Talkshow

Az adás már megy, én a negyedik leszek, a csúcsvendég utáni kis levezetés. Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer. Rihárd bejelent, azt én is látni fogom a monitoron, az előző vendég átül a kanapé másik oldalára, és kinyílik az ajtó, de nem az lesz, hogy simán begyaloglok és a zenekar tust húz, mint ahogy a többi vendégnél szokták, nem, hanem egy pillanatra elsötétül majd a stúdió, a beépített visítók a közönségben visítani kezdenek, a füstgép elkezdi nyomni a szürke füstöt, az asszisztens majd szépen visszaszámol,  és akkor én majd nem egyre, nem kettőre, hanem háromra elindulok, át a füstön, szépen, csoszogva, és akkor a reflektor rám fog világítani, ahogy előbukkanok, és akkor Rihárd, akit nem szabad Ricsinek nevezni, hiába az a műsor neve, hogy Péntek késő este Ricsivel, szóval Rihárd akkor odajön, és kezet fog velem, és mond valami vicceset, és akkor már rajtunk lesz a fejfény, és akkor nekem meg kell várni, amíg elhallgat, legjobb, ha nem reagálok semmit arra, amit mond, hanem csak eszelősen nézek, na és amikor elhallgatott, akkor hirtelen magamhoz kell majd rántanom Rihárdot, és hörögnöm kell közben, nem nagyon hangosan, elég csak közepesen, mert majd a hangrendszer úgyis szépen felerősíti, és akkor öleljem vadul magamhoz, és tegyek úgy, mintha belemélyeszteném a fogam a vállába, és csináljak hozzá ilyen szép látványos marcangoló fejmozgásokat, és akkor Rihárd majd ellök magától, úgy, ahogy a dublőrrel begyakoroltuk, és akkor én majd harapjam el a vérkapszulát, és köpjem szépen a padlóra a műhúst, amit most mindjárt beveszünk szépen a számba, erre majd szépen ráközelít az egyik segédoperatőr a kézikamerával, a stúdióvendégek a kivetítőn látják majd, s ha ez megvolt, akkor már odamehetek a kanapéhoz, és helyet foglalhatok, Rihárd majd feltesz egypár vicces kérdést, öt perc lesz az egész.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Eddig csak udvariasan bólogattam, de most megszólalok, és mondom, hogy értem, hogy ez volt megbeszélve, és értem, hogy ezt ők találták így ki nekem, mert meg akarnak felelni az uralkodó kulturális élőhalott szemlélet ortodox és erőszakos elvárásrendszerének, és amikor eredetileg rábólintottam, akkor végül is valóban jópofa ötletnek tűnt, de azóta megváltozott a véleményem, nem lehetne inkább, hogy mégiscsak lemondjuk erről a cirkuszi körítésről, hanem csak szépen bemenjek a műsorba én is, mint valami teljesen normális ember, mint az a sorozatszínésznő mondjuk, aki előttem lesz vendég, és a válása részleteiről mesél, szóval nem volna lehetséges, hogy én is csak úgy bemenjek, és egyszerűen, a tényekhez messzemenően ragaszkodva elmeséljem a történetemet?

Az asszisztenes végig, amíg beszéltem, pötyögött valamit a telefonján, és amikor elhallgatok, egyszer csak ott áll mellettünk egy testes ősz hajú ember, mi a gond, Zozikám, kérdezi az asszisztenst, az asszisztens meg mondani kezdi, hogy az a helyzet, segédrendező úr, hogy a zombi problémázni kezdett itt nekem, és itt a hüvelykujjával rám mutat.

Kikérem magamnak ezt a hangot, mondom, a torkomban szárazon csikorog a mondat, és alig forog a nyelvem, kortyolok egyet a papírpohárból, a hideg kávéból, földíze van, beleborzongok, kikérem magamnak ezt a hangot, mondom újra, én csak szeretném egyszerűen elmesélni a történetemet, semmi különös nem történt, egyszerűen csak felébredtem a koporsóban, pont olyan volt felébredni, mint bármikor máskor, úgy, mint amikor az ember nagyon jóízűt aludt, és pont kialudta magát, és egyáltalán semmi félelmet vagy aggodalmat vagy meglepetést nem éreztem, olyan volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy felébredek ott a sötétben, és még azt se mondhatom, hogy ne tudtam volna, hogy hol vagyok, mert pontosan tudtam, nemcsak azt, hogy Farkasréti temető, harmincegyes parcella, harmadik sor, hetvennégyes sírhely, kétszázhatvan centiméter mélyen, hanem azt is, hogy kik mondták a temetési beszédem, és azt is, hogy harminckilenc nap telt el azóta, és azt is, hogy egyáltalán nem fog problémát jelenteni fejjel, térddel és ököllel szétzúzni a prémium felületkezeléssel ellátott tölgykoporsót, nem lesz nehéz átásni magam a koporsóra halmozott földön és kimászni a sírból, és nem is jelentett próblémát, és nem is volt nehéz, pontosan annyira egyszerű volt, mint más napokon kimászni az ágyból, se örömet, se fáradalmat, se semmilyen különösebb megrázkódtatást nem éreztem, és nem érzek most sem, ezt az egész médiafelhajtást is legszívesebben elkerülném, csak azért jöttem el, ebbe a műsorba, hogy elmondjam a nézőknek, hogy ami velem történt, az természetes, bárkivel megtörténhet, kipihentem magam, magamhoz tértem, és kikeltem a sírból, ennyi az egész, most pedig szeretném visszakapni az unokaöcsémtől a lakásom, a többi örököseimtől, illetve bizományiból a használati tárgyaimat, a numizmatikai intézet levéltárától pedig a munkahelyemet. Ezért vagyok itt, ezért jöttem el a műsorukba, és nem azért, hogy meggyőződéses vegán létemre arról kérdezgessenek jóindulatú félidióták, hogy tényleg nincs-e gusztusom nyers emberi agyvelőt enni.

A segédrendező azt mondja, örül, hogy ezt elmondtam, látja, hogy megkönnyebbültem, és ez jó, mindig jó, hogyha ledobjuk a vállunkról, ami a szívünket nyomja, de ez itt a kertévé és nem kívánságműsor, ráadásul élőbe megy, úgyhogy vagy azt csinálom, amit ők mondtak, vagy leisút-felisút, mert utolsó pillanatban is le tudnak cserélni, simán behívják helyettem a tartalék vendéget, a kézenállva lábbal játszó és közben eszperantóul operaáriákat éneklő pinpongfenomént. Neki semmibe se kerül, viszont nekem akkor ugrik a szépen kialkudott gázsi. Egy percem van dönteni, mert ha a monitorra nézek, láthatom, hogy Szabina a sorozatból már elkezdte mesélni, hogy milyen szívszorongató volt megtudni, hogy a kedvese pont a nevelt lányuk tanítónőjével, satöbbi. Elhallgat, fáradtan legyint egyet, aztán azt mondja, igazán nem akar megzsarolni, de a munkájáról és a családjáról van szó, ha nem megy szép szóval, akkor majd megy erővel.

Ahogy beszél, újra húzok egyet a kávéból, körbeforgatom-zubogtatom a számban, még az az íz is jobb annál, amit mindjárt érezni fogok, udvariasan bólintok, tiszta igaz, ha nem megy szép szóval, akkor majd erővel, mondom, a hangom csupa recsegő beletörődés, a segédrendező bólint, meg se lepődik, ahogy kezébe adom a kávés poharam, reflexből megfogja, én közben mögé lépek, felágaskodom, és a zakója fölött, a tarkónál beleharapok a nyakába, közben a kávé ízére a föld ízére gondolok.

Kiesik a kezéből a papírpohár, a cipőinket körbefolyja a kávé, pár másodpercig rángatózva hadonászik, én közben magamhoz ölelem, szinte érzem, hogy a testét elönti a jeges nyugalom, tudom, hogy most egy pillanatra lehunyja a szemét, de csak pár másodpercre, aztán, ahogy kinyitja majd, már sokkal jobban át fogja érezni az álláspontomat.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók. 

Hidra

Két ki nem nőtt, de majd egyszer kinövő fej vagyunk. Nyolc élő testvérünk egyikének meg nem született másolatai vagyunk, itt szunnyadunk a lét határán.