Mohamed meghalt, az iszlám életre kelt – az arab terjeszkedés kora

Az előző rész tartalmából: a Bizánci Császárság, azaz a Keletrómai Birodalom ugyan tovább fenn tudott maradni, mint nyugati társa, a 7. század elején azonban története legnagyobb válságát élte át. Miközben szlávok, avarok, longobárdok támadták a keresztény államot az egyik oldalról, kelet felől a terjeszkedő perzsa Szászánida állam igyekezett eltiporni. Ez majdnem sikerült is neki, amikor a szorongatott bizánci uralkodó, Hérakleiosz egyszer csak összeszedte magát, és gondosan eltervezett és előkészített hadjáratot indított, amihez nagy kockázatot vállalva katonái túlnyomó részét egy pontba koncentrálta...

Amilyen jól indult a bizánciak hadjárata, olyan aggasztóvá vált a helyzet az ország másik felében. Amint az avarok rájöttek, hogy senki nem védi a határokat, megindultak a birodalom ellen. Hérakleiosznak 622 augusztusában haza kellett térnie, hogy rendezze ezt a problémát. Seregét nem vitte magával, mert tisztában volt vele, hogy az avarokkal egyedül a pénz nyelvén tud szót érteni: olcsóbb volt lefizetni őket, mint hadjáratba bocsátkozni ellenünk. 623 júniusára megegyeztek, hogy Bizánc 200 ezer aranyat fizet és több előkelő túszt ad át a béke fejében. Bár a császár tudta, hogy amint az avarok elverik a pénzt, újra támadni fognak, nem tehetett mást, mert a hadseregre keleten volt szükség.

A bizánci-perzsa háború 624-628 között.Grafika: Wikimedia Commons

624 márciusában Hérakleiosz visszatért a seregéhez. Örmény területekről indulva a mai Azerbajdzsán térségébe vonult, amivel egyrészt megosztotta a perzsa seregeket, másrészt eljutott a perzsa hit, a zoroasztrizmus szent helyéhez, a Király és a Harcosok Tűz-templomához Ganzak városában.

A perzsa uralkodó, II. Huszrau nem mert szembeszállni a bizánciakkal, sorsára hagyta a várost. A bizánci katonák úgy sétáltak be a perzsák szent helyére, mint a turisták. A városban lévő királyi palota minden kincsét összeszedték, kioltották a jelképes szent tüzet, a szent tavat pedig holttestekkel szennyezték be. Olyan tett volt ez, mint korábban Jeruzsálem lerombolása, csak akkor a keresztények szent helye lett a pusztulás kárvallottja, most a perzsáké.

624-625 telén a bizánci sereg visszahúzódott téli szállására, és a helyi keresztény népek között kezdett toborzásba, sikerrel. Huszrau Ganzak elpusztítása után összeszedte magát, és egyszerre három sereget is Hérakleiosz ellen küldött. A perzsák ezáltal számbeli fölénybe kerültek, nem is beszélve arról, hogy a bizánciakat korábban többször legyőző Sarbaraz hadvezér is megérkezett. Hérakleiosz katonáit a bekerítés fenyegette, ám az uralkodó bonyolult manőverekbe kezdett a sereggel, és végül egyenként megverte mind a három ellene küldött perzsa csapatot.

Amint eljött 625 tele, beköszöntött a nyugalmi időszak, a hadseregek megint téli szállásra vonultak, és sok katonát haza is engedtek. Így tettek a perzsák is. Amint Hérakleiosz erről értesült, egy csapat élére állva személyesen támadta meg nagy ellenfele, Sarbaraz téli táborát. A bizánci lovasok elsöpörték a tábort, kardélre hányták a legtöbb perzsát, hatalmas zsákmányt szereztek, a „királyi vaddisznó” (ez volt a Sarbaraz tisztség jelentése) azonban megmenekült, lovára pattanva éppen volt ideje elszelelni.

Konstantinápoly ostroma

Huszrau király még ezen a télen követeket küldött az avarokhoz, hogy rávegye őket egy Bizánc elleni támadásra. Nem kellett sokat kérlelni az avar kagánt, aki tudta, hogy Konstantinápolyt szinte alig védik. Hérakleiosznak ebben a nehéz helyzetben kellett olyan döntést hoznia, amelynek hatása az egész birodalomra nehezedett azután. Más hadvezér azonnal a főváros védelmére sietett volna, erre számítottak az avarok és a perzsák is. De Hérakleiosz nem ezt tette, hanem küldött vagy 3-4 ezer embert a védelem megerősítésére, közelebb húzódott Anatóliában a fővároshoz, de ennél többet látszólag nem tett. Pedig nagyon is sokat tett: ezzel a stratégiával a perzsák hátát fenyegette, így azok nem érezhették magukat biztonságban, mivel saját hátországuk védelmére is gondolniuk kellett. Konstantinápoly védelmét eközben a lakosokra, egy kisebb védőseregre és a flottára bízták 626 vészterhes hónapjaiban.

A kora középkori Konstantinápoly látképe.Grafika: Antoine Herbert

Az avarok támadása úgy indult meg, mint a népvándorlás: megannyi törzs, szövetséges vagy alávetett népelem kelt útra. Elsőként egy 30 ezer fős előőrs érkezett a főváros alá, gepidákkal, szlávokkal kiegészülve, ehhez később még vagy 60-80 ezer fő csatlakozott, így a támadók létszáma meghaladta a 100 ezret, míg a védőké ennek legfeljebb a harmada lehetett. Mintha ez nem lett volna elég, a tengerszoros túloldalán a perzsák serege várakozott Sarbaraz vezetésével. 626. július 29-én kezdődött az ostrom első szakasza. Nomád voltuk dacára az avarok értettek az ostromtechnikához, így kőhajító és ostromgépekkel, ostromtornyokkal, faltörő kosokkal kezdték meg a pusztítást.

Július 31-én próbálkoztak először gyalogos ostrommal, de a védők elszántsága megakasztotta a támadást. A kagán a veszteségek és a gyengülő morál miatt a perzsák segítségére fanyalodott, akik háromezer gyalogos elit katonát ajánlottak fel. Az éj leple alatt csónakokon akarták átcsempészni a perzsákat, de a bizánci flotta résen volt, és támadásba lendült. Mire a nap felkelt, vérvörös volt a tenger vize, perzsa, avar és szláv halottak vére festette be.

Az avarok folytatták a város ostromát, de az egyre nagyobb terhet rótt a seregükre. Az avar sereg hatalmas mennyiségű ellátmányt igényelt, és ahogy teltek a napok, egyre nehezebben találtak élelmiszert a környező területeken. Mindent egy lapra feltéve augusztus 6-én és 7-én egész nap támadták a falakat, rohamok sorozataival próbáltak áttörni. A szárazföldi támadással egy időben a tengeren is nekilendültek, de a bizánci flotta elsöpörte a támadók kis könnyű hajóit. A kagánnak elment a kedve az egész vállalkozástól, ezért 8-án kiadta a parancsot a visszavonulásra. A birodalom fővárosa megmenekült, és ez fordulópont volt a háború történetében is.

Konstantinápoly ostroma 626-ban, moldovita kolostorfreskó, RomániaGrafika: Wikimedia Commons

Hérakleiosz stratégiája bevált, megvédték a fővárost, közben keleten sikerült rávenni a türköket a perzsák megtámadására. A türkök rászabadultak több védtelenül álló tartományra, nagy pusztítást vittek véghez, ezáltal tovább gyengítették a Szászánida államot. 627 tavaszán Hérakleiosz seregei élén már a Zagrosz-hegység felé menetelt.

A perzsa király bukása

Huszrau király tombolt dühében, hiszen ellenfele a főváros, Ktésziphón felé tartott. Rázád perzsa tábornokra bízta a feladatot, hogy állítsa meg a bizánciakat. 627. december 12-én találkozott a két sereg az ókori Ninive romjainak közelében. A perzsa íjászok tüzével indult az ütközet, de a reggeli köd és az íjak kis hatótávolsága miatt nem sok kár esett a páncélozott bizánci nehézlovasokban és gyalogosokban. A bizánci sereg az eltelt évek háborús tapasztalataiból építkezve addigra nagyszámú könnyűlovas egységből állt, a gyalogosok pedig felülmúltak perzsa ellenfeleiket. Siralmas látványt kelthetett a perzsa gyalogosok bőrrel bevont nádpajzsa a bizánciak fából, fémből készült pajzsaival szemben. A perzsák harci elefántok bevetésével is próbálkoztak, de amilyen félelmeteseknek tűntek az elefántok, olyan könnyű volt kitérni előlük, így nem sokat segítettek a perzsáknak. Estére az összes perzsa tábornok elesett, a sereg maradéka pedig elhagyta a csatateret.

A ninivei csata 627-ben.Grafika: Zvonimir Grbasic

627. december 26-ra a győztes bizánci sereg a perzsa főváros közelébe ért, Huszrau király pedig inkább elmenekült. Amikor a magára hagyott királyi palotában Hérakleiosz katonái megtalálták az összes legyőzött római hadsereg és légió zászlaját, 600 év történelme pereghetett le a szemük előtt. A városban ezerszámra találtak keresztény rabszolgákat, sokan közülük korábban jeruzsálemi polgárok voltak, akik most visszanyerték szabadságukat.

A perzsáknál egyedül Sarbaraz rendelkezett számottevő erővel, de Huszrau király tartott tőle, hogy tábornoka ellene fordul, így gyilkossági parancsot küldött a tábornok táborába. Ám az a bizánciak jóvoltából nem jutott el a feladóhoz, és a tábornok is megtudott mindent. II. Huszrau ezután Szeleukeiába szökött családja egyik felével, ahol keresztény felesége meggyőzte, hogy inkább mondjon le egyik fia javára a hatalomról. Le is mondott, de nem a legidősebb javára, aki ezt zokon vette, és puccsot szervezett. Mindenki a fiú mellé állt, a nagy perzsa királyt pedig palotája kertjében találták meg egy bokorban elbújva. Innen egyenes út vezetett a tömlöcbe, és fia, a 628. február 25-én királlyá koronázott Kavád hamarosan parancsot adott apja kivégzésére is. Az új uralkodó már hajlott a békekötésre, Hérakleiosz császár pedig mindössze annyit kért, hogy állítsák vissza a 602 előtti határokat, és engedjék szabadon a foglyokat.

Hérakleiosz császárGrafika: Angus McBride

A győzelem ára

Kavád alig pár hónapig volt uralkodó, halála után hétéves fia örökölte a trónt, ami viszont nem tetszett Sarbaraznak. Hérakleiosszal tárgyalásokba bocsátkozott a béke ügyében, az egyeztetések egyik témája a perzsák által elfoglalt területek kiürítése volt, de ennél is fontosabb volt a jeruzsálemi szent kereszt visszajuttatása, amiért cserébe Sarbaraz támogatást kért a trónharcban. Hérakleiosznak nem volt sok választása, így igent mondott. A királyságot megöröklő kisfiú, Huszrau unokája 18 hónapnyi uralkodás után börtönbe, majd a túlvilágra került, így lett a „királyi vaddisznó” az uralkodó. Ígéretét betartva Sarbaraz visszaadta a szent keresztet, és kiürítette Egyiptomot, Palesztinát, valamint Szíriát.

630-ban Hérakleiosz a családjával együtt Jeruzsálembe utazott. A városba mezítláb, fehér tógában sétált be (bár az alábbi képen nem így ábrázolják), kezében a szent keresztet tartalmazó ládikával. Úgy érezhette, hogy véghezvitte élete nagy tettét, de ezért óriási árat kellett fizetniük nemcsak a perzsáknak, hanem a bizánci birodalomnak is. A több évtizedes háború nyomokat hagyott, a Közel-Kelet nagy része csak árnyéka volt régi önmagának. Ha katonai értelemben győzött is Bizánc, gazdaságilag az összeomlás szélén táncolt. A népesség jelentősen megcsappant, emiatt csökkenni kezdtek az adóbevételek. Ha ez nem lett volna elég, az egyház, amely oly lelkesen támogatta a szent háborút (a kegytárgyak beolvasztásával), most hirtelen mindent visszakért. A császár nem akart rossz viszonyt az egyházzal, ezért minden értékes hadizsákmány az egyház kezébe vándorolt.

Hérakleiosz bevonul Jeruzsálembe.Illusztráció: Wikimedia Commons

A birodalmat újjá kellett volna építeni, de éppen erre nem maradt elég pénz ezek után. Nem is beszélve a határokat őrző baráti népekről, amelyeket szintén ki kellett volna fizetni. És itt jönnek képbe az egyszer már emlegetett keresztény arab gasszánidák, a sivatag rendőrei, akik korábban évtizedeken keresztül kordában tartották az Arab-félsziget nyugtalankodó törzseit. A háborúban arab keresztények ezrei csatlakoztak a harcokhoz, de hiába győztek Hérakleiosz hadai, szövetségesei csak több adószedőt és csökkenő támogatást kaptak jutalmul.

Egy próféta felemelkedése

Arábia már Mohamed próféta megjelenése előtt is etnikailag igen vegyes képet mutatott. Az arabok mellett zsidók éltek, a törzsi vallások mellett a kereszténység több válfaja is megfért a félszigeten. A bizánci-perzsa háború kitörésével egyre több menekülő jelent meg a térségben, akik magukkal hozták saját identitásukat, kultúrájukat, vallásukat. A háború megbolygatta a korábbi gazdasági-kereskedelmi viszonyokat, Mekka és Medina városa kezdett felfelé ívelő pályára állni.

Mohamed próféta életének és tanításainak története jól ismert, a legfontosabb dátum az iszlám vallás születésének is tekintett 622-es év, amikor a próféta Mekkából Medinába költözött. Ugyanabban az évben, amikor Hérakleiosz bizánci császár elkezdte „szent” háborúját a perzsák ellen, Mohamed élete is gyökeres fordulatot vett, és a következő években kidolgozta vallási rendszerét.

Az igazi áttörést a 624. évi badri csata hozta meg, amikor Mohamed embereivel megtámadott egy mekkai karavánt. Egy váratlan homokvihar is segített abban, hogy Mohamed 350 harcosa legyőzött 700 mekkait. Ez a kis csata vezetett oda, hogy pár éven belül az egész félszigeten elterjedtek Mohamed tanai.

Mohamed, Isten apostola – felirat a 622-ben épült medinai mecset kapuján.

Mire Hérakleiosz győzelemmel lezárta a perzsák elleni háborút, Mohamed is megnyerte a maga kis vallási-politikai játszmáját, és a félsziget népeinek élére állt. Vezetői minőségében levelet küldött a szomszédos államok uralkodóinak, amiben kérte azokat, hogy csatlakozzanak az iszlámhoz. Hérakleioszt nem sokkal a ninivei csata után érte el Mohamed levele. Ezer és egy dolga volt akkor a háborúzó császárnak, így nem törődött a megkereséssel. 629-ben az arabok megtámadták a bizánciak határait őrző keresztény arabokat, a gasszánidákat, de ekkor még vesztettek, és csak Mohamed halála után, 632-ben tudták legyőzni őket.

Arab hódítások, keresztény összeomlás

Miután meghalt a vallásalapító próféta, híveinek sok kérdésben dűlőre kellett jutniuk. Az iszlámot a legtöbb arab törzs ekkora már, félelemből vagy más okból, de elfogadta, és felmerült a kérdés, hogy itt kell-e megállni az új vallás terjesztésével, vagy a félszigeten kívül is van keresnivalója. Miközben Hérakleiosz a birodalom újjáépítésével küszködött, pár arab vezető arról vitatkozott, hogy mi legyen Egyiptom, Szíria és Palesztina sorsa, elvigyék-e oda az iszlámot.

Abu-Bakr kalifa lett az a Mohamed utáni vezető, aki alaposan felforgatta a Közel-Keletet. Egyik vezére a perzsa államot támadta, és a kázimai csatában aratott győzelme eredményeként Mezopotámia egy része el is veszett a perzsák számára. De  az arabok nem álltak meg itt, a Bizánci Birodalom is célpontnak számított. A bizánciak megszokták már, hogy időközönként arab törzsek törnek rájuk, de ez más ügy volt: az arabok történelmük során először egységesen és fegyelmezetten léptek fel, és ez megmutatkozott hadjárataikban is. Legyőzték Palesztina hercegét, aki egy kisebb sereggel szállt szembe velük, ezért Hérakleiosz császár Theodóroszt, a fivérét küldte ellenük. 634. július 30-án Jeruzsálemtől nem messze a második bizánci sereg is vereséget szenvedett, ez a győzelem nyitotta meg a kaput az arab hódítás előtt. 635 végére pár nagyobb és erősebb város kivételével Palesztina és Szíria nagy része az arabok kezére került.

Beindult a bizánci diplomáciai gépezet. A perzsa állam trónján Huszrau király unokája, III. Jazdagird (632-651) ült, aki alig 16 évesen lett uralkodó. Ezzel a fiatalemberrel kötött szövetséget Bizánc, amit meg is pecsételték egy házassággal. A két birodalom közti együttműködésnek papíron komoly esélye volt az arab invázió megtörésére, de a valóság az volt, hogy Hérakleiosz túl öreg, a perzsa király pedig túl fiatal volt még, így mindkét birodalom sorsa tábornokok vállán nyugodott.

A Palesztinától egészen a Perzsa-öbölig húzódó fronton kellett volna együttműködnie a két seregnek. Az volt a terv, hogy a két fősereg nagyjából egy időben lendül támadásba, így lefoglalja és megsemmisíti az arabokat. 636-ban indult el Hérakleiosz legalább 40 ezer fős serege, amelynek vezetői parancsba kapták, hogy lehetőleg ne bocsátkozzanak semmilyen komoly csatába, amíg a stratégák kivárják, mit lépnek az arabok a kétirányú hadműveletre – hátha egyik seregüket visszavonják. Az arabok ehelyett erőket csoportosítottak át Irakból, ahol védekezésre rendezkedtek be.

Hérakleiosz parancsát a tábornokok nem tartották be, és ez súlyos következményekkel járt. A bizánci katonák és főtisztek jól képzettek voltak, ami elbizakodottá tette őket, a másik oldal katonáit viszont a hitük mozgatta, motiváltak voltak, tele energiával, ötletekkel. Az arabok a bizánci katonákhoz képest lelkes amatőrök voltak, ezért is nézte le őket az ellenség. A sokkal kisebb arab sereg a Jarmúk folyó környékén koncentrálta erőit, ahol az egyik oldalon hegyszoros, a másik oldalon lávasivatag terült el, ami kedvező volt egy védekező seregnek. Az ellenfelek három hónapig néztek egymással farkasszemet itt, de az idő az araboknak kedvezett, mert ők könnyen tudtak utánpótlást szerezni, és a meleget is jól bírták. A várakozást megunva a bizánci parancsnokok a csata mellett döntöttek.

A Jarmúki csata második napja, harcoló nőkkelGrafika: Peter Harper

De mire erre elszánták magukat, a keresztény sereg létszáma a felére csökkent a meleg, a betegségek és a dezertálások miatt. Számbeli fölényük ennek ellenére is megmaradt, gyalogságuk sokkal erősebb volt, nem is beszélve a nehézlovasságról. Hat napig tartott az augusztus végén kitört csata, a második nap a bizánciak áttörték az arabok bal szárnyát, és egészen a táborukig visszanyomták a frontvonalat. Úgy tűnt, hogy a csata eldőlt, ám ekkor a táborban lévő arab nők fegyvert (vagy bármi használható tárgyat) ragadtak a kezükbe, és harci dalokat énekelve csatlakoztak a katonákhoz. Ennek köszönhetően tudták visszaverni a bizánciak támadását.

A következő napokban a bizánciak fokozták támadásaikat, de az arabok egy sikeres oldalirányú manőverrel a bizánci sereg oldalába kerültek, ami katasztrófát okozott, amikor a bizánci gyalogosok és a lovasság áttörte az arabok jobb szárnyát. A keresztény katonák azon kapták magukat, hogy körülzárta őket az ellenség, és az örmény gyalogosok hiába védekeztek az utolsó emberig, a hatodik nap végére minden eldőlt.

Amíg a bizánci sereg túlélői az életükért küzdöttek, több száz kilométerre tőlük, a perzsákkal szemben az időnyerésre játszottak az arabok, tárgyalásokkal húzták az időt. 636 novemberében zajlott le a kádiszíjai csata a mai Irak területén az arabok és a perzsák között. A perzsák közel 60 ezer fős sereget állítottak ki, míg a próféta hívei feleannyian voltak. A perzsák legtöbb katonája azonban tapasztalatlan újonc volt, ráadásul a legjobb arab veteránokat a jarmúki csata után Irakba vezényelték át. A négy napig tartó véres ütközetben a perzsák mindent bevetettek, amit csak tudtak, harci elefántokkal próbálták áttörni az arab vonalakat. Az arabok brutális módszerrel védekeztek az elefántok rohamai ellen, levágták az állatok ormányát. A csatában végül vereséget szenvedtek a perzsák, közel 20 ezer emberüket veszítették el.

636 tehát az iszlám hódítás egyik sikeréve volt. Két nagy birodalomra is ha nem is végzetes, de komoly csapást mértek, ami óriási lökést adott az arab törzsek önbizalmának.

Arab terjeszkedés a 7. századbanGrafika: Princetoni Egyetem

A 636-os év eseményei után az arabok folytatták a perzsák elleni hadjáratokat. A következő évben két hónapnyi ostrom után elesett a főváros, Ktésziphón. A következő években Abu Bakr utódja, Omár kalifa le akarta állítani a további hódításokat, inkább hajlott volna a megegyezésre, de a perzsák nem tudtak belenyugodni, hogy földjüket elfoglalták az arabok, és folytatták a harcot az elvesztett területek visszaszerzésének reményében. Egy nagyobb perzsa ellentámadás vezetett 641 decemberében a nihávandi csatához, amiből az arabok kerültek ki győztesen. Ez után következett az utolsó nagy arab invázió, amikor megölték az utolsó perzsa uralkodót, III. Jazdagirdet is. A király 653-as halálával megszűnt a szászánidák birodalma.

Egyiptom arab kézbe kerül

A jarmúki csata után az arabok könnyűszerrel elfoglalták Palesztina és Szíria maradékát. Jeruzsálem 638. februárban véghezvitt megszállását legendák sokasága övezi. A legtöbb beszámoló arra utal, hogy a lakosság nem volt hajlandó megadni magát, csakis személyesen Omár kalifának, és az uralkodó érkezése mentette meg a várost a vérfürdőtől.

Jeruzsálem után Omár kalifa Egyiptomra fordította figyelmét. 640 januárjában egy kis létszámú arab hadoszlop érkezett Egyiptom kapujába. Egy megelőző csapás tönkrezúzhatta volna a kis arab hadsereget, de nem történt semmi. Amikor a megerősödött arabok átkeltek a Níluson, s a seregük kettészakadt, kivételes alkalom kínálkozott a keresztény parancsnokoknak, hogy lecsapjanak rájuk, de meg se moccantak.

640 nyarán vívták a döntő héliopoliszi csatát, ahol közel azonos méretű bizánci és arab erő ütközött meg. A lesben álló arab lovas egységek nagy vérfürdőt rendeztek a csata végén, a bizánciak egyetlen reménye a babiloni erőd mintegy ötezer fős helyőrsége lett. Hérakleiosz, betegségének utolsó fázisában agonizálva, végképp úgy érezte, hogy isten magára hagyta. Miközben a császár Konstantinápolyban haldoklott, az életműve Egyiptomban élte végóráit.

Aztán 641 márciusában nagy üdvrivalgás hallatszott a muszlim tábor felől Babilonnál: Hérakleiosz meghalt Konstantinápolyban. Halálhírére föllelkesültek az arabok. A sötétség leple alatt egyetlen létrát támasztottak a falnak. Maga a vezér vezette a harcosokat, s amikor átjutottak a falon, „Allah akbar!” üvöltéssel ugrottak elő a sötétből, és törtek rá a védőkre, akik feladták a harcot. Babilon hat hónap után megadta magát.

A bizánciak ekkor kezdtek észbe kapni. Az új császár, III. Konsztantinosz tengeren erősítést küldött a fővárosból. A friss csapatok jobb katonákból álltak, de a fontosabb stratégiai pontokat az arabok már elfoglalták az országban, csak az afrikai hellén lakosság börtönévé alakult Alexandria városa volt még bizánci kézen. Alexandria sorsa végül is Konstantinápolyban dőlt el: 641. november 8-án Kürosz pátriárka ott találkozott Amr arab vezérrel, hogy a város megadásáról tárgyaljanak. Még aznap aláírták a békeszerződést, amely megpecsételte Egyiptom arab kézre kerülését.

A bizánci csodafegyver

Az arabok pár évtizeddel később, 672-ben behajóztak a Hellészpontoszba, és tengerészeti bázist hoztak létre nem messze Konstantinápolytól. 674-re az arabok készen álltak a város elleni támadásra, és hadiflottáik még azon a nyáron elkezdték a támadásokat. A védők azonban minden egyes támadást visszavertek, és az utolsó alkalommal a bizánciak először vetették be új, titkos fegyverüket, amely ettől kezdve századokon át megalapozta tengeri fölényüket. Ez a fegyver a görögtűz volt. Az elkövetkező századokban hódítók flottái lobbantak lángra és égtek hamuvá Konstantinápoly kikötőjében.

Arab hódítások a 7-8. századbanGrafika: Marcia Underwood Visual Communications

Ez megfordította a háború menetét, és megmentette Bizáncot – bizonyos szempontból Európát is – a muszlim hódítástól. De ehhez még az is kellett, hogy a frankok is megállítsák az arabokat Európa másik felén. III. Leó (717-741), a Bizánci Birodalom egyik kitűnő harcosa és császára nagy figyelmet szentelt a haditengerészet fejlesztésének. 717-ban az arabok 1800 hajóra becsült flottával vették blokád alá a fővárost, de egy évnyi ostrom után a sok veszteség miatt felhagytak a kísérletezéssel.

Mohamed korszaka óta arab hadsereg ilyen borzalmas vereséget még nem szenvedett el. Az elkövetkező 700 évben Konstantinápoly, „a városok királynője” szabta meg a muszlim hódítások határvonalát, és védte Európát az iszlám inváziótól. 

Felhasznált irodalom:
Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Geoffrey Regan: Az első keresztes vitéz, General Press Kiadó, Budapest, 2001.
Nagy, Katalin: Az avar hadsereg ostromtechnikája a Bizánci birodalom ellenében. Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, (128).
Katus László: A középkor története, Pannonica Kiadó, 2001.
Norman Davies: Európa története, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
Angi János - Bárány Attila - Orosz István - Papp Imre - Pósán László: Európa a korai középkorban, Debrecen University Press, Debrecen, 1997.
Daniel Gimeno (szerk.): Iszlám (Nagy civilizációk), Kossuth Kiadó, Budapest, 2010.
Daniel Gimeno (szerk.): Bizánc (Nagy civilizációk), Kossuth Kiadó, Budapest, 2010.
Daniel Gimeno (szerk.): Perzsák (Nagy civilizációk), Kossuth Kiadó, Budapest, 2010.
Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: a középkor I-II., Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
Karen Armstrong: Az iszlám rövid története, Európa, Budapest, 2005.
Arthur Goldschmidt Jr.: A Közel-Kelet rövid története, Maecenas, Budapest, 1997.
Hajnal István: Mohamed, a próféta. Az iszlám születése.

A szerző történelemtanár, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.