Bomba

Szép dolog a kölcsönös bizalom, mondja dédnagyapánk, és a púpját vakargatja, vannak is, akik hisznek benne, de főleg azért, mert nincsen a családjuknak neutronbombájuk.

Egymásra nézünk a többiekkel, Alfi elfintorogja magát, de persze vigyáz, hogy dédnagyapánk meg ne lássa, a többi nyolc dédunoka is tuti, hogy legszívesebben pofákat vágna, tudjuk, mi következik, a szokásos vasárnap délutáni félórás prédikáció az elrettentés erejéről. Én csak azon imádkozom, hogy ne kelljen megnézni a régi  dokumentumfilmet a neutronsugárzásról, mert már a könyökömön jön ki, látom, Ivonka is vágja a pofákat, szerencsére dédnagyapa nem lát jól, mert ha jól látna, akkor nagyon mérges lenne, negyedóráig dohogna azon, hogy nem vesszük őt komolyan.

Dédnagyapánk közben tovább mondja a magáét a családi doktrináról, hogy annál békésebb nincsen a világon, csakis magunkat védjük, egyáltalán nem tudunk támadni, közben egyre vadabbul vakarja a púpját, eszembe jut, hogy rossz helyen állok, én vagyok a legközelebb a kerekes székéhez, Ivonka tudta, mit csinál, amikor az utolsó pillanatban helyet cserélt velem.

Magamban csendben imádkozni kezdek, hogy ne kérjen meg arra, hogy megmasszírozzam a hátát és meggyömöszöljem a púpját, ne csak engem ne, semelyikünket se, mert van, hogy a masszázstól elszenderedik, és olyankor meg kell várni, hogy felébredjen, és sokszor elfelejti, hogy hol tartott, és kezdi az egészet az elején a kölcsönös bizalomról, meg az emberi gyengeségekről, amelyek közül tudvalevőleg a legeslegrosszabb a kapzsiság, mert mióta világ a világ, az emberek mindig is el akarták venni azt, ami a másé.

Kétszer is rám néz vaksin hunyorogva, kétszer is összeszorul a gyomrom, hogy most majd azt mondja, édes kicsi Andriskám, gyere masszírozzad meg a jó erős kezeddel szegény öreg dédnagyapádnak a hátát, te vagy a legügyesebb dédunokám, mindig is te voltál a kedvencem, próbálok nem gondolni a púp érintésére, szép dolgokra gondolok, arra, hogy nem vagyok itt, hanem kint vagyok, a deszkámra hasalva szállok a víz fölött, néha lelógatom róla a karom, de csak annyira, hogy az ujjbegyeim pont beleérjenek, nem is hallom, hogy mit beszél, abból, ahogy ránk néz, tudom, hogy  a gerincgyakorlatokról kérdez, hogy csináljuk-e rendesen a gyakorlatokat, hogy szépen megerősödjön a gerincünk, ez az egyik mániája, a gerinctorna, meg a hátizomfejlesztés, esküszöm, hogy órákat tud arról beszélni, hogy az izmos hát az már fél siker, nagy szükségünk lesz rá, majd meglátjuk.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Most már nem tarthat olyan sokáig, próbálok megint valami másra gondolni, mondjuk a többiekre a családból, hogy ott kint dőzsölhetnek a bálteremben a nagy asztalnál, két pofára zabálhatják a desszertet, nem kell nekik ide bejönni mindjárt az első sütemény után, nem, a fiak meg az unokák, azok csinálhatnak, amit akarnak, csak a dédeknek kell itt parádézni, minden egyes dögunalmas vasárnap.

Már kezd úgy tűnni, hogy mindjárt vége lesz, de dédnagyapa egyszer csak előveszi a kérdéslabdát, nem hiszem el, hogy megint a negyedik vasárnap van, kikérdezés is lesz, azt kívánom, ejtse ki a kezéből, vagy kapjon görcsöt, de nem, odadobja Szonjának, az meg persze elkapja, dédnagyapa mondja a kérdést, megfigyeltem, a lányunokáktól mindig könnyebbet kérdez, Szonjának is csak a család tagjainak a számát kell megmondania, Istinek bezzeg a családfőket kell sorban felmondani a kezdetektől, születési dátumokkal, és így megy ez, összevissza dobálja a labdát és kérdez minden hülyeséget, Marek kapja a leghosszabb kifejtőst, hogy mi a családunk államformája és miért, aztán dédnagyapa jóformán meg se várja, hogy befejezze, egyszer csak nekem dobja a labdát, és azt kérdezi, miért fontos az egyenes gerinc.

Erre kapásból mondom, amit kell, hogy méltósággal viselje az élet terhét, a család felelősségét, és a neutronbomba súlyát, s ahogy ezt kimondom, dédnagyapa előkap egy csengőt, amit még sose láttam, és hangosan rázni kezdi, és erre kivágódik a duplaajtó, és beözönlik az egész család, és mind körbeállnak és engem néznek, apám arca könnyes, ahogy odajön hozzám, azt mondja, micsoda megtiszteltetés, dédnagyapa engem választott, én leszek a bombahordozó.

A nagybátyáim közben begurítanak egy baldachinos ágyat a szobába, mire odanézek, már le is vették róla a baldachint, nem is ágy, egy dupla műtőasztal, még mindig nem értem, mi történik, apám odahajol hozzám, azt mondja, legyek erős, mert itt és most sor fog kerülni a transzfer ceremóniára, három generáció óta először, és még utoljára megölelhet, mint apa a fiát, de utána már neki is tisztelnie kell majd engem, úgy, mint az egész világnak, mert én fogom szavatolni a család biztonságát, mostantól az én két lapockám közé, a gerincemmel egybeforrasztott porctokba lesz beépítve a neutronbomba, ami automatikusan figyeli az életfunkcióimat, és a család többi tagjának az életfunkcióját, és ha azt érzékeli, hogy kritikus csapás ért minket, vagy túlságosan eltávolodtunk egymástól, akkor elpusztítja szépen a bolygó teljes lakosságát, vagy ha nem is a teljeset, hát az biztos, hogy egy igen jelentős hányadát.

Zúg a fejem és szédülök, meg akarom kérdezni Apát, hogy én is púpos leszek-e, mint dédnagyapa, de persze nem kérdezem, mert tudom már a választ, nyelek egyet, és inkább azt kérdezem, hogy mért nem szóltak előre, akkor még utoljára deszkáztam volna egyet, utoljára kimentem volna a szabad víz fölé, Apám erre azt mondja, a transzfer az egyetlen intervallum, amíg sebezhető a család, ezért aztán a protokoll szerint senki se tudhatja előre, mikor lesz, se azt, hogy ki fogja viselni a terhet, a bombahordozó dönti el egyedül, és nekem is döntenem kell majd, ha oda jutok.

Tudom, erre csak bólintani szabad, úgy, mint aki megértette, és bólintok is, a vízdeszkára gondolok, a tenger sima érintésére, a suhanásra, arra, hogy annak egyszer és mindenkorra vége.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?