A stressz az élet sója, ellentéte a halál

A Nobel-díjas, Magyarországon 2012-ben emlékévvel ünnepelt Szent-Györgyi Albert messze nem a legismertebb magyar tudós. Ami az ismertséget illeti, Selye János, a stresszkutatás magyar atyja mögött, legalábbis Észak-Amerikában, nemcsak a C-vitamin feltalálója, de az anyák megmentője, Semmelweis Ignác is elbújhat – mondja Szabó Sándor patológus-farmakológusprofesszor, Selye utolsó doktoranduszainak egyike.

Selye felfedezése, a stressz mára Amerikában és Kanadában nemcsak a főiskolákon és egyetemeken, hanem még a középiskolák jelentős részében is tananyag. Az országos közszolgálati rádió, az NPR legutóbb néhány éve ismertette több napos sorozatban a stresszről ma tudható legfontosabb tudományos ismereteket és álláspontokat, és nemrég a Time magazin is nagy összefoglalóban foglalkozott a témával. Korántsem először: miután Selye első monográfiája 1950-ben megjelent, a Time – a magyar endokrinológust egyenesen a penicillint felfedező Alexander Fleminghez mérve – az elsők között méltatta azt. „A kísérleti patkányok halálát taglaló írás, akárcsak Alexander Fleming első penicillinről szóló beszámolója, jóformán teljesen visszhang nélkül maradt, pedig a szenvedő emberiség számára minden bizonnyal egyik fontosabb, mint a másik.”

Selye „Hans” János, a magyar kozmopolita

Más kérdés, hogy Hans (alias János) Selye orvoskutatót az amerikai beszámolók többnyire kanadai tudósként ismertetik – mondta a Qubitnek Szabó professzor, aki a Kaliforniai Egyetem Irvine-i intézetének orvosi karán egy Selyéről elnevezett tudományos diákkört vezet.

Tény, hogy csak félig, apai ágon volt magyar az 1907-ben Bécsben osztrák anyától született Selye János, aki mégis teljesen magyarnak vallotta magát. Ebben egyesek szerint fontos szerepe lehetett az apja és a tanárai által belevert nacionalista eszméknek is. Akárhogyan is, az Osztrák-Magyar Monarchiából nem sokkal az orvosi diplomája megszerzése után, 24 éves korában először az Egyesült Államokba, majd öt évvel később, 1936-ban a kanadai Montréalba vándorolt.

Kanadában azt a munkát folytatta, amit a prágai Károly Egyetemen, általános orvosi tanulmányai, majd orvosi és kémikusi doktori fokozata megszerzése során elkezdett. Az akkoriban fiatalnak számító modern endokrinológia szerelmese lázasan kutatott az emberi szervezetben még felfedezetlen hormonmolekulák után. Ennek köszönhetően kötött ki Kanadában is: a McGill Egyetemre személyesen James Collip biokémikus invitálta. Ő azonosította a szervezet kalciumháztartását szabáyozó mellékpajzsmirigy-hormont, majd az 1920-as években az inzulint felfedező kanadai kutatócsoport tagjaként biztosított magának múlhatatlan érdemeket.

A hormont nem találta, kreált helyette egy átfogó elméletet

Selye kutatómunkája eleinte főként abból állt, hogy szakmányban fecskendezett kísérleti patkányokba különféle petefészek-kivonatokat. Azt remélte, hogy valamelyik készítmény előbb-utóbb olyan reakciókat vált majd ki a rágcsálók szervezetében, amiket addig rajta kívül más nem figyelt még meg. Így igyekezett addig ismeretlen szexhormonokat kimutatni.

A kísérletek jól haladtak: a patkányok súlyos, változatos, és addig még sehol nem publikált tüneteket produkáltak a beléjük fecskendezett szer hatására. Hormonális rendszerük jól megfigyelhetően több ponton is súlyos csapást szenvedett: megvastagodott a glükokortikoidok termelésében kulcsfontosságú mellékvesekérgük, sorvadni kezdett a szegycsontjuk mögött található csecsemőmirigyük, valamint a lépük és a nyirokcsomóik is jelentősen zsugorodott. Emellett vérző fekélyek alakultak ki a gyomorfalukon és a vékonybelükben. A tünetek súlyossága ráadásul a kivonatok mennyiségének a függvényében változott.

A fiatal kutatóval madarat lehetett volna fogatni, de öröme csak addig tartott, amíg kontrollkísérlet gyanánt ki nem próbálta a kísérleti állatokon a legkülönfélébb kivonatokat, köztük a károsként ismert hatóanyagokat. A rágcsálók ugyanis hajszálpontosan ugyanazokat a reakciókat produkálták vese-, epe- és más szervek felhasználásával készült kivonatok hatására is. Sőt, hasonló hatást váltott ki az extrém és tartós hideg, a folyamatos, megerőltető fizikai terhelés (például a jeges vízben úszás), a legváltozatosabb fizikai sérülések, valamint különféle mérgek és más hatóanyagok (az atropin, az adrenalin vagy a mofin mellett például szövetpreparátumok konzerválására használt formalin) halálos dózist súroló adagolása.

A stressz az élet sója

Selye nem tört össze, abból főzött, amit talált: 1936-ban rövid, alig féloldalas szösszenetet küldött a Nature tudományos folyóiratnak, „különféle kártékony tényezők által kiváltott tünetegyüttesről”. A már akkor is nagy tekintélyű lap közlésre érdemesnek tartotta a patkánykísérletekről írt beszámolót, ami akkor ugyan komolyabb visszhang nélkül maradt, de némi fáziskéséssel először tudományos körökben, majd a laikusok között is valóságos lavinát indított.

A tünetegyüttest, amelyet általános adaptációs szindrómának nevezett, Selye három fázisra osztotta. Az első két fázist nemhogy nem tartotta kórosnak, de az életben maradás szükséges velejárójaként, a fizikai és szellemi fejlődés alapvető feltételeként írta le. Akkor még nem, később azonban sokszor hangsúlyozta, hogy a stressz az élet sója, ellentéte pedig a halál.

Selye korszakalkotó értelmezésében a stressz a szervezet bármilyen fizikai vagy pszichés terhelésre adott nem specifikus válasza. Amikor egy élőlény elsőként találkozik bármilyen külső ingerrel, az első fázisban eldönti, hogy felveszi-e vele a harcot, vagy inkább megfutamodik. A szervezet, miközben a nem létfontosságú funkciókat átmenetileg blokkolja, ilyenkor különféle hormonok és ingerületátvivő anyagok finomhangolt felszabadítása révén aktívabb működésre ösztökéli például a légzést vagy a vérkeringést.

Ha a váratlan vagy szokatlan helyzet nem oldódik meg, sőt, alkalmanként, mondjuk mamutvadászat közben, vizsgaidőszakban vagy a futballvébé soron következő mérkőzésén vissza-visszatér, az érintettek szervezete adaptálódik. Az ellenállás fázisában a nehézségeket már rutinosan kezeli az emberi test.

A harmadik szakaszban azonban, ha a stresszhatás túl hosszú ideig vagy túl gyakran jelentkezik, óhatatlanul elérkezik a kimerülés szakasza. Az előző két fázissal ellentétben ez a szakasz kórosnak tekinthető, tartósan fennálló megterhelés esetén súlyos pszichés zavarok, például depresszió, vagy akár halálos kockázattal fenyegető szív- és érrendszeri, emésztő- és immunrendszeri panaszok, hormonális zavarok alakulhatnak ki. A Selye által nemcsak a legkülönfélébb anyagokkal befecskendezett, hanem például a jeges vízben úsztatott patkányok is kivétel nélkül mind elpusztultak egy idő után.

Ha jobban tud angolul, strain lett volna, nem stress

Az általános adaptációs szindróma (angolul general adaptation syndrome, avagy GAS) helyett Selye mindenképp szükségesnek látta egy könnyebben megjegyezhető, egyszerűbb szakszó használatát. A Nature szerkesztőjének írt levelében már használta a stressz szót, az éles szemű szerkesztő javaslatára a kifejezést törölte, mert „nem nehéz volt egyértelműen elkülöníteni, hogy a terhelésre, vagy a szervezetnek előbbi által kiváltott vészreakciójára értendő-e”. A tartós külső inger hatására a szervezetben kialakult nem specifikus válaszreakcióról szóló első monográfiájának 1950-ben Selye mégis a Stressz címet adta. Ezután pedig éveken át „Éves jelentések a stresszről” címen adott ki tanulmányköteteket a Montréalban általa vezetett Kísérleti Orvostudományi- és Kísérleti Sebészeti Kutatóintézet.

Amit a Nature egykori szerkesztője kifogásolt, később valóban visszaütött. Selye büszke volt arra, hogy a biológiában elsőként általa használt kifejezés a világ minden nyelvén ugyanazt jelenti, azon viszont maga is eltöprengett, hogy a tünetegyüttes kiváltó okát nem kellett volna-e másik szóval jelölni. A stresszel, mint utóbb kiderült, az volt a legnagyobb baj, hogy egyszerre jelentette önmagát, valamint saját okát és következményét is.

Selye utóbb úgy vélte, ha jobban tudott volna angolul, valószínűleg a strain, vagyis terhelés szót használta volna – mondta a Qubitnek Somogyi Árpád onkológus-farmakológus, aki egykori Selye-doktoranduszként Kanada és az Egyesült Államok után Németországban épített tudományos karriert.

A névválasztásból komoly félreértések is származtak, amelyek miatt Selye utóbb nem győzött magyarázkodni. A stresszt a közvélemény első számú közellenséggé kiáltotta ki. A stresszkutatás atyja az 1960-as és 1970-es években épp ezért próbált új, egyértelműsítő fogalmakat bevezetni: a jót eustressznek, a rosszat pedig distressznek nevezte el. A kétféle stresszről nemcsak tanulmányok tucatjaiban, hanem önálló kötetekben, például a Stressz distressz nélkül című, magyarul és számos további nyelven is megjelent bestsellerében értekezett.

A nagyközönség azonban addigra már rég összemosta a stressz mindenféle jelentését. Mint azt Szabó Sándor az általa társszerzőként jegyzett, Selye munkásságáról tavaly megjelent kötetben hangsúlyozta: egykori mestere gyakran „emlegette, hogy az első 2-3 évtizedben azért harcolt, hogy a stresszt elfogadják – utána, az 1960-1970-es években pedig azért, hogy a stresszt ne használják helytelenül és feleslegesen”.

Selye 1982-es nekrológjában a New York Times is azt emelte ki a néhai endokrinológus fő érdemeként, hogy „felismerte, hogy a halált az emberi szervezetben végső soron a hormonrendszer sérülése okozza, még akkor is, ha látszólag mérgezés, fertőzés, idegösszeomlás vagy egyszerűen csak az idős kor áll annak hátterében”. Igaz, azért még hozzátették, hogy „miközben kifogyhatatlan leleményességgel bukkant rá a betegségek és az elmúlás valamint a stressz összefüggéseire, Selye doktor hangsúlyozta, hogy a stressz nem feltétlenül rossz”.

Big Pharma és Big Tobacco vs. Selye

A taxonómiai baki semmiségnek tűnhet ahhoz képest, hogy jóval Selye halála után felröppent a híre, hogy kutatásait évtizedeken át a dohányipar finanszírozta. Rossz nyelvek szerint azért, hogy segítsen alátámasztani a tételt: a stressz károsabb az egészségre, mint a dohányzás. Az érvelés, miszerint a szív- és érrendszeri megbetegedések kialakulásához oly sok tényező járul hozzá, hogy lehetetlen azért a dohányzást felelőssé tenni, ma is széles körben elfogadott.

Selye volt munkatársai viszont több okból is kétségesnek tartják, hogy az endokrinológus a Big Tobacco szekerét tolta volna. A Selye halála után felvázolt, tanítványai szerint hiányos forrásból származó rágalmak már csak azért sem lehetnek igazak, mert „a patkánytoxikológiai kutatások során az egyik károsító anyag épp a nikotin volt, tehát Selye pontosan tudta, hogy a cigaretta, főleg a nikotin milyen károsító lehet” – mondta a Qubitnek Szabó professzor.

A farmakológus szerint Selye hatalmas, 100-120 alkalmazottat foglalkoztató intézetének már az 1960-as években is dollármilliókban lehetett mérni az éves költségvetését, aminek összesen legfeljebb a 20 százalékát tehette ki a versenyszférából, a dohányipar mellett például a gyógyszeripartól is származó része. Somogyi professzor még azt is hozzátette, hogy amíg ők – 1966 és 1973 között ketten együtt összesen hét évig – Selye mellett dolgoztak, a montreáli kutatóközpontban egyetlen szó sem esett a dohányiparról.

Tizenhétszer terjesztették fel, mégsem kapta meg a Nobel-díjat

Selyét összesen tizenhétszer terjesztették fel orvosi Nobel-díjra. „Különös tekintettel az endokrinológia területén és az adaptációs szindróma kutatásában végzett munkájára”, „a szteroid hormonok felfedezésében véghezvitt munkásságáért”, valamint „a stresszreakciók elméletének a kidolgozásáért”.

Csakhogy a stresszreakció leírása idején, a múlt század derekán, módszereit, előfeltevésekre alapozó kutatásait, eredményorientált, a versenyszférából ismert és a tudóstársadalom által lenézett munkamorálját kortársai jelentős része minimum nem értette, sokan egyenesen le is nézték érte. Az sem segített sokat – mondta a Somogyi professzor –, hogy Selye a lángelmékre jellemző módon, bőven szerzett kollégái köréből irigyeket és ellenségeket is.

De nem nagyon volt akkoriban keletje a nyugati orvoslásban a Selye által képviselt holisztikus szemléletnek sem. Ekképp, noha Selye munkája közvetve vagy közvetlenül az agyalapi mirigy és az endokrin rendszer belső elválasztású mirigyei működésének a megértéséhez, valamint több szteroidhormon és az azok felszabadulását szabályozó további molekulák felfedezéséhez vezetett, az orvostársadalom prominenseinek az adaptációs zavar és az abból fakadó betegségek összefüggései megértéséhez még évtizedekre volt szükségük.

Miközben a Selye által leírt stresszről az utóbbi évtizedek során kiderült, hogy nemcsak az emberi szervezetet, hanem az állati és a növényi organizmusokat, sőt, az élőlények legkisebb alapegységét, a sejteket is próbára teszi, felfedezője sohasem kapta meg a világ legrangosabb tudományos elismerését. Miközben ezt Selye maga is igazságtalannak tartotta, idős korában – Szabó professzor visszaemlékezései alapján – egy történeti hasonlattal intézte el, ha erről kérdezték. „Amikor az ókori Rómában megkérdezték a híres költő, politikus-filozófus Catót, hogy miért nem emeltek neki is szobrot Róma főterén, ő lakonikusan ezt választa: jobb, ha azt kérdezik, hogy miért nincs szobrod, mintha azt, hogy miért van...”

Annyit dolgozott, hogy még a beosztottai sem mertek szabadságra menni

Selye Jánossal élni és dolgozni maga volt a stressz – emlékezett vissza néhány éve egykori mentorára Szabó Sándor. Ennek fényében már nem is olyan meglepő, hogy a világhírű kutató háromszor házasodott újra. Nemzetközileg elismert akadémikus tanítványai közösen idézték fel, hogy „január elsejétől szilveszterig mindig ugyanaz történt, alig lehetett szabadságra menni. Selye kétszer utazott el, egyszer két hétre Európába, két hétre Amerikába. Ha őt meghívták előadást tartani, azt mondta, most nem érek rá, de ekkor és akkor leszek Európában, ha ez önöknek megfelel, szívesen állok rendelkezésükre. Előfordult, hogy egy nap három országban tartott előadást: reggel, délután és este.”

Később a McGill Egyetem területén lévő házából hozta létre a Stressz Nemzetközi Kutatóintézetét. Több mint 1700 tudományos publikációt és több tucat könyvet írt a stresszről. Munkássága során több tízezer kísérleti patkányt hívott segítségül elmélete bizonyítására. Utóbb állítólag hangoztatta is, hogy „a patkányok tették híressé”. Hat nyelven az anyanyelvi beszélőket meghazudtoló könnyedséggel beszélt és dolgozott, még egyszer ugyanennyi nyelven nem okozott számára gondot a társalgás. Egykori doktoranduszai hangsúlyozzák, hogy Selye nemcsak rendkívül kreatív és kivételes intelligenciával megáldott kutató volt, hanem „minden áldott reggel 6 órakor kezdett dolgozni és este 6-ig nem hagyta abba, heti hét napon át, beleértve az ünnepnapokat is”.