Bomba

Szép dolog a kölcsönös bizalom, mondja dédnagyapánk, és a púpját vakargatja, vannak is, akik hisznek benne, de főleg azért, mert nincsen a családjuknak neutronbombájuk.

Egymásra nézünk a többiekkel, Alfi elfintorogja magát, de persze vigyáz, hogy dédnagyapánk meg ne lássa, a többi nyolc dédunoka is tuti, hogy legszívesebben pofákat vágna, tudjuk, mi következik, a szokásos vasárnap délutáni félórás prédikáció az elrettentés erejéről. Én csak azon imádkozom, hogy ne kelljen megnézni a régi dokumentumfilmet a neutronsugárzásról, mert már a könyökömön jön ki, látom, Ivonka is vágja a pofákat, szerencsére dédnagyapa nem lát jól, mert ha jól látna, akkor nagyon mérges lenne, negyedóráig dohogna azon, hogy nem vesszük őt komolyan.

Dédnagyapánk közben tovább mondja a magáét a családi doktrináról, hogy annál békésebb nincsen a világon, csakis magunkat védjük, egyáltalán nem tudunk támadni, közben egyre vadabbul vakarja a púpját, eszembe jut, hogy rossz helyen állok, én vagyok a legközelebb a kerekes székéhez, Ivonka tudta, mit csinál, amikor az utolsó pillanatban helyet cserélt velem.

Magamban csendben imádkozni kezdek, hogy ne kérjen meg arra, hogy megmasszírozzam a hátát és meggyömöszöljem a púpját, ne csak engem ne, semelyikünket se, mert van, hogy a masszázstól elszenderedik, és olyankor meg kell várni, hogy felébredjen, és sokszor elfelejti, hogy hol tartott, és kezdi az egészet az elején a kölcsönös bizalomról, meg az emberi gyengeségekről, amelyek közül tudvalevőleg a legeslegrosszabb a kapzsiság, mert mióta világ a világ, az emberek mindig is el akarták venni azt, ami a másé.

Kétszer is rám néz vaksin hunyorogva, kétszer is összeszorul a gyomrom, hogy most majd azt mondja, édes kicsi Andriskám, gyere masszírozzad meg a jó erős kezeddel szegény öreg dédnagyapádnak a hátát, te vagy a legügyesebb dédunokám, mindig is te voltál a kedvencem, próbálok nem gondolni a púp érintésére, szép dolgokra gondolok, arra, hogy nem vagyok itt, hanem kint vagyok, a deszkámra hasalva szállok a víz fölött, néha lelógatom róla a karom, de csak annyira, hogy az ujjbegyeim pont beleérjenek, nem is hallom, hogy mit beszél, abból, ahogy ránk néz, tudom, hogy a gerincgyakorlatokról kérdez, hogy csináljuk-e rendesen a gyakorlatokat, hogy szépen megerősödjön a gerincünk, ez az egyik mániája, a gerinctorna, meg a hátizomfejlesztés, esküszöm, hogy órákat tud arról beszélni, hogy az izmos hát az már fél siker, nagy szükségünk lesz rá, majd meglátjuk.

Most már nem tarthat olyan sokáig, próbálok megint valami másra gondolni, mondjuk a többiekre a családból, hogy ott kint dőzsölhetnek a bálteremben a nagy asztalnál, két pofára zabálhatják a desszertet, nem kell nekik ide bejönni mindjárt az első sütemény után, nem, a fiak meg az unokák, azok csinálhatnak, amit akarnak, csak a dédeknek kell itt parádézni, minden egyes dögunalmas vasárnap.

Már kezd úgy tűnni, hogy mindjárt vége lesz, de dédnagyapa egyszer csak előveszi a kérdéslabdát, nem hiszem el, hogy megint a negyedik vasárnap van, kikérdezés is lesz, azt kívánom, ejtse ki a kezéből, vagy kapjon görcsöt, de nem, odadobja Szonjának, az meg persze elkapja, dédnagyapa mondja a kérdést, megfigyeltem, a lányunokáktól mindig könnyebbet kérdez, Szonjának is csak a család tagjainak a számát kell megmondania, Istinek bezzeg a családfőket kell sorban felmondani a kezdetektől, születési dátumokkal, és így megy ez, összevissza dobálja a labdát és kérdez minden hülyeséget, Marek kapja a leghosszabb kifejtőst, hogy mi a családunk államformája és miért, aztán dédnagyapa jóformán meg se várja, hogy befejezze, egyszer csak nekem dobja a labdát, és azt kérdezi, miért fontos az egyenes gerinc.

Erre kapásból mondom, amit kell, hogy méltósággal viselje az élet terhét, a család felelősségét, és a neutronbomba súlyát, s ahogy ezt kimondom, dédnagyapa előkap egy csengőt, amit még sose láttam, és hangosan rázni kezdi, és erre kivágódik a duplaajtó, és beözönlik az egész család, és mind körbeállnak és engem néznek, apám arca könnyes, ahogy odajön hozzám, azt mondja, micsoda megtiszteltetés, dédnagyapa engem választott, én leszek a bombahordozó.

A nagybátyáim közben begurítanak egy baldachinos ágyat a szobába, mire odanézek, már le is vették róla a baldachint, nem is ágy, egy dupla műtőasztal, még mindig nem értem, mi történik, apám odahajol hozzám, azt mondja, legyek erős, mert itt és most sor fog kerülni a transzfer ceremóniára, három generáció óta először, és még utoljára megölelhet, mint apa a fiát, de utána már neki is tisztelnie kell majd engem, úgy, mint az egész világnak, mert én fogom szavatolni a család biztonságát, mostantól az én két lapockám közé, a gerincemmel egybeforrasztott porctokba lesz beépítve a neutronbomba, ami automatikusan figyeli az életfunkcióimat, és a család többi tagjának az életfunkcióját, és ha azt érzékeli, hogy kritikus csapás ért minket, vagy túlságosan eltávolodtunk egymástól, akkor elpusztítja szépen a bolygó teljes lakosságát, vagy ha nem is a teljeset, hát az biztos, hogy egy igen jelentős hányadát.

Zúg a fejem és szédülök, meg akarom kérdezni Apát, hogy én is púpos leszek-e, mint dédnagyapa, de persze nem kérdezem, mert tudom már a választ, nyelek egyet, és inkább azt kérdezem, hogy mért nem szóltak előre, akkor még utoljára deszkáztam volna egyet, utoljára kimentem volna a szabad víz fölé, Apám erre azt mondja, a transzfer az egyetlen intervallum, amíg sebezhető a család, ezért aztán a protokoll szerint senki se tudhatja előre, mikor lesz, se azt, hogy ki fogja viselni a terhet, a bombahordozó dönti el egyedül, és nekem is döntenem kell majd, ha oda jutok.

Tudom, erre csak bólintani szabad, úgy, mint aki megértette, és bólintok is, a vízdeszkára gondolok, a tenger sima érintésére, a suhanásra, arra, hogy annak egyszer és mindenkorra vége.