Amikor állat gyilkol állatot: a vérengző üregi nyúltól a gyerekgyilkos mormotáig

Az emberi erőszakról való elmélkedés ritkán tekint túl saját fajunkon, pedig azáltal érthetjük meg igazán, hogy akkor most erőszakosak vagyunk-e, vagy sem. A társadalom fejlődésével csökken vajon az emberi erőszak a Földön, ahogy azt a világhírű harvardi professzor, Steven Pinker állítja, sőt csökken-e egyáltalán? Létezik olyan elképzelés, hogy az állami elrettentés vagy a vallás parancsa nélkül vérengző fenevadak lennénk – ez nyilvánvalóan nem igaz. De az sem igaz, hogy egyedül az ember erőszakos, és a vadon élő állatok csodálatos békében élnek saját magukkal.

Szögezzük le először is, hogy amikor az állati erőszakról beszélünk, akkor a fajon belüli halálos agressziót vizsgáljuk – a ragadozók zsákmányszerzése, vagy kompetítorok, más fajú egyedek elleni támadások nem számítanak. Ez az agresszió lehet kölyökgyilkosság, territóriumvédelem, kannibalizmus vagy nőstényekért vívott küzdelem is, és mindegyikre bőven akad példa az állatvilágban.

Artúr lovagjainak esete a rettegett üregi nyúllal

Egy a Nature-ben néhány éve megjelent tanulmány szerint például a denevérek, bálnák és nyulak körében ritka a halálos agresszió, de kivételek azért vannak. A palackorrú delfinek (Tursiops truncatus) halálának 2,7 százalékban saját fajtársuk az oka, de ugyanezen faj egyedei szinte kedvtelésből gyilkolják a disznódelfineket (Phocoenidae), bár megenni nem eszik meg őket. A degunál 0,12 százalék, az üregi nyulaknál 0,78 százalék esélye van a fajtárs keze (vagy inkább foga) általi halálnak – egyértelműnek tűnik, hogy az Artúr királyt és lovagjait megtámadó vérengző állat üregi (barlangi) nyúl volt.

Üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus). Ugye, milyen ártatlannak tűnik?Fotó: Wikimedia Commons

Az 1050 emlősfajból 680 esetében nem ismert, hogy fajon belüli agresszió halálos kimenetelű lenne. Egész emlősrendek teljesen békések: az erszényes ragadozók, a bandikutalakúak, az oposszumalakúak, az elefántcickány-alakúak, az Afrosoricida (aranyvakondok és tanrekek), a bőrszárnyúak (repülőmakik), a csövesfogúak (földimalac), a páncélos vendégízületesek (armadillók és tatuk), a szirtiborz-alakúak, a szőrös vendégízületesek (lajhárok és hangyászok), a tengeritehenek és a tobzoskák minden vizsgált faja békében él saját fajtársaival.

Az egymást gyilkoló fajok top 10-es listáján öt főemlőst, négy ragadozót és egy rágcsálót találunk, és feltehetően mindenkit meglep a szurikáták elsősége. Igen, Az oroszlánkirályban Timon nagyobb valószínűséggel esik egy másik szurikáta áldozatául, mint Szimba egy másik oroszlánnak, és bár a Disney meséjében a szurikáta és a varacskosdisznó van beállítva békés fajnak, ebből csak a varacskosdisznók békéssége valódi.

A főemlősök a gyilkos emlősök közé tartoznak

A fehérarcú cerkófok  (Cercopithecus ascanius) körében a halálozás 18 százalékáért fajtárs felelős, de a Geoffroy-pókmajmok (Ateles geoffroyi) és a medvepáviánok (Papio ursinus) körében is 10 százalék feletti ez az érték. Közvetlen rokonsági körünkben a keleti gorilla és a csimpánz a gyilkosabb főemlősök közé tartozik (lásd az alábbi táblázatot).

A csimpánzok és a Geoffroy-pókmajmok különlegesek abban, hogy csoporton belüli, felnőtt egyedeket érintő halálos erőszakra is van példa körükben, és ez még a közönséges csuklyásmajmokra (Cebus capucinus) is igaz. A csoportosan élő állatok csoporttársaikat ritkán bántják, és bár konfliktusok mindenütt vannak, ezek nem halálos kimenetelűek.

A csimpánz a cuki csimpánzfilmek ellenére igen erőszakos állat. Figyeljük csak meg, hogy a csimpánzos filmekben az állatok pofája mindig fehér – ez azt jelenti, hogy gyermekről van szó, mert a csimpánzok arcbőre felnőtt korukra fekete színűvé változik. Ilyen csimpánzokat azonban filmekben alig látni, mert ekkora az állatok túl erősek és agresszívek lesznek. És bár méretre az emberhez képest fele akkora állatról van szó, és tömege is csekélyebb a miénknél, egy felnőtt csimpánz bármelyik embert lenyomja szkanderben – egyszerűen azért, mert sokkal erősebb a felsőteste. Tegyük ehhez hozzá, hogy a hím csimpánzoknak tekintélyes méretű szemfogaik vannak, és egyértelművé válik, hogy nem akarunk verekedni velük.

Felnőtt csimpánzok harcolnak egymással ZambiábanFotó: CORDIER Sylvain/hemis.fr

Két csimpánz ráadásul könnyűszerrel el tud intézni egy harmadikat úgy, hogy az elkövetőkön egy karcolás sem esik, miközben az áldozatot agyonverik és széttépik. Amikor szomszédos csoportok kölykeit elkapják, nemcsak széttépik őket, hanem egymás között meg is osztják a darabokat, amikből lakmároznak. A bonobók ezzel szemben mintha a „szeretkezz, ne háborúzz” alapelv szerint élnek: a köztük megfigyelt gyilkolások egyike sem teljesen biztos, illetve erősen vitatott.

Amikor a zebramungók hadat üzennek

Bár a sok száz vagy ezer fős csoportokat megmozgató háborúk az ember sajátjai (illetve a hangyák képesek még hasonló, katonai jellegű manőverekre), a csoportban élő állatok bizony hajlamosak a rivális csoporttal összebalhézni, aminek elhalálozás is lehet a vége.

A zebramungó vagy sávos manguszta (Mungos mungo) csoportokban él, amelyek territóriumot védelmeznek. Két csoport találkozásakor kialakulhat a harc, bár egy az ellenségesnél kisebb csoport lehetőleg a visszavonulás mellett dönt. Harc esetén egy az egy elleni küzdelem alakul ki az egymás harapó és karmoló ragadozók között. Leírtak olyan eseteket, amelyekben a harc után több sebből, erősen vérezve távoztak az egyedek, akik ezt követően eltűntek, feltehetően azért, mert belehaltak a sérüléseikbe.

A zebramungók nem csak csoportok között, de csoporton belül is hajlamosak harcolni. Van, hogy nőstényeket, ritkábban hímeket is elzavarnak a csoportból. A nőstények egymással kompetícióban állnak a kicsinyek felnevelésekor. A csoport csak véges számú apróságot tud védelmezni és etetni, így az alfa nőstény gyakorta elzavarja a többi terhes nőstényt a csoportból. A zebramungók egy-egy ilyen elzavarás során igen erőszakosan is tudtára adhatják az elzavarandóknak, hogy nincs helyük már a csoportban.

Koala, a gyilkos plüssmaci

Az erszényesek között igen ritka, hogy fajtársakat ölnének: ahogy írtam, az erszényes ragadozók között egyetlen ilyen eset sem ismert. A kevésfogú erszényesek között a valódi kengurukhoz tartozó szövetségi szirtikengurunál (Petrogale assimilis, 2,22 százalék), és az erszényesmókusok között a törpe erszényesmókusnál (Petaurus breviceps, 0,14 százalék) írtak le fajon belüli halálos agressziót. Van viszont  egy harmadik faj, ahol az elhalálozások 2,6 százalékáért egy fajtárs felelős, ez pedig nem más, mint a koala (Phascolarctos cinereus).

Ezek a hétalvó, eukaliptuszt rágcsáló élőlények territoriálisak, és a maguk módján védelmezik is területüket: főleg a hímek verekedhetnek össze. Félálomban ez nem túl veszélyes egyikükre nézve sem, de néha eléggé ébren vannak ahhoz, hogy megragadják ellenfelüket, és megharapják valamelyik kiálló testrészét, ami általában a könyök, a fül, esetleg a fejtető. A koalák harapása persze messze nem ér fel egy ragadozó harapásával, így a legnagyobb veszélyt az jelenti rájuk, ha a verekedés közben leszédülnek a fáról, ami akár halálos is lehet. (Hozzá kell tenni, hogy az autók és motorbiciklik sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a koalákra, mint fajtársaik; sajnos sokat ütnek el közülük Ausztrália útjain.)

Az egyéves kis mormoták ötödét megöli egy hím

Az állatok által elkövetett kölyökgyilkosságról a legtöbb embernek valószínűleg az a kép ugrik be, amikor egy hím oroszlán egy kisoroszlán élettelen testét tartja a fogai között. Az ilyen esetek háttértörténete az, hogy a hímeknek, amikor átveszik az uralmat egy nősténycsoport felett, érdemes megölniük az ott talált kicsinyeket, hogy a nőstények gyorsan újból teherbe essenek, és a frissen hatalomra jutott hímektől szülessenek utódaik. Egy hímoroszlán-csoport tagjai néhány évig képesek megtartani a nőstényeket, mielőtt egy újabb, fiatalabb és erősebb csoport le nem váltja őket.

Hím oroszlánok küzdelme TanzániábanFotó: Patrick Kientz/Biosphoto

Ezzel a történettel az az egy gond, hogy sohasem figyelték meg, hogy tényleg így van-e. Bár az oroszlánok képesek a kölykök meggyilkolására, azt nem sikerült dokumentálni, hogy egy  hímnek a gyilkosság után gyereke született a megölt kicsinyek anyjától.

Nem úgy a top 10-es lista cerkófjainál és makijainál. Mind az öt fajnál előfordulhat csoporton belüli vagy csoportok közötti agresszió, de a felnőttek egymást nem ölik meg. A hímek és a nőstények ugyanakkor egyaránt hajlamosak a kismakik meggyilkolására. A cerkófoknál a háremet átvevő hímek gyilkolják meg a legkisebbeket (a kicsit nagyobbakat már nem). Esetükben tényleg előbb lesz saját gyereke az előző háremtartó kölykeit elpusztító állatnak. Ezen fajoknál a teljes fajon belüli, nagy arányú halálos agresszió gyerekgyilkosságot takar. Ez amúgy nem meglepő, hiszen ilyen magas halálozási ráta aszimmetrikus küzdelmet sugall.

A fajon belüli agresszió egy jelentős része más emlősöknél is kölyökgyilkosság formájában nyilvánul meg. A top 10-es mormotafaj kisebb csoportokban él, de nem kimondottan szociális állat. A felnőttek sem egymást, sem más csoport tagjait nem bántják ugyan, az első nyarukat megélő kölyköknek viszont a 22 százalékát megöli egy hím, hozzájárulva az igen magas gyermekhalandósághoz. Érdekes, hogy ettől az anya még nem szül nagyobb kedvvel utódot a következő évben, de hímnek legalább biztosan nem kell más gyerekével foglalkoznia abban az évben.

A hímek közötti versengés a nőstények életébe kerül

A fajon belüli agresszió egy formája, amikor a hímek zaklatják a nőstényeket. A nőstények megölése nem adaptív, hiszen a hímek magukban nem képesek szaporodni. A hímek közötti versengés viszont odáig fajulhat, hogy az a nőstények életét veszélyezteti. Az új-zélandi oroszlánfóka (Phocarctos hookeri) is a gyerekgyilkosságok miatt kerülhetett fel top10-es listára, de itt a nőstények is a hímek áldozataivá válhatnak. Az oroszlánfókák esetében a hímek lényegesen nagyobbak a nőstényeknél, ilyen tömegkülönbségnél pedig elég, ha a heves udvarlás közben a hím agyonnyomja a nőstényt, illetve a víz alá nyomja, és az megfullad. Az új-zélandi nőstény oroszlánfókák 84 százalékán találtak harapásnyomokat, tehát a zaklatás a heves nyomuláson kívül nyílt erőszakba is torkollott, ami éves szinten olyan 0,7 százalékos mortalitást jelenthet.

A szerző az MTA - ELTE Elméleti Biológiai és Evolúciós Ökológiai Kutatócsoport főmunkatársa. A Qubiten megjelent korábbi cikkei itt olvashatók. 

Felhasznált irodalom