Jégpáncél

Hajnal gerince fájt, a feje zúgott a fáradtságtól, tudta, a Medúzák hamarosan újra visszajön a hajóhoz, akkor próbálkozhat újra, megpróbálhatja valahogy megint megmagyarázni neki, hogy mi az a halál, tudta, a Medúzák ezt egyáltalán nem fogja megérteni, vagy megérteni még csak-csak, de elhinni, vagy felfogni, azt már semmiképen.

Lehunyta a szemét, próbálta kiüríteni a fejét, hagyni, hogy a nagy lazítólégzés ritmusa megnyugtassa és elvigye valamilyen pihentető emlék-pillanatba. Akarni, kívánni, engedni és hagyni, ez a befele utazás négy szintje, akarom, kívánom, engedem és hagyom, gondolta-lélegezte, közben próbált semmi másra nem gondolni, legfőképp nem a telepesek elveszett hajójára, amit már akkor is késő volna megtalálni, ha a Medúzák hajlandó volna megmondani, hogy merre keresse.

Grafika: Tóth Róbert Jónás


– Aarsszaaa – jutott eszébe hirtelen a szó, és vele együtt a finn szeretője, akitől ezt a szót, vagyis ezt a fogalmat tanulta, közben egy pillanatra belevillant a kétely, hogy vajon kiadta-e már a parancsot a búvárhajónak, hogy forduljon irányba, kezdjen lassan süllyedni az óceán mélye felé, az ott világító örök fény felé. A hajó, mintha megérezte volna a bizonytalanságát, számszerűsítve közölte a süllyedési sebességet, aztán megkérdezte, hogy rövidítsen-e a masszázsprogramon.

Hajnal rászólt a hajóra, hogy eszébe ne jusson, sőt utasította, hogy fokozza az intenzitást, és a hajó, mintha a rosszallását próbálta volna kifejezni, kivárt egy fél lélegzetnyi időt, mielőtt engedelmeskedett volna, aztán a Hajnal testét körbeölelő membránon túli gél mégiscsak melegedni kezdett, a görgők és folyadékkamrák erősebben és más, töredezettebb ritmusban kezdték dögönyözni a testét.

Hajnal hátrafeszítette a gerincét, engedem és hagyom, próbált a masszázsra koncentrálni, persze megint csak a burjánzás jutott eszébe, a csontjai mélyén lassan éledező fekete parázs, amely majd hamarosan lángra kap és elemészti.

– Aarsszaaa – mondta a szeretője, mikor is lehetett, úgy százharminc földi évvel ezelőtt, Jarkónak hívták, Jarko Kivistónak, az Jyäveskälei Egyetemen tanított alkalmazott nyelvészetet, vagy legalábbis ezt állította, és azt magyarázta, hogyan határozzák meg a körülmények a nyelvet és a fogalmakat, és hogyan konzerválja ez a fogalmi háló aztán a múltat, az aarsszaaa azt jelenti, hogy a meleg felőli irány, még azokból a sötét időkből maradt, amikor a telepesek a szaunákat építették meg először, hogy legyen, ami erőt ad nekik a hideg ellen és a sötétség ellen, a boszorkányok uralta kegyetlen sötét jégvilág ellen, szeretkezés után mondta ezt, közben Hajnal testének nyurgaságát dicsérte, a csontjaiból, a húsából, a bőréből áradó gyönyörű ifjú forróságot és éltető meleget. Valami konferencia utolsó napján jöttek össze, Jarkót nagyon érdekelte az előadás, amit Hajnal a füttynyelvek fejlődéséről tartott, vagy legalábbis úgy tett, öreg volt és csapzott, az arcát mintha elszürkült teakfából faragták volna, de amikor levette a napszemüvegét és végignézett Hajnalon, a szeme fényes volt és eleven, és ettől az arca is életre kelt egy váratlanul kisfiús mosoly erejéig, és mire a férfi visszavette a napszemüvegét, Hajnal már el is döntötte, hogy csak azért is lefekszik vele. Vajon mennyi ideje halott, vajon emlékszik még rá bárki őrajta kívül? Nyilván maradt utána pár tanulmány, talán egy-két könyv is, de magára a férfira, arra, hogy miként ráncolódott a homloka, amikor magyarázott, biztosan nem gondol már senki sem az univerzumban őrajta kívül. Jarko, mint érző és gondolkodó ember, egyes egyedül az ő emlékeiben létezik, egy távoli gázóriás holdjának négy kilométeres jégpáncél alá zárt sötét óceánjában, egy egyszemélyes búvárhajó gömbjébe zárt gélgömb közepén lebegő lassan haldokló testbe zárt agy néhány sejtjében és szinapszisában.

A hajó ébresztette fel a merengésből, a Medúzákat érzékelte a merülés útjában nagyjából másfél kilométerrel mélyebben vonulni, a hajó ebből a távolságból nem tudta pontosan megállapítani, hogy hány egyed lehetett, biztos hogy több ezer, majd ha pontosabban tudni fogja, jelentkezik a pontos adatokkal.

Hajnal rászólt a hajóra, hogy erre nem lesz szükség, közben arra gondolt, mindegy, hogy hányan vannak a rajban, a Medúzák egy, egy és örök, és éppen ez a nehézség, mert ez a saját hite szerint öröktől létező egyetlen és óriási elme nem képes felfogni vagy elhinni, hogy létezhet olyan faj, amelynek egyedei különálló entitások, és nem tudja sem azt, hogy mi a halál, sem azt, hogy mi a felejtés.

Nemsokára körbeveszik majd a hajót, és ő kiadja a parancsot, és a hajó falai áttetszővé válnak, a Medúzák látja őt, ahogy ott lebeg a gélgömbben, és beszélni fognak egymással, és ő újra a telepes hajóról fogja kérdezni őket, hogy mi történt vele, hova lett, hova veszett el, és a Medúzák úgy fog tenni, mintha nem értené a kérdést, mert nem is érti majd, ahogy azt sem érti, hogy miért számít egyáltalán, ha elveszett, különben sem veszhet el semmi, mert minden létező egy és oszthatatlan.

Arra gondolt, hogy pihentnek és frissnek kéne éreznie magát, reménykedni az áttörésben, hiszen már az is áttörés volt, hogy egyáltalán szóba tudott állni a Medúzával, de a masszás és a lazítás és a pihenés ellenére sötéten áradt szét a  testében a gyógyíthatatlan fáradtság. Megint Jarko jutott eszébe, az, hogy sose nézett utána, és talán nem is volt nyelvész, csak egyszerűen le akarta őt fektetni, talán nem is létezett egyáltalán az a fogalom, amit megtanított neki. Az emlék hirtelen kiélesedett, látta maga előtt a férfi arcát, az jutott eszébe, hogy ezt kéne elmondania a Medúzának, ha meg tudná tanítani neki valahogy a férfi nevét, ha el tudná neki valahogy mondani, hogy ki volt, akkor a Medúza talán megjegyezné, és örökké emlékezne rá, még akkor is, ha igazából nem is tudná, mire emlékszik, és akkor a rég halott férfi számára megadatna az örökét apró morzsája.

Kinyitotta és megint lehunyta a szemét, és arra gondolt, ahhoz, hogy beszélni tudjon vele, meg kell próbálnia belehelyezkedni az elméjébe, próbálta elképzelni, hogy  kiárad a tudata, az űrre gondolt, a jégpáncélra, az óceánra, az óceán mélyén izzó vulkánmagra, a Medúzák tudatára, arra, hogy milyen lehet nem tudni az űrről, a bolygókról, a napokról, a jégpáncélon túli világról, milyen lehet időtlen egynek lenni, egyáltalán nem tudni arról, hogy létezik vég és kezdet, születés és halál.

Tapéta

Sáromberki a dossziét nézte, még soha nem látott igazi papírt. – Megfoghatom? – kérdezte. – A maga ítélete – mondta a kedvesebbik –, azt csinál vele, amit akar.

Szivárvány

Ahogy a fogkrémet nyomom a kefémre, bizsergést érzek a garatomban, valami nincs rendben, jobban odafigyelek, valóban, egy negyed grammal több került a kefére a javasolt mennyiségnél.