Tapéta

– Mivel vádolnak? Mit fogok elkövetni? – Sáromberki, a lakberendező fészkelődve ült a betonszéken, közben a karórája üvegét kocogtatta a körmével.

– Természetesen joga van megtudni – mondta a kedvesebbik kihallgatótiszt.

– De nem biztos, hogy tényleg jó, ha megtudja – vágott a szavába a mogorvábbik.

– Ezt nem értem – Sáromberki érezte, hogy szorítani kezdi a zakója, pedig természetesen nem is volt begombolva.

A kedvesebbik tiszt egy dossziét tolt az orra elé: – Itt van, ha akarja, elolvashatja.

– Direkt a maga kedvéért kinyomtattuk – mondta a mogorvább. – Tudtuk előre, hogy akadékosodni fog.

Sáromberki a dossziét nézte, még soha nem látott igazi papírt. – Megfoghatom? – kérdezte.

– A maga ítélete – mondta a kedvesebbik –, azt csinál vele, amit akar.

Sáromberki ujjai megálltak a dosszié fölött a levegőben.

– Hogyhogy ítélet? – kérdezte. – Nem csak vád?

– Túl sok régi filmet nézett – mondta a mogorvábbik.

– A valóság egész más – mondta a kedvesebbik.

– Most már a bűncselekmény előtt megvan az ítélet – mondta a mogorvábbik – nem tudom, mit lehet ezen nem érteni.

– Én a maga helyében megvárnám, amíg letelik a büntetés, csak aztán olvasnám el. Vagy aztán se – mondta a barátságosabbik.

– Milyen büntetés? Eddig szó sem volt büntetésről! – Sáromberki hangja elvékonyodott az izgalomtól.

– A büntetés természetesen méltányos és arányos… – kezdett bele a kedvesebbik.

– Tizenöt év szigorított – szólt közbe a mogorvábbik.

– Dehát semmit se csináltam, nem is akartam semmit se csinálni, vagyis semmi törvénybe ütközőt! Amikor értem jöttek, épp egy szállodát akartam berendezni viktoriánus stílusban a kelleténél sokkal szerényebb összegből, fel se álltam volna a munkaállomástól egész nap – Sáromberki egész megszédült, ahogy ezt kimondta, tapétaminták kezdtek cikázni a szemei előtt.

– Azt maga csak hiszi – mondta a kedvesebbik.

– Mi viszont tudjuk, hogy nem így lett volna – mondta a mogorvábbik, a dossziéra mutatott. – Tessék, olvassa el, minden benne van, a legutolsó részletig.

Sáromberki ujja a dosszié csücskéhez ért, akkor a kedvesebbik a kartonra tenyerelt: – Ha jól viselkedik, tíz év, és már kint is van – mondta.

– Akár hiszi, akár nem, ebben most van választása – mondta a mogorvábbik.

– Ha elolvassa, akkor sokkal nehezebben fogja tűrni az egészet, kétszer is megfordul majd a fejében a szökés gondolata – mondta a kedvesebbik.

– Sőt, börtönlázadásról is fantáziálgat majd – mondta a mogorvábbik.

– Ha viszont hagyja a fenébe, akkor majdnem biztosan mintarab lesz – mondta a kedvesebbik. – Úgy akár nyolc év múlva is kijöhet.

– Hogyhogy majdnem biztosan? – Sáromberki hangja remegett.

– Most még csak hét és fél évre lát előre a rendszer – mondta a kedvesebbik.

A mogorvábbik egy sztetószkóp-szerűséget vett elő, felállt: – Ne ijedjen meg – mondta, Sáromberki mögé lépett, a tarkójára nyomta. A hideg fém érintésétől Sáromberki fejbőre végigbizsergett, viszketni kezdett minden hajszáltöve, majdnem annyira, mint annak idején a hajbeültetés utáni napokon.

– Ez egy elmeszkóp – nyugtatta meg a a kedvesebbik –, a nagyon ritka, kiszámíthatatlan döntések pillanatait rögzítjük vele, hogy ezzel is jobbítsuk a rendszert – aprókat bólogatva, bátorítóan Sáromberkire mosolygott, aztán levette a mappáról a kezét: – Tessék, most életének egy igazán szabad pillanata következik – mondta –, kíváncsian, sőt, lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy kinyitja-e a dossziét.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai itt olvashatók.