetes vizek mikroműanyag-szennyezettségét világszerte úgy határozzák meg, hogy kimutatják, egységnyi vízben mennyi az 5 milliméter átmérőjű műanyagszemcsék aránya. 300 mikrométeresnél kisebb részecskéket azonban mindeddig nemigen tudtak mérni. E célra fejlesztett, speciális szivattyúból és szűrősorokból álló rendszerük segítségével a cég szakemberei viszont a kisebb, akár a 15-20 mikrométer méretű parányi műanyagdarabkákat is képesek kiszűrni.

Az eljárást tavaly már tesztelték a Tiszán és vízgyűjtő területén. Kiderült, hogy a Tiszában köbméterenként átlagosan öt 300 mikrométernél nagyobb, de 2 milliméternél kisebb műanyagszemcse található. Csakhogy a 15 és 300 mikron közé eső tartományban már több mint hatvan mikroműanyag van egységnyi vízben. A Duna osztrákok által bevizsgált ausztriai szakaszán a 300 mikrométernél nagyobb tartományban mindössze 0,3 szemcsét találtak. A tiszai adatok alapján azonban magyar szakaszán a Duna ennél szennyezettebb lehet. A független laboratórium bárki számára hozzáférhető hazai eredményei június végétől várhatók.

Mi az a mikroműanyag?

A mikroműanyagok kétféleképp kerülnek a természetes vizekbe. A kozmetikai szerekben, például arc- és testradírokban vagy fogkrémekben található szemcsék, valamint a szintetikus szövetek mosás révén kiszabadult mikroszálai a szennyvíztisztítókon keresztül jutnak a folyóvizekig. Miután a kozmetikumokban található szemcséket eleve jóval 5 milliméter alattira gyártják, ezeket elsődleges mikroműanyagoknak nevezik. Noha az elsődleges mikroműanyagok jelentős szennyezést okoznak, a természetes vizekben található részecskék oroszlánrészét nem ezek, hanem a szokványos műanyag hulladék, például a PET-palackok szétesése adja.

Mint arról korábban már írtunk, a műanyagok a rugalmasságukat és alakíthatóságukat biztosító szerkezetük miatt jelentenek az élővilágra fokozott veszélyt. Intenzívebb UV-sugárzás és magasabb hőmérséklet hatására biológiai bomlás helyett 5 milliméter átmérőjűnél kisebb rostokra vagy gyöngyökre esnek szét. A műanyagszennyezésre azért a tengeri ökoszisztéma a legérzékenyebb, mert a nyílt vízen jóformán korlátlanul rendelkezésre áll a zavartalan UV-sugárzást biztosító napsütés. Laboratóriumi vizsgálatok jeleztek már műanyagot szardíniák, heringek, kagylók, osztrigák, tintahalak szervezetében.

A legkisebb tengeri élőlények, az úgynevezett planktont alkotó kis rákok és puhatestűek így eszik a mikroműanyagot:

Az utóbbi évek tapasztalatai alapján azonban a folyók sincsenek biztonságban: tavaly már attól volt hangos a világsajtó, hogy a csapból is mikroműanyag folyik.

A világ műanyagfelhasználásáról és a tengerek szennyezettségéről írt korábbi összefoglalónk itt olvasható: