Napalm

2018.06.07. · majom

– De mért is akarná bárki elpusztítani az örök élet fáit? – kérdezte doktor Bánkutitól Zebra, miközben az orvos kimért mozdulattal egy kis háncspohárba öntötte a nanoxirt az ampullából.

A doktor erre csak megrázta a fejét: – Mindig lesznek őrültek, akik szerint nem vagyunk méltóak az örök életre – mondta –, kár energiát fecsérelni arra, hogy megpróbáljuk megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodását. Büszke lehet magára, hogy megakadályozta a merényletet, egyszerű kertész létére hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot.

– Nem emlékszem pontosan, mi történt – ahogy ezt Zebra kimondta, egy pillanatra az agyába villant a merénylő szakállas arca, ahogy üvöltve a törpefákra irányítja a lángszórót. A tüdeje megfájdult a füst emlékétől, újra megérezte a mellkasán és az oldalán a láng perzselő szorítását.

Felköhögött, hosszan, rekedten, fájdalmasan.

– Ez természetes – doktor Bánkuti melléje lépett, várt, amíg ki nem állt a vállából a köhögés rázkódó remegése, aztán a kezébe adta a háncspoharat –, de ne féljen, ettől negyedóra óra alatt rendbe jön, jobb lesz, mint új korában – mondta.

Zebra lenézett a háncspohárra, a nanoxir szivárványszínű higanycsepp volt, kis gömbbé állt össze a pohárkában. – Én még sose kaptam ebből – mondta, a függőkert végtelen függőleges forgó spiráljára gondolt, a végtelen sorokban növő törpefákra, az ágak között megbújó nagy sárga gyümölcsökre.

– Akkor fenékig – mondta a doktor.

photo_camera Grafika: Tóth Róbert Jónás

Zebra a szájához emelte a poharat, egy húzásra megitta, fémes, karcos ízre számított, talán azért, mert a mozdulattól eszébe villant egy gyerekkori disznóölés emléke hajnalban, akkor neki is meg kellett innia a pálinkát, hatéves ha lehetett, két kézzel fogta a poharat, ahogy lehúzta az italt, könnyes lett a szeme, úgy marta a torkát, aztán könnyes szemmel nézte, hogy a böllérsegéd beteszi a patront a taglózópisztolyba. A nanoxir langyos volt és gyümölcsízű, hogy pontosan milyen, azt persze nem lehetett tudni, kellemes trópusi íz, valahonnan a licsi, a mangó és a kaktuszgyümölcs háromszögéből, egy fél korty volt csak, de tudta, ebből bármennyit meg bírna inni.

– Most legalább tudja, milyen ízű a függőkert fáinak gyümölcse – mondta a doktor. – Kap két nap szabadságot, menjen szépen haza és pihenjen. Ne erőltesse magát, ne gondoljon az incidensre. Legjobb lenne, ha végigaludná a három napot.

Zebra bólintott, megint a disznóölés jutott eszébe, a vérrel teli mosdótál, a pörzsölőből kicsapó láng, az égett sörték szaga. A nyelvére koncentrált inkább, az érzésre, ahogy a nanoxir gömbcsöppjét a szájpadlásának nyomja, ahogy a nagy gömb kis gömbökre bomlik, bársonyos korttyá esik szét. Hirtelen azt érezte, bármit megtenne, hogy ezt az ízt még egyszer érezhesse.

Látott egyszer egy reklámanimációt a nanoxirról, a cseppek kis cseppekre bomlanak, azok meg még kisebb cseppekre, a kicsi gömbök aztán szétnyílnak, a nanorobotok sokcsápú kis polipok, már szétáradtak a testében, bontanak és építenek, vágnak és alakítanak, gyógyítanak, éltetnek, segítenek.

Az íz már csak egy illatemlék volt, a fák közötti ködpermetben is ezt az illatot lehet érezni, egy pillanatra ott volt megint a függőkertben, a háromszázötven emelet magas üvegházban, a központi napcső körül lassan forgó spirálkert fái fölött ívelő szervizúton állt, a napfelkeltét nézte, vagyis azt, ahogy a napcső vörös fénybe vonja a szimulált hajnal ködpermetéből kibomló törpefák sorait.

Lehunyt szemmel fürdeni a napfényben, hagyni, hogy megtöltse az orrát a pára, ez a tökéletes nyugalom, érezni, hogy a fák nőnek, a gyümölcsök kerekednek – aztán megérezni a viszketős haragot, veszély, veszély, veszély, suttogja egy hang a fülébe, behatoló a delta hármas szektorban, kontamináció esélye kilencvennégy százalék, az ő dolga megvédeni a kertet, a bőrén érzi a mocsok undorát, indul is már, a szervizút fölötti hevederen siklik a delta három szektor felé, odaér, igen, a fák között mozgás, igen, többen vannak, ott vannak a fák között, nőstények, hímek vegyesen, az egyik nőstény a kölykét tartja a karjában, a szőröspofájú hím épp már leszakított egy gyümölcsöt, már kettéfűrészelte, már belemarkolt szivárványszínben ragyogó húsába, épp a kölyök szájába próbálja belefacsarni a levét, a bőrükön kórokozók milliárdjai, a kipárolgásaikban ártalmas vegyi anyagok és feromonok, Zebra érzi, hogy öklendeznie kell, a teljes szektor kontaminálódott, le kell zárni, nem szabad továbbengedi a mocskot és a fertőzést. Tisztítótüzet kér, hármas fokozatút, a fák levelei között bujkáló szitakötő formájú drónok zizzenve szállnak fel a parancsra, a hosszúkás potrohuk végén nyíló szelepekből napalmviaszkapszulákat permeteznek a behatolókra, a nőstény és a hím is makognak valamit, azt hiszik, hogy tudnak beszélni, de persze nem, Zebra felemeli a lángszórót, a hímre néz, tudja, a láng fényesebb és vakítóbb lesz a napnál.

Kattanás, a doktor kikapcsolta a kis lámpát, amivel Zebra szemébe világított: – Semmi baj – mondta –, ezek a hallucinációk csak a nanoxir ritka mellékhatásai, lazítson, mindjárt jobban lesz.

Zebra bólintott, a szája megtelt a gyümölcs ízének emlékével, olyan erős volt, mintha újra ott lenne a nyelvén, tudta, csak képzelte az egészet, ahogy az égési sebek lassan eltűntek a bőréről, egy villanásnyira még eszébe jutott a lángoló férfi, ahogy feléje rohant, ahogy átölelte, ahogy a földre rántotta, egy villanásnyira még ott volt a mellkasa körül a napalm izzó szorításának emléke, egy pillanatra ott visszhangzott még a fülében a gyerek sírása, a nő visítása, de aztán minden elenyészett, nem maradt, csak az a meghatározhatatlan és mégis felejthetetlen íz, valahonnan a licsi, a mangó és a kaktuszgyümölcs háromszögéből.