Amikor a politikus még legenda, a prostituált pedig hős volt – az igazi vadnyugat

Az európai telepesek sokszor nagy nehézségek árán átkeltek az óceánon, letelepedtek, megvetették a lábukat Amerika keleti partján a 18-20. században, majd elindultak nyugat felé. Vadászok, aranyásók, cowboyok, földművelők, banditák, munkások tették próbára a szerencséjüket. A legtöbbször egyszerű emberek, akik elvették és benépesítették az őslakosok területeit, államokat hoztak létre, amelyek aztán az USA részei lettek.

A vadnyugat történetei is táplálták a kalandvágyat és a hősiességet, amely az amerikai nemzeti identitás részévé vált. De mi volt a valóság a filmes klisék mögött? Három történeten keresztül mutatjuk be.

Az utolsó mohikán. Vagy mégsem?

Az első fehér telepesek érkezésével két gyökeresen eltérő világ találkozott Amerikában, ami véres konfliktusokhoz vezetett. Az őslakos törzsek egyike a mohikánoké volt, akik Massachusetts tartományban, a Hudson-folyó környékén éltek. Ez a vidék vált harcok színterévé a 18. század közepén, amikor az Európában dúló hétéves háború az Újvilágba is átterjedt.

Az angol-francia gyarmati háború a franciák angol gyarmatok elleni támadásaival kezdődött. 1755-ben az angolok indián szövetségeseikkel együtt egy ütközetben legyőzték a franciákat, majd egy szabálytalan négyszög alaprajzú, a sarkokon ötszög alaprajzú bástyákkal ellátott kis erődöt építettek. Úgy tervezték, hogy ez, a William Henry-erőd lesz a franciák elleni hadjárat kiindulópontja a jövőben. George Monro alezredes lett az erőd parancsnoka, akinek a keze alatt 2200, főként ír származású katona, néhány szövetséges indián és sok környékbeli civil, asszony és gyerek próbálta megvédeni az erődöt a franciák támadásával szemben.

Louis-Joseph Montcalm márki altábornagy 1757 nyarán indította meg 8000 fős seregét a William Henry-erőd ellen. A francia sereghez kanadai önkéntesek és a velük szövetséges indiánok is csatlakoztak. Augusztus 3-án kezdődött meg az erőd ostroma. A sebtében felhúzott, fából és földből készült építmény nem tudott sokáig ellenállni a franciák elsöprő tűzerejének. A védők sokkal kevesebb és kisebb űrméretű ágyúval rendelkeztek, így nem sok esélyük volt a francia tüzérséggel szemben. A brit tüzérek az utolsó emberig és ágyúig harcoltak, míg mind el nem estek. Egyik alkalommal egy francia ágyúgolyó eltörte az egyik zászlórudat. Egy ács, mit sem törődve a tűzzel, felmászott a rúdra, hogy helyrehozza a kárt, de a következő lövedék elvitte a fejét.

Augusztus 9-re az erőd állapota olyan kritikus lett, hogy semmi értelme nem volt a védelmének. Felmentő sereg közel s távol nem volt, az erőd minden szeglete megtelt sebesültekkel, az egyik bástya már szinte eltűnt az ágyúzástól. Aznap délután a Monro alezredes vezette tanácskozás a megadás mellett döntött. A megadási okmány szerint a túlélők másnap, augusztus 10-én csütörtök hajnalban indultak a közeli Edward erőd felé.

A franciák nem akartak bajlódni foglyokkal, így szabad elvonulást engedélyeztek a túlélőknek, akiket 300 kanadai önkéntes és néhány francia tiszt kísért a következő angol erőd felé. A menetoszlopot hamarosan onnan érte támadás, ahonnan nem várták. Montcalm márki seregéhez közel 1600 szövetséges indián csatlakozott, akik a franciák zsákmányról szóló ígéretei miatt vettek részt a hadjáratban, és igen dühösek voltak, hogy az angolok szabadon távozhatnak. A kíséret nem tudta megvédelmezni a hosszúra nyúlt menetoszlopot, így abba útközben bele-belekaptak az indiánok. Kitépték az emberek kezéből a fegyvereket és a csomagokat, és aki ellenállt, azt megölték, csak a zsákmány érdekelte őket. Az oszlop augusztus 15-én érkezett biztonságos területre, addigra a becslések szerint 200-500 fős további veszteséget szenvedtek az angolok.

Az erőd ostroma a franciák győzelmével zárult ugyan, de a háború ettől kezdve számukra csak vereségeket hozott, így francia Kanada pár éven belül angol gyarmat lett. A történtek talán a feledés homályába merültek volna, ha egy bizonyos Cooper fel nem karolja, és felnagyítva meg nem írja a mészárlás történetét Az utolsó mohikán című regényében 1826-ban. Sokan ferde szemmel néznek a regényre, hiszen egy egész törzset – a mohikánokét – írt ki a történelemből, ami ebben a formában nem igaz. Ugyanis a mai napig élnek leszármazottjaik, és ők üzemeltetik a világ egyik legsikeresebb kaszinóját is.

Sam Houston, a Nagy Részeges és Davy Crockett, az élő legenda

Texas a 19. századi Mexikó része volt; kevés lakója volt ugyan, de a kemény élet összekovácsolta az itt élőket. 1824-ben a Mexikói Kongresszus törvényt hozott a bevándorlásról, amivel szélesre tárta Texas kapuit. Amint ennek híre ment, egyre több föld nélküli család – és csavargó, szerencselovag, törvényen kívüli – indult meg Texas felé észak felől, az USA irányából. Alig 15 év alatt a mexikói Texasból több nemzetiségű vidék vált, ahol egyre erősödött az angol-amerikai kultúra hatása.

Amikor Santa Anna tábornok lett Mexikó elnöke, minden megváltozott. A kezdetben liberális államfő konzervatív fordulata Mexikó-szerte lázadásokat szított, és Texasban is lángra lobbantotta a felkelést. A készülő mexikói invázió egységbe forrasztotta a texasiakat, így amikor 1835 őszén az első mexikói erők megérkeztek, komoly ellenállásba ütköztek. 1835. november 6-án Texasban ideiglenes kormány felállításáról döntöttek, és kiadtak egy feltételes függetlenségi nyilatkozatot. Az új önálló hadsereg élére Sam Houstont nevezték ki parancsnoknak.

Sam Houston élete már Texasba érkezése előtt sem volt hétköznapi. Gyermekként fekete bárány volt a családban, semmi kedve nem volt a földműveléshez, inkább az indiánokhoz szökött, és hónapokat élt közöttük. Harcolt az 1812-es háborúban Anglia ellen, a harcok végére hadnagyi rangot ért el. Akkor is ott volt, amikor az amerikai hadsereg szembeszállt a krík indiánok felkelésével, amit végül 1814-re sikerült elfojtani.

Houston ez után békésebb foglalkozást keresett, jogi végzettséget szerzett, és a politika felé fordult: bekerült a Kongresszusba, képviselő, majd kormányzó lett. Közel négy évig próbálkozott a politikával, de nem volt túl sikeres. Politikai ellenfelei addig csipkedték, amíg fogást nem találtak rajta, és le nem mondott. Egy ideig a régi cseroki barátai között élt, ahol alkoholba fojtotta a bánatát, így kapta az indiánoktól az Uceti Árditászkí, a Nagy Részeges nevet.

Élete akkor kezdett rendeződni, amikor feleségül vett egy cseroki nőt, és visszatért a politikai életbe, ahol az indiánok védelmében kezdett tevékenykedni. 1832-ben sétabotjával támadt a washingtoni utcán William Stanbery ohiói képviselőre, aki a Kongresszusban az ő személyén keresztül támadta Andrew Jackson elnököt. A képviselő erre pisztolyt rántott, de Sam Houston nagy szerencséjére a fegyver besült. Az ügyből bírósági per lett, ahol Houston önmagát képviselte nagy hévvel, így megrovással és 500 dollár pénzbüntetéssel megúszta. Ezek után úgy döntött, hogy ismét új életet kezd: elhagyta indián feleségét, és mindent hátrahagyva letelepedett Texasban. Vásárolt egy kis földdarabot, ügyvédi praxisba kezdett. 1833-ban az új texasi kongresszus tagja lett, amikor pedig kirobbant a felkelés, őt nevezték ki a hadsereg főparancsnokává.

Santa Anna hatezer fős serege 1836. február 16-án kelt át a Rio Grandén, majd San Antonio felé vette az irányt. A régi missziós épületekből átalakított erődben, közismertebb nevén az Alamóban William Travis vezetésével kb. 180-200 ember tartózkodott ekkor. Texas születésének története egyenlő Alamo történetével, olyan az amerikaiaknak, mint nekünk a Szigetvár ostroma.

Alamo hősei közül Davy Crockett a legismertebb, akinek az élete éppen olyan fordulatos volt, mint Houstoné. Davy sem szerette a kétkezi munkát, amikor szülei elküldték marhákat legeltetni, inkább hazaszökött, amiért részeges apja jól megverte. Ezért otthonról is meglépett, és alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Korán kitűnt, hogy egyvalamihez ért igazán jól, az pedig a vadászat.

Felnőtt korára nyitott, nagylelkű, bőbeszédű és igazi tréfamester hírében álló férfiú lett belőle. Houstonhoz hasonlóan ő is részt vett a krík indiánok elleni háborúban, de a katonai pálya nem vonzotta. Felesége fiatalon meghalt maláriában, de Crockett nem maradt sokáig özvegy. Másodszorra egy kétgyerekes özvegyasszonyt vett feleségül, akinek volt egy kis birtoka és pénze is, így meglett a biztos anyagi háttér ahhoz, hogy Crockett politikai pályára léphessen.

Képviselő lett a tennessee-i törvényhozásban, ahol a farmerek védelmében fellépve igyekezett lavírozni. Mivel nem volt túl művelt, és jogi ismereti sem voltak mélyek, inkább vadászmesékkel szórakoztatta választóit és képviselőtársait. Választóitól kapott egy Kentucky puskát, amelyet Old Betsynek nevezett el, és a későbbiekben a védjegyévé vált.

Crockett bekerült a washingtoni képviselőházba is, ahol szintúgy nem sok vizet zavart, nem volt egy épkézláb javaslata sem. Pártja is csalódott benne, nem tetszett nekik, hogy ivott, kártyázott, és sok ülésen meg sem jelent. Az 1831-es választást elvesztette, élete mégis nagyot fordult: ebben az évben lett igazi híresség belőle, miután nagy sikert aratott az életéről szóló színdarab, amelyet aztán két évtizedig tartottak műsoron. A műben az őt megformáló színész mosómedveszőr sapkában jelent meg, és az annyira megtetszett Davynek, hogy átvette a viseletet.

Újra képviselő lett, és egyben az ország egyik legnépszerűbb politikai szereplője. Az 1835-ös választást megelőző kampányban azt ígérte, ha nem választják meg, mehetnek a pokolba, ő pedig Texasba települ. Állta is a szavát, és 1836 elején felesküdött Texas szolgálatára, majd pár barátjával, a tennessee-i lovas önkéntesekkel együtt San Antonióba keveredett, ahol a helyiek hatalmas ünnepséget tartottak a tiszteletére. Itt érte őket a hír, hogy Santa Anna átkelt a Rio Grandén, és hamarosan a nyakukon lesz. A katonák, önkéntesek vegyes csapata ekkor Alamo falainak védelmébe vonult vissza, amivel megszegték Houston parancsát, ő ugyanis a megerősített kolostor felrobbantását rendelte el, nem pedig a védelmét. A helynek nem volt semmiféle komoly stratégiai jelentősége, inkább presztízsszereppel bírt. Crockették pár heti élelemmel és pár napra elegendő puskaporral rendezkedtek be.

1836. február 23-án megjelentek a mexikói katonák, és megkezdődött Alamo 13 napos ostroma. Emberi számítás szerint a túlerőnek 1-2 nap alatt fel kellett volna morzsolnia a kolostor védelmét, de nem így történt. Ahogy teltek a napok, Santa Anna egyre idegesebb lett a sikertelenség miatt, és egyre inkább hajszolta előre az embereit. Megtörtént, hogy egymaga kisétált a falak tövébe, hogy gyenge pontot keressen rajtuk. A védők látták a magányos katonát, de úgy voltak vele, hogy nem pazarolják a töltényt. Santa Ana március 5-én haditanácsot tartott, ahol kimondta, hogy nem ejtenek foglyokat, és éjszaka a mexikóiak zenekara játszani kezdte az El Degüello (Torokmetsző) című dallamot, jelezve a védőknek, hogy mi vár rájuk. Másnap Alamo felett fekete füstfelhő jelezte a harcok végét, a védők szinte mind egy szálig halottak voltak.

A legenda szerint Davy Crockett 85 mexikóit ölt meg, és 120-at sebesített meg négy puskájával, amelyeket folyamatosan két ember töltött. Kedvenc puskájával a kezében esett el, holttestét a többiekével együtt elégették a mexikóiak. A védők közül csak hat mexikói asszony, két amerikai asszony és pár gyermek élte túl az ostromot – illetve kapott kegyelmet a támadóktól. A védők a hagyomány szerint százkilencvenen voltak, és mind egy szálig elestek, míg a mexikóiak négyszáz-hatszáz katonát veszíthettek.

Davy Crockett legenda lett. Regények, mesék íródtak róla, filmek készültek az életéről. Amikor egy történész mexikói forrásokra támaszkodva felvetette, hogy nem harc közben esett el, hanem elfogták és kivégezték, sokan nekiestek, és árulónak, a nemzet ellenségének nevezték. Pedig ha így is történt, az nem von le semmit a legenda értékéből.

Alig egy hónappal később, 1836. április 24-én Houston feleakkora seregével megtámadta az elbizakodott mexikóiakat a San Jacinto-folyónál. A meglepetés olyan jól sikerült, hogy a kétszer nagyobb sereg menekülőre fogta, még Santa Anna is kereket oldott, de nem jutott messzire, Houston emberei elfogták. Ezzel olyan adu került a kezükbe, hogy megszerezhették a teljes győzelmet, és Texas állam létrejöhetett. A fogságból való szabadulás fejében Santa Anna elismerte Texas függetlenségét, amit a valescói szerződésben rögzítettek.

A vadnyugat leghíresebb tűzharca – Wyatt Earp, Doc Holliday és egy magyar prostituált

Wyatt Earp 1848-ban látta meg a napvilágot Illinois államban. Családjával együtt 1863-ban Kaliforniába indultak, útközben az alig 15 éves fiú végig a karaván mellett lovagolt. A hetekig tartó út során vadászgatott, és részt vett két indián rablótámadás visszaverésében is. Más vadnyugati hősökhöz hasonlóan az iskolában nem sok időt töltött, és a gazdálkodás se vonzotta, így felnőtté válva visszaköltözött keletre, és rendfenntartóként kezdett dolgozni. Egy kisebb ügy miatt majdnem börtönbe is került, de megúszta, és ettől kezdve kerülte a törvénysértést. A kansasi Dodge Cityben már helyettes békebíróként gondoskodott róla, hogy rend és nyugalom legyen, elsősorban a szórakozóhelyeken. A magas, erős, határozott fellépésű férfi sikerrel fékezett meg minden hangoskodót, fegyvert sem kellett használnia.

Évekkel később kellett először fegyvert ragadnia, amikor átutazóban lévő texasi cowboyok az utcáról lövöldöztek a kocsmába, mire a bent lévők kimentek, és vele együtt viszonozták a tüzet. A tűzpárbajban egy cowboy szenvedett komolyabb sérülést, amibe bele is halt. Az országos hírekbe is bekerült az incidens, és megismertette Earp nevét a közvéleménnyel.

Earp a hetvenes évek vége felé Dodge Cityben kötött barátságot Doc Holliday-jel, egy szőke, tüdőbeteg fogorvossal, akinek a szerencsejátékosi munkássága volt a maradandóbb. A két személyt a legenda szerint a doki barátnője, Big Nose Kate (Nagyorrú Kate) mutatta be egymásnak. A nő, aki prostituált volt ebben az időben, Horony Mária Katalin néven született Pesten 1850-ben. A családjával alig 15 éves korában költözött Amerikába, ahol fiatalon árvaságra jutott. Ezután vándorútra indult, és végül egy szórakozóhelyen kötött ki, ahol munkába is állt.

Itt ismerte meg Doc Hollidayt, akivel innentől kezdve kisebb-nagyobb kihagyásokkal egy párt alkottak. Volt olyan eset, amikor egy kártyaparti annyira eldurvult, hogy késelés lett a vége. A legenda szerint Kate mentette meg Doc Holliday életét azzal, hogy ő is fegyvert rántott, majd amikor a késelés miatt a dokit letartóztatták, a nő egy városszéli üres kunyhót felgyújtva terelte el a városlakók figyelmét. Amíg a helyiek a lángok megfékezésével törődtek, Nagyorrú Kate kiszabadította a fogságból a társát. A doki halála után a magyar nő férjhez ment, végül özvegyen, nagy szegénységben halt meg majdnem 90 éves korában, 1940-ben.

Amikor a páros összetalálkozott Wyatt Earppel, életre szóló barátság köttetett a néha a törvény két ellentétes oldalán álló ember között. A kötelék akkor lett igazán erős, amikor a doki megmentette Wyatt életét egy kocsmai civakodás után. 1879-ben Wyatt az arizonai Tombstone városába költözött, ahol a környék ura két klán volt, a Clantonok és a McLauryk. Benne voltak minden piszkos dologban, ami csak történt a városban vagy a környéken.

Wyatt nem egyedül, hanem fivéreivel került ide, és hamarosan követte őt Doc Holliday is a kedvesével. Várható volt, hogy Wyatt előbb-utóbb összetűzésbe fog kerülni a két klán valamelyikével, és ez meg is történt. A hadsereg öszvérei közül párat meglovasítottak, és Wyatt a testvéreivel a McLaury-farmjon találta meg az állatokat. 1881 nyarán a helyzet tovább forrósodott. Egyre több rablás történt a környéken, még Mexikóba is átmerészkedtek a banditák, és egy ilyen kiránduláson a Clanton család feje is otthagyta a fogát. A család több barátja összetűzésbe került a törvény őreivel, és már nyíltan, az utcán is megfenyegették a rendfenntartókat. Október 25-én Ike Clanton és Tom McLaury a dokival tűzött össze, majd Ike részegen azzal hencegett, hogy végez valamennyi Earppel.

Másnap, október 26-án Virgil Earp letartóztatta a hangoskodót, de a bíróság 25 dollár pénzbüntetéssel elintézte a dolgot. Wyattnél is kezdett betelni a pohár, elege volt a fenyegetésekből, az utcán az egyik klántagot le is ütötte. Billy Clanton és Frank McLaury aznap belovagolt Tombstone-ba, hogy hazavigyék testvéreiket, és elkerüljék a vérfürdőt. Elkövették viszont azt a hibát, hogy előbb betértek a boltba lőszert venni, amit Wyatt meglátott, és úgy értékelte, hogy biztosan balhét akarnak.

A három testvér, Wyatt, Virgil és Morgan Earp a dokival karöltve elindult, hogy letartóztassa az egész társaságot. A két család tagjaiból álló ötfős csoport az O.K. Corral néven emlegetett üres telken készülődött éppen a hazaindulásra, amikor megérkezett Wyatt a testvéreivel és a dokival. A seriff megpróbálta a lehetetlent, megakadályozni a vérontást, de félrelökték. A három testvér és a doki szemben találta magát az öt férfival.

A vadnyugat leghíresebb tűzharcában 30 lövést adtak le, és mindez alig 30 másodpercig tartott. Wyatt Earp sértetlenül úszta meg a harcot, de a cowboyok közül hárman is meghaltak, ketten pedig elmenekültek. A seriff megpróbálta letartóztatni Wvattet, de végül nem merte. A lakosok azon tanakodtak, hogy mi volt ez egyáltalán, megmentették a várost pár banditától, vagy gyilkosság történt? November 1-én a békebírónál meghallgattak mindenkit, akit tudtak, és a bíró úgy ítélte meg, hogy az emberölés szükségszerű volt, a fivérek hivatali kötelességüket akarták teljesíteni. A sajtó is felkapta a történteket, és különböző verziókban kezdte tárgyalni.

A környékbeliek félni kezdtek a két család bosszújától, de féltek a Wyatt testvérektől is. Alig két hónappal később, 1881 karácsonyán meg is kezdődött a véres bosszú. Virgil Earp az éjszakai utcán sétált, amikor tűz alá vették. Túlélte, de egyik karja lebénult. Egy ház romjai között megtaláltak Ike Clanton kalapját, de ennyi bizonyíték nem volt elég a bíróságnak, így megúszta. 1882 tavaszán a másik testvér, Morgan került sorra, ő Wyatt karjai között halt meg, miután valaki hátba lőtte.

Wyatt Earp megmaradt testvére védelmére koncentrált ezután. Virgilt és a feleségét el kellett távolítani, így Wyatt a vonathoz kísérte őket Tucsonban. Az állomáson azonban észrevette, hogy figyelik őket. Wyatt úgy döntött, nem hagyja, hogy megöljék a testvérét, és puskája mindkét csövét beleürítette a rájuk leső Frank Stilwell nevű alakba. A lelőtt cowboy felesége a bíróságon bevallotta, hogy megboldogult férje és két társa ölte meg korábban Morgan Earpöt, de a vallomást nem fogadták el, és Wyatt ellen adtak ki elfogatóparancsot gyilkosság miatt. A seriff csapatot állított fel Wyatt ellenségeiből, velük kezdte el a hajszát.

Wyatt eközben pár barátja, köztük Doc Holliday segítségével folytatta saját kis bosszúhadjáratát. Először levadászták az állomáson meghalt cowboy egyik társát, majd a seriff csapatában lévő másik cinkos is sorra került. Wyatt 1882-ben úgy döntött, hogy vége, befejezi a harcot, és inkább elutazik San Franciscóba. Ott telepedett le, és ott találkozott utoljára Doc Holliday-jel is, aki egyre nehezebben boldogult tüdőbajával, és pár évvel később meg is halt.

Az idősödő Wyatt sokáig dolgozott rendfenntartóként, egy sor kisebb-nagyobb vállalkozásba is belekezdett. Az 1900-as évek elején a születőben lévő Hollywoodba is ellátogatott, ahol egy kezdő fiatal színész tőle tanult meg pár trükköt, például a gyors pisztolyrántás művészetét. A fiatal kezdő színész később világhírű lett John Wayne néven, vadnyugati westernfilmek tucatjaiban alkotva maradandót.

A vadnyugat átértékelése

A régi vadnyugat a 20. század elejére gyakorlatilag eltűnt. Városok nőttek ki a semmiből, a telepesek már nemcsak a keleti partról, hanem a világ szinte minden pontjáról özönleni kezdtek. A nyugati területek az amerikai gazdaság és kultúra szerves részei lettek. Frederick Jackson Turner volt az első történész, aki tudományos szempontból próbálta értékelni a vadnyugatot a 19-20. század fordulóján. Szerinte a vadnyugat olvasztótégely volt, amelyben a bevándorlókból létrejött az amerikai ember. Az így született új civilizáció mindennapjainak része lett az újítás és a kísérletezés, és jóval nagyobb társadalmi mobilitás volt rá jellemző, mint keletre.

A 20. század közepén a kivételes lehetőségek földjeként tekintettek a vadnyugatra, megállapítva, hogy a telepesek nyugatra áramlása nem a gazdasági válságok idején volt a legintenzívebb, hanem éppen ellenkezőleg. A meggazdagodás, a társadalmi felemelkedés csábító lehetősége volt tehát az igazi motiváció, és nem a legszegényebbek mentek, mert nekik még útiköltségre sem volt pénzük.

Napjainkban már figyelembe veszik azt a tényt is, hogy a Nyugat nem volt lakatlan, a fehér ember beözönlése kultúrákat, népeket pusztított ki olyan szégyenletes háborús bűnök árán, mint az 1864-es Sand Creek-i mészárlás. Elnyomással, faji előítélettel, gátlástalan rablással, környezetpusztítással alakult a vadnyugat korábban romantikusnak gondolt történelme.

Ez a szemléletváltozás tetten érhető az elmúlt évtizedek vadnyugatról szóló műalkotásaiban is. A filmek, epikus művek egyre inkább a kegyetlen valóságra koncentrálnak, érzékeny témákat feszegetve mutatják meg a vadnyugat valódibb arcát.

A szerző történelemtanár, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.