Már nem úgy olvasunk, mint régen, és ez az ember elhülyüléséhez vezet

Mindössze öt-hat ezer éve jött létre az emberi agyban az a „kapcsolási kör”, amely lehetővé teszi az olvasást. Ennek alapját a legegyszerűbb információk feldolgozása adta, például már akkor sem ártott tudni róla, hogy hány kecske van éppen a birtokunkban. Ebből fejlődött ki a mélyolvasás képessége, amely Maryanne Wolf, a Kaliforniai Egyetem (UCLA) idegkutatója szerint hozzájárult a legfontosabbnak tartott intellektuális és affektív képességeink fejlődéséhez. Épp ezt sodorta veszélybe a technikai fejlődés és a jellemzően netes tartalmak fogyasztása, ugyanis hiába olvasunk online is, mégsem ugyanúgy olvasunk, mint annak idején.

Wolf, aki irodalomrajongóként nem csupán azon kesereg, hogy mivé lesz a világ, ha mindenki csak lektűröket olvas a tabletjén, saját magán is aggasztó változásokat figyelt meg: észrevette, hogy nem köti már le igazán Hessétől Az üveggyöngyjáték, sőt, már azon tűnődik, hogy hogyan kaphatott egyáltalán irodalmi Nobel-díjat egy ennyire unalmas könyv, holott régebben a kedvencei közé tartozott. Valami megváltozott, és ez mindannyiunkra kihat.

Máshogy olvasunk

Meglepő lehet az a panasz, hogy senki sem olvas, hiszen tulajdonképpen egész áldott nap mást sem csinálunk: olvassuk a híreket, görgetjük a Facebookot, és még akkor is, ha több multimédiás tartalmat fogyasztunk, abban megegyezhetünk, hogy a net nem analfabétának való vidék.

Ami változik, az az olvasó szöveghez való hozzáállása és a befogadás módja, és itt nem csak arról van szó, hogy többek szerint már azzal is elvész valami az olvasás aktusának teljességéből, hogy a monitoron már kimarad az a fizikai kapcsolat, amellyel egy könyvhöz közelítünk, illetve hogy a hallás, a szaglás és a tapintás, amelyek egy nyomtatott könyv olvasásakor szerephez jutnak, itt már nem részei a folyamatnak. Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy az online tartalmaknál általában már nem kap szerepet a „betűk, szavak és mondatok helye”.

Egy kutatás során a résztvevők egy körülbelül harmincoldalas történetet kaptak kézhez két példányban: az egyiket egy Kindle-re töltötték fel, a másikat hagyományos, papíralapú könyvként olvashatták. A kísérletben részt vevő ötven diáknak ezek után kérdéseket tettek fel a történetről. Kiderült, hogy a hagyományos könyv olvasói jobban fel tudták idézni az események sorrendjét, és pontosabb válaszokat is adtak arra, hogy tulajdonképpen miről szólt a történet. Azok, akik e-book formájában kapták meg a sztorit, arra hivatkoztak, hogy nem tudták pontosan felmérni, hol tartanak a könyvben, ezért is okozott nekik nehézséget az események felidézése.

És akkor mi van, ha nem olvasunk Hessét?

Semmi – de miután a mélyolvasás nem csak Hesse miatt érdekes, könnyen lehet, hogy több forog kockán, mint egy német író ismerete vagy a lektűr megvetése. Wolf szerint a mélyolvasás empatikusabbá, műveltebbé és kritikusabbá tesz bennünket, ha pedig lemondunk róla, és maradunk a felületes befogadásnál, végső soron elveszítünk valami olyasmit az életünkből, amit már Arisztotelész is nagyra tartott, és egyre kevesebb időnk jut rá: a szemlélődés képességét. A kutató szerint fordulóponthoz érkeztünk, és ahogy egyre több digitális tartalmat fogyasztunk, egyre többen fejezik ki aggodalmukat a változásokkal kapcsolatban.

Wolf egy tanulmányában arra is felhívja a figyelmet, hogy a mostani fordulópont kapcsán nem véletlenül merülhetnek fel párhuzamok az antikvitásból: hasonlóan drámai váltást jelent a feldolgozásban a mostani digitális fordulat, mint a görögök életében az írásbeliség elterjedése – Szókratész egyenesen az olvasás veszélyeire figyelmeztette az ifjúságot.

Az olyan bonyolult tevékenységek esetében, mint az olvasás (vagy akár a beszéd), az agynak sosincs egy előre megírt, kész receptje arra, hogy pontosan milyen neuronhálózatot hozzon létre a feladat megoldása érdekében, hanem több, már meglévő hálózat között teremt összefüggéseket, Wolf ezeket nevezi „kapcsolási köröknek”.

Annak ellenére, hogy ez egy igen rugalmas és hasznos módja például annak, hogy az ember megtanuljon beszélni (minden általunk ismert nyelvnek saját köre van az agyunkban), az egyes hálózatok pedig egymásra épülnek, újabb és újabb kapcsolódási pontok kerülnek elő – az egyszerű betűtanulási folyamatból hatalmas, bonyolult rendszer bontakozik ki.

Mindannyian elhülyülünk?

Ennek a rendszernek ugyanaz a legnagyobb erőssége, mint ami az Achilles-sarkát is jelenti; éppen az, hogy adaptív. Az olvasás módja is aszerint alakul, hogy mit olvasunk: a digitális tartalmak befogadásakor általában rövid idő alatt rengeteg adatot kell feldolgoznunk, ez pedig a lassabb, nagyobb koncentrációt igénylő befogadástól veszi el az időt. A UCLA pszichológusa, Patricia Greenfield szerint ez tulajdonképpen magát a tanulást is veszélyezteti: ha nem jut elég idő a mélyolvasásra, az többek között a kritikai gondolkodás rovására is mehet, ennek pedig a fake news korában már túlmutat a jelentősége azon, hogy ki milyen klasszikus szerzőt kedvel.

Ziming Liu, a San Jose State University könyvtártudományi professzora szerint a digitális fogyasztás hatására a mélyolvasást felváltotta a skimming vagy átfutó olvasás: ilyenkor az ember egyes kulcsszavakra vadászva csak átszalad a szövegen, ez a befogadási mód pedig nem teszi lehetővé a komplex cselekmény feltárását, a kreatív befogadást, az álláspont kialakítását és az empátia létrejöttét.

Mit tehetünk?

Wolf azt javasolja, hogy lassítsunk. A szemlélődés sem egy gyors műfaj, ahogy a mélyolvasás sem az: ez nem jelenti azt, hogy mindent ugyanúgy kell befogadnunk, egyes tartalmaknak jobban áll az átfutó olvasás alkalmazása – de ha minden esetben ezt használjuk, hajlamosabbak leszünk elsiklani a részletek felett, és minden mérlegelés nélkül az egyszerűbb forrásból tájékozódni.

Van még egy hátránya annak, ha elveszítjük a mélyolvasás készségét: amellett, hogy így képtelenek leszünk valaki más bőrébe bújni egy regény olvasásakor, bizonyos szempontból az olvasás öröméről is le kell mondanunk.