„Így teszi tönkre Magyarország úgynevezett elit-egyeteme a fiatal kutatókat” – ezzel a felütéssel posztolta a Facebookra Demeter Márton kommunikációkutató, egyetemi docens azt az írását, amelyben friss, saját pályázati kudarcán keresztül igyekezett rámutatni az ELTE Társadalomtudományi Karának (TáTK) a hazai tudományos élet érdekeivel szembemenő gyakorlataira.

A kutató nyilvános posztját több mint ötszázan osztották meg, de az írás különböző zárt egyetemi és oktatói Facebook-csoportokban is felbukkant, a legtöbb helyre pedig több olyan komment is érkezett, amelyben hasonló élményekről írnak. A kutatók azt állítják, hogy az ELTE tudománypolitikája szándékosan hátráltatja a fiatal, nemzetközileg is eredményes kutatókat, hogy a támogatások házon belül, az intézmény oktatóinál maradjanak.

link Forrás

Mi az a Bolyai-ösztöndíj, és miért fontos?

Demeter Márton először a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) által kiosztott kutatási-fejlesztési támogatást, a Bolyai-ösztöndíjat kapta meg, amit egy többszörösen szelektív pályáztatással lehet elnyerni – már a jelentkezéshez olyan folyóiratokban megjelent publikációk szükségesek, amelyekbe a kutatók 3-5 százaléka tud csak bekerülni. „Ez egy kiegészítő ösztöndíj, havonta 120 ezer forint környékén, amivel igazából nem vagy beljebb” – mondta a Bolyairól a kommunikációkutató.

Ehhez jön az idei évtől az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) tudományos ösztöndíjrendszerében, az Új Nemzeti Kiválóság Programban kiosztott Bolyai+, amely egy disszeminációs pályázat, vagyis a kutatott téma egy adott egyetemen belüli hasznosítása (szeminárium, témavezetés), valamint az MTA és a felsőoktatási intézmények közötti tudományos együttműködés elősegítése.

Ez még 200 ezer forintot jelent havonta, a két ösztöndíj együtt pedig Demeter szerint már elég ahhoz, hogy ne kelljen pluszmunkákat vállalni a kutatás rovására. „A Bolyai elvileg arról szól, hogy a fiatal tehetségeket itthon tartsa. Nem csoda, ha valaki nyolcszoros fizetésért kimegy kutatni Németországba vagy Angliába, de ha már van egy ilyen ösztöndíj, akkor lehet, hogy elgondolkodik azon, hogy esetleg egy darabig itthon hasznosítsa a tudományos eredményeit. Ha van egy állásod, plusz 320 ezer forintból már kényelmesen lehet a kutatásra koncentrálni”.

A dékán, aki szabadságra ment a határidő napján

A Bolyai+ ösztöndíjat ugyan az Emmi fizeti, de a pályázatot ahhoz az egyetemhez kell benyújtani, ahol a kutató a témájában elő akar adni. „Két doktori iskola van Magyarországon, ahol a kommunikációkutatás érdekes lehet, a Corvinus és az ELTE. A Corvinuson tanítok hat éve, tehát ott már amit erről el akartam mondani, azt elmondtam, gondoltam, előadom az ELTE-n is. A kutatási témám kifejezetten Közép- és Kelet-Európa társadalomtudósainak láthatóságának a növelése, aminél nincs fontosabb egy doktorandusznak, úgyhogy a doktori iskola és a program vezetője is elfogadta a pályázatom” – mesélte Demeter.

A beadást követő három hét csendesen telt, július 14-én, a hétfői határidő előtti szombaton viszont írtak neki a dékáni hivatalból, hogy nem írják alá a pályázatát, keressen más egyetemet. A válaszlevelekre, hívásokra viszont már nem reagáltak, mondván, hétvége van. „15-20 email után, hétfőn aztán közölte velem [a dékáni hivatal munkatársa], hogy ja, ő szabadságon van, és a dékán is. Mondtam, hogy jó, én most bemegyek, és valaki alá fogja írni, mert egyrészt egy pályázat határidejének utolsó napján ne legyen mindenki szabadságon, másrészt pedig miért nem közölték előbb ezt a nem lényegtelen információt? Volt rá három hetük”.

A hirtelen felgyorsult levelezésben aztán olyan problémákra hivatkoztak az egyetemtől, amelyeket a kutató még a pályázati kiírás idézésével is hiába cáfolt meg: „Először azt mondták, hogy nincs munkaviszony, erre visszaküldtem a kiírást, a disszeminációnak amúgy is az a lényege, hogy máshol is terjeszd azt a tudást, amit csak egy szűk szakmai közönség ismer. Aztán mondták, hogy az egyetemnek nincs erre pénze, miközben köztudomású, hogy ezt az Emmi fizeti. Tizenötször leírtam, hogy itt vagyok egy motorral, 2000 kilométeren belül elmegyek bárhova, csak írják alá, mert ennek három hét alatt kellett volna elrendeződnie, nem a legutolsó nap. Erre már nem kaptam választ”.

A rektori hivatalban már rég tudták

Miután az MTA-nál sikertelenül próbálkozott haladék kérésével, a dékáni hivatalban pedig állítása szerint volt, aki a vécébe menekült az érdeklődése elől, Demeter az ELTE rektori hivatalába ment, ahol kiderült, hogy már két hete eldöntötték: nem írják alá a pályázatát. Neki viszont nem szóltak, arra hivatkozva, hogy nem találják az emailcímét – amit az online pályázati rendszeren kívül akár egy Google-kereséssel is könnyen megtalálhattak volna.

„Ott derült ki, hogy többen is jártak így, akik nem főállású oktatók az ELTE-nél, márpedig az egyetemnek nem érdeke, hogy olyanok nyerjenek, mert az nem az ELTE részvételi arányát növeli. Nekem ezt ott elmondta egy adminisztrátor és egy jóval magasabb beosztású személy is. Azt mondták, ez az egyetem tudománypolitikájának a része.”

A jóval magasabb beosztású személy kilétét kérdésünkre sem kívánta felfedni Demeter.

„Egy egyetemi vezetőt, akinek elvileg érdeke, hogy minőségi oktatás folyjon, mi akadályoz meg abban, hogy egy szakmailag elismert akadémiai posztdoktort teljesen ingyen alkalmazzon?” – tette fel a kérdést, majd gyorsan elhessegette az MTA-botrány idején könnyen felmerülő politikai szálat: „Én eléggé kormánykritikus vagyok, de annyira nem vagyok őrült, hogy azt gondoljam, politikai motiváció van emögött. Ez vagy impotens szerencsétlenkedés, vagy rosszindulat, esetleg ezek keveréke, ami egy tudományos intézménytől elszomorító.”

Demeter nem először találkozik azzal a jelenséggel, hogy a magyar tudományos élet egyes területein nem a teljesítmény számít. Még doktoranduszként beszélték le egy egyetemi állás megpályázásáról: „Beszéltem egy egyetemi dolgozóval, de hülyének nézett. Azt mondta, hogy amikor itt kiírnak egy állást, már rég megvan rá az ember, csak Magyarországon kötelező kiírni. Angliában például teljesen transzparensek a szelekciós bizottságok, kifejezetten meg kell indokolni, kit miért vesznek fel valahova. Ez Magyarországon sehol sincs, ami az egyetemek versenyképessége szempontjából rettenetes”.

Szerinte az is nagy probléma, hogy amíg több országban néhány évente szigorúan értékelik a kutatók elért eredményeit, addig itthon minimális teljesítménnyel is a pályán lehet maradni. „Magyarországon is kell év végén összegezni, csak itt ugyanolyan súllyal esik latba, ha te a Kiskegyedbe írtál három cikket vagy három vezető nemzetközi folyóiratba. De nagyon sok az ellenérdekelt ahhoz, hogy ezt meg lehessen változtatni” – mondta.

Mindenkinek megvan a véleménye, de megéri hallgatni

Demeter nyilvános Facebook-posztja alatt is találni olyan kommenteket, hogy „Az ELTE intézményi kultúrája döbbenetes. Sokan tudnánk erről (sokat) mesélni”, de a zárt egyetemi csoportokban (nevüket ezért nem említhetjük) már többen vállalták a véleményüket. Egy több egyetemen is tanító neves kutató szerint az ELTE évtizedek óta az egyetemen kívüliek elnyomására építi a tudománypolitikáját, egy ELTE-n is oktató jogász pedig a Demeter ügyében is nagy szerepet játszó adminisztrációs káoszt támasztotta alá azzal, hogy egy nyilatkozat hiányában évekig nem kapott fizetést az egyetemtől.

Az általunk megkeresett kutatók közül csak egyvalaki számolt be arról, hogy több mint tíz éve folyik az ELTE-n a külsős kutatások hátráltatása, szerinte a többség már természetes adottságként éli meg az egyetem alacsony színvonalú szervezeti kultúráját. A többi megkeresett kutató az ELTE-hez fűződő jogviszonya miatt még név nélkül sem kívánt nyilatkozni az ügyben, bár közülük is volt, aki megjegyezte, hogy megvan a véleménye az egyetem tudományos hozzáállásáról.

Miután Demeter Márton történetével kapcsolatban feltettünk néhány kérdést az ELTE TáTK dékáni hivatalának, az egyetem válasz helyett egy közleményt adott ki és küldött el nekünk, amelyben azt írta: az ELTE „messzemenőkig elkötelezett a tudományos utánpótlás megerősítése, a tudományos életpálya vonzóvá tétele, a kiváló oktatók, kutatók pályán és itthon tartása, illetve az egyetemek tudományos teljesítményének ösztönzése iránt”, majd hét pontba szedve indokolta meg Demeter elutasítását. A pontok között a kutató által elmondott problémák ismétlődtek: a munkaviszony hiánya mellett (ami a kiírás szerint egyébként nem szükséges) azt is leírták, hogy „a panaszos pályázó semmilyen formában nem kereste meg az érintett kar dékánját”. Utóbbit Demeter a dékánnak címzett emailek bemutatásával cáfolta a Qubitnek.

Máshol órák alatt elintézték, de a probléma változatlan

Az ELTE közleménye utolsó pontban azt írja, hogy „Nem állja meg a helyét az állítás, miszerint az Egyetem tudatosan megnehezítené »külsős kutatók« pályázatát, illetve, hogy ezeket elutasítaná”. Demeter erre a következőt reagálta: „Állításom – amit nem én találtam ki, hanem az ELTE hivatali munkatársai mondták el nekem egymástól függetlenül – nem azt mondja, hogy nem foglalkoztat külsősöket, hanem azt, hogy olyanoknak biztosítja az ösztöndíjat tudománypolitikai okokból, akik eleve főállású oktatók, a többiek dolgát pedig igyekszik megnehezíteni, ellehetetleníteni. Itt is pontosan ez történt”.

Demeter pályázatának ügye egyébként a Facebook-poszt elterjedése után hamar megoldódott, de ettől függetlenül úgy döntött, hogy az egyetem tudományos életében uralkodó, beletörődő hozzáállással szemben arccal és névvel vállalja a véleményét, mivel a probléma továbbra is fennáll. „Az ELTE nyilatkozatában szereplő valótlanságokra és puszta retorikai jellegük leleplezésére elég egyetlen tény. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem a pályázat lejártának délutánján értesült az eseményekről, és kaptam egy megkeresést. Két órán belül jogász, kancellár és rektorhelyettes is átlátta a feltételeket és azok megvalósíthatóságát – ez az, ami az ELTE-nek 3 hét alatt sem sikerült – és aláírták nekem a befogadó szándéknyilatkozatot. Jó szándék, racionális problémakezelés és egyenes beszéd esetében a dolgokat meg lehet oldani – ennek hiányában azonban marad a ködösítés és a mosakodó nyilatkozatok kiadása”.