A kínai népnek jólétet ígértek, a jólét pedig az, amit a Szex és New Yorkban látni

Az úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött, hangoztatja mind az USA, mind pedig Kína a két gazdasági nagyhatalom között kerekedő kereskedelmi háborúról. Az első lövéseket a nemzetközi sajtó szerint a napokban adták le, bár a vietnámi háborúban új fejezetet nyitó tonkini incidenshez hasonlóan itt sem tudjuk, hogy ki, mikor, miért, mekkorát és egyáltalán. Viszont annyi biztos, hogy ha a nemzetközi helyzet tovább fokozódik, Bud Spencer filmet megszégyenítő pofozkodásra készülhet a nagyközönség, bútorborogatással, meg minden. Kérdés, hogy ki játssza majd az olasz vízilabdázó szerepét, és ki köt ki a bárpult mögött hülyére pofozva, cakkosra tört fél virágcseréppel a fején?

Jól értesült elemzők szerint Kínának nem eshet baja, hiszen a Párt mindent kézben tart. Mások épp ellenkezőleg vélekednek: az ázsiai óriás rendkívül ingoványos talajon áll, mert a hatalom mindent egy kézben tart.

Tizenhat éve, 2002-ben érkeztem Kínába, ahol azóta élek, először egy kisvárosban, utána Pekingben, majd Sanghajban: 2005-ben csináltam meg a saját cégemet, és azóta nagy európai multiknak végzek interkulturális vezetési tanácsadói munkákat. Érkezésem után hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a Rendszer itt teljesen máshogy működik, mint egykor otthon. A komcsi Kínában van amerikai barna kóla (dobozos!), farmergatya, még Casio óra is, viszont a kínai Hofi Gézát, ha volna, rövid úton után eltávolítaná a karhatalom a Mikroszkóp színpad helyi megfelelőjéről. Másképpen: a hardver (a gazdasági valóság) és a szoftver (a társadalmi környezet) is más, mint az egykori legvidámabb barakkban. De bírja-e a napjainkban kibontakozó kereskedelmi háborút a Kínai Kommunista Párt által évtizedek óta nagy gonddal épített masina?

A hardver: a gazdasági valóság

A ZTE, Kína egyik legnagyobb telekommunikációs cégének amerikai bojkottja a nagyvilág számára is nyilvánvalóvá tette azt, amit elemzők és a helyiek már régen tudtak: a nemzetközi technológiai megoldások megvásárlása (időnként diszkrét kölcsönvétele), átcsomagolása és kínaikumként való értékesítése nélkül a Made is China felirat sokat veszíthet az értékéből. Ennek megértéséhez kevés több kell annál a közhelynél, hogy Kína ugyan egyfajta átmenő gazdaság, de már próbál egyre több eredeti értéket is létrehozni. A felhőkarcolók, az iPhone-gyárak és a bewifizett bérbiciklik alatt, valahol mélyen, ott lapul az eredeti lenini elgondolás, hogy egy szocialista gazdaságnak, az imperialista invázióra felkészülendő, önellátónak kell lennie kulcsfontosságú dolgokból. Az Amerikával folytatott kereskedelmi háború, ironikus módon, éppen azt teheti nyilvánvalóvá, hogy a Párt még a rendelkezésére álló majd hetven év alatt sem volt képes létrehozni Kína stratégiai nép-/ nemzetgazdasági  stabilitását.

Tudvalevő, hogy egy kínaira fele annyi mezőgazdasági terület jut, mint az átlag földlakóra (amiben benne vannak Peru és Nyugat-Szahara lakói is), terjeszkedni pedig csak a Himalája, a Góbi sivatag vagy a tenger irányába lehetne. Bár Mao és a reformer Deng Xiaoping is célul tűzte, hogy az országnak önellátónak kell lennie rizsből és sertéshúsból, azt elfelejtették kifejteni, hogy ehhez rizspalántát vagy sertéstápot honan varázsolják elő  a termelők. A valóság ma is az, hogy Kína mindmáig importálja mindkét betevőt, ez a tény pedig némileg aláássa a stratégiai önellátás politikáját. Szójababból, amely a tofufüggő lakosság egyik fő szükséglete, még eddig sem sikerült eljutni: nem véletlen, hogy a termény csak akkor került fel a megvámolt amerikai importtermékek listájára, amikor a kereskedelmi háború képletes aknái már Wangék pajtája mögött csapódtak be.

Hasonló a helyzet a Párt és a kormány (ugyanazokról az emberekről van szó, ugyanabban a szobában, csak egy másik időpontban üléseznek) által nemzetvédelmi szektorként védelmezett iparágakkal kapcsolatban. Kínában nemzetközi befektetők nem alapíthatnak például bankot, autógyárat, olajvállalatot, légi- és telefontársaságot vagy más távközléssel foglalkozó céget sem. Ahogy azonban a ZTE-sztoriból is kiderült, és tanácsadói munkám során én is találkoztam vele, a stratégiai szektorokat kezükben tartó állami vállalatok termékei és szolgáltatásai is olyanok, mint az importált rizspalánták és kismalacok. A nagy állami cégek bizony jelentős részben multis (CitiGroup, BMW, Cathay Airways, Shell, Nokia, stb.) megoldásokat csomagolnak át és osztanak újra. Ebben emlékeztet a helyzet a régi magyar viccben vázoltakra, miszerint a kapitalizmus a szakadék szélén van, de mi hamarosan megelőzzük.

A szoftver: a társadalmi környezet

A sanghaji Jiao Tong University üzleti továbbképzésének égisze alatt futó Doing Business in China előadásom diákjaival gyakran hüledezünk azon, milyen mértékben rajonganak a kínaiak a nagy ellenség, az Egyesült Államok termékei, szolgáltatásai és kultúrája iránt. Minden évben feladatul osztom ki, hogy találjanak minél vadabb példákat arra, mi mindent lehet Kínában eladni azzal, hogy amerikai zászlót biggyesztünk rá. A kézenfekvő példák, mint a kocsi, a földimogyoró, a farmergatya, a mesefigura és a nyelvtanfolyam mellett a kevésbé nyilvánvalók is sorjznak: ginzeng, kungfu-módszertan, kiwi.

Az utca emberének jó oka van arra, hogy az amerikaiaktól vegye azt, amiből elvileg otthon is van bőven. A kínai gyógynövények hazai termesztése például a környezetszennyezés következtében lehetetlenült el, így az amerikai és tajvani „kínai” gyógynövények tényleg sokban felülmúlják a helyi kínálatot. A Mao-korszakban a vezetés elüldözte a hagyományos harcművészetek és gyógyászat mestereit, akiknek legjobbjai Denverben és Miamiban ütötték fel a legendássá vált kulturális központokká fejlődő főhadiszállásaikat. De nemcsak közemberek tévelyednek el a nyájtól: olykor maguk a pásztorok sem tartják az ideológiai irányt. A pártvezetőket néhány évente emlékeztetni kell arra, hogy az osztályharc szellemében cseréljék már le a bőrüléses Lincoln terepjáróikat legalább Audikra, mindenesetre valami szerényebbre. Az is sokat elmond a népgazdaságról, hogy a pártelit csemetéi amerikai egyetemeken sajátítják el az ország majdani vezetéséhez szükséges készségeket -  mindennél beszédesebb, hogy a Kínai Népköztársaság elnöke, Hszi Csin-ping lánya is a legjobb amerikai egyetemen, a Harvardon végzett.

A kínai szoftver sebezhetősége éppen abban áll, hogy a jónép, szegény és gazdag, párttag és nem párttag egyaránt, az amerikai álom kínai álommá csomagolásában látja a Párt által belengetett töretlen gazdasági javulást. A nagy kommunista reformer, Teng Hsziao-ping óta a politikai vezetés egyértelmű üzenete az, hogy a nép dolga a pénzkeresés, az összes többit nyugodtan rá lehet bízni a (mindenkori) Vezérre és udvartartására. A nép pedig, ha megszeretni nem is sikerült, elviseli a „kínai karakterű szocializmust” addig, amíg van amerikai középiskola, Transformers, Disneyland, Buick, Old Navy és Wall Street nyelviskola. A vezetés jól tudja, hogy a kínaiak nem oroszok: nekik nem lehet a hazaszeretet örvén eladni az importtilalmat. Nekik jólétet ígértek, a jólét pedig olyan, amilyennek a Sex and the Cityben lehet látni.

Senki nem tudja, mennyire borulékony ez a rendszer, és hogy mennyi kárt okoz majd az amerikai termékek megvámolása. Az állami vállalatok, a nemzeti adósságot „átstruktúráló”, szintén állami vagyonkezelő cégek és a párt döntéshozó testületeinek fekete dobozaiba még komoly elemzők sem kukucskálhatnak be. Akik betekintést nyernek, hallgatnak, mint a süket disznó a búzában, és mint azok a német mezőgazdasági szakemberek, akik elmesélték nekem, hogy egy, a Néphadsereg kötelékébe tartozó disznófarmon végeznek fejlesztési munkálatokat, de többet nem árulhatnak el.

Ha azonban visszalapozunk Kína történetében, a nagy fordulatok nyilvánvalóvá teszik: a keleti behemót sokkal inkább függ a baráti és ellenséges országokkal folytatott gazdasági együttműködéstől, mint azt szeretné, vagy ahogy hivatalosan elismeri. Hogy milyen módon termett a Szovjetunió az 1949-ben létrejött új Kína gazdaságának kellős közepén, és az USA elnökének különgépe a pekingi reptéren 1972-ben, ma sem tudjuk részletekbe menően. Annyi azonban biztos, hogy a Párt minden eszközzel hatalmon kíván maradni, és valószínűleg hatalmon is marad. Ahogyan a Nagy durranás tábornoka biztosnak látta az amerikai légierő diadalát, amíg a vadászgépekben ilyen remek pilóták és német alkatrészek vannak, a Kínai Népköztársaság örökmozgójának alkotói sem tehetik meg, hogy zárt rendszerben gondolkodjanak. A masina nem fagyhat le, bármi történjék is. Bár most  némi aggodalommal várom az aktuális rendszergazdák következő lépését.

A cikk szerzője, Holch Gábor vezetési tanácsadó, 2002 óta él Kínában. Ez a város egy távoli bolygó című könyve ősszel jelenik meg az Athenaeum kiadónál.