Carlo Rovelli: Idő márpedig nincs

Carlo Rovelli olasz elméleti fizikus magyarul idén szeptemberben megjelent könyvében, Az idő rendjében azt a meglepő kijelentést teszi, hogy az idő nem is létezik. Az pedig, amit az idő múlásaként érzékelünk, nem egy univerzális, valós folyamat, még kevésbé valamiféle rajtunk kívül álló idea, csak egyfajta mód, ahogy megpróbáljuk magyarázni a hétköznapi tapasztalatainkat. 

Ennek tükrében elég meglepő úgy kezdeni egy erről szóló recenziót, hogy a kötet magyarul szeptemberben jelent meg, de erre is van magyarázat: hiába mondjuk, hogy feljön a Nap, valójában tudjuk, hogy ez nem igaz, mégis így használjuk ezt a kifejezést, egyszerűen úgy maradtunk. Ilyenkor sem nézik hülyének az embert, senki nem gondolja azt, hogy a geocentrikus világkép hívei vagyunk. Rovelli szerint hasonló a helyzet az idővel is: tulajdonképpen az, hogy a múltat múltnak bélyegezzük, a jövőt pedig jövőnek, szubjektív, és nem felel meg a valóságnak. Idő nincs.

Mit csinálhat most otthon a kutyám?

Rovelli azt mondja, hogy most semmit, ugyanis nincs olyan, hogy most: az idő múlása a magasságtól és a pozíciótól is függ. Azoknak, akik magasabban élnek, több idejük van, az idő pedig gyorsabban telik annak számára, aki mozog, mint annak, aki egy helyben áll. Az a kérdés, hogy most mi történik valahol máshol, akár a Marson, akár a Kékestetőn, ha ezt mondjuk Tatabányán tudakolom, szigorúan véve értelmetlen, még ha a kutya, az angol királynő és a kérdező sajátideje között minimális is az eltérés. 

Carlo RovelliFotó: leemage

Einstein erre már azelőtt rájött, hogy céziumos órákkal mérhető lett volna a különbség, és valószínűleg nem mindenki lepődik meg ezen ugyanannyira – de a hétköznapokban mégsem egyszerű feladat abba belegondolni, hogy nincs most. Ha nincs most, akkor mi van? És ha nincs idő, akkor mi az, amit időként értünk félre? Rovelli szerint csak a termodinamika második törvénye van, legalábbis olyanformán, amit időként tudunk értelmezni, a folyamatosan növekvő entrópia. 

Vissza a természetfilozófiához

Rovelli nagyon elegánsan zavarja össze az olvasót, méghozzá anélkül, hogy az alapvető értetlenségen túl keltene értetlenséget: nem bonyolult képletekkel és elvont elméletekkel indít, hogy aztán amikor már a mélyvíz felé járunk, meglegyen az az illúziónk, hogy legalább az alapokat értjük. Külön öröm, hogy a kötelező fizikusok (Newton, Boltzmann és Einstein) mellett Rovelli jócskán érint filozófusokat is. Ezt persze maga a téma is megköveteli, a relativitás- és a kvatumelmélet mellett ugyanis az episztemológia és az etika sem mehetett el szó nélkül, az idő kérdése pedig azóta foglalkoztatja a filozófusokat, mióta egyáltalán létezik filozófia. 

És persze ne feledjük, hogy Newton maga is (természet)filozófiával foglalkozott: amikor a newtoni fizikáról van szó, ehhez egy sajátos világkép is társul, amely nem csupán a testek mozgásával foglalkozik, hanem a mindentől független idő létét is feltételezi, no meg azt is, hogy létezik egy teremtő Isten (ez a vita a teremtés tökéletességéről később kapott egy második felvonást is Leibniz és Clarke levelezésében). Newton mindentől függetlenül ketyegő kozmikus ideje egy egészen más világképet feltételez, mint mondjuk Leibnizé, azé a filozófusé, aki tagadta az idő létét, sőt, a Rovelli által is idézett anekdota szerint azért is hagyta ki a t betűt, az idő jelét a nevéből, hogy ezzel is hangsúlyozza, pontosan mennyire is tagadta. Itt még – legalábbis korban – messze járunk azoktól a kérdésektől, amelyeket végül a kvantumfizika kérdéseivel kapcsolatban kell feltennünk, de valójában ezeket már Anaximandrosz is feltette néhány ezer évvel ezelőtt, a választ pedig egyelőre senki nem volt képes megadni, csak hipotéziseink lehetnek (Rovelli állításait sem fogadja el mindenki, de ez nem is baj: egy szóval sem állítja, hogy megtalálta volna a bölcsek kövét).

Idő nélkül

Rovellinek is csak hipotézisei vannak, és azt a különös, idő nélküli világot, amelyet a hétköznapi tapasztalat számára olyan nehéz megragadni (hiszen az időben működik, még ha illúzió is lenne ez az idő), különböző leírásokkal és analógiákkal próbálja megvilágítani, eközben pedig nem riad vissza sem a már-már irodalmi stílustól, sem a ténylegesen szépirodalmi idézetektől. Mindezek alapján még egy szükségtelenül kioktató munka is lehetett volna Az idő rendjéből, hiszen úgy tűnik, hogy Rovelli igencsak sokat akart markolni, amikor Anaximandrosztól Heideggeren át a költészetig mindent felhasznál egy fizikai probléma ismertetéséhez, de a részek jól kiegészítik egymást, még akkor is, ha a kötet végére az olvasóban esetleg több lesz a kérdés, mint korábban volt. 

Rovelli műve magyarul szeptemberben jelent meg

Az a kérdés, ami Anaximandroszt bő 2500 évvel ezelőtt foglalkoztatta, amikor az idő rendjéről beszélt, Heideggert még a huszadik században sem hagyta nyugodni: a német filozófus külön tanulmányt is szentelt az ókori görög szerző azon mondattöredékének, miszerint 

„ahonnan a dolgok a keletkezésüket veszik, oda is kell, hogy elmúljanak, a szükségszerűség szerint; jóvátételt kell ugyanis fizetnük, és meg kell ítéltetniük az igazságtalanságuk miatt az idő rendje szerint."

Az idő mint egy tévedés eredménye

Rovelli elegáns választ ad az időre vonatkozó kérdésekre, amikor a három részre tagolt könyv utolsó fejezetében a kvantumhurok-elmélettel próbálja meg elénk festeni az idő nélküli világot és azt, hogy miért is lehetséges a fizika keretein belül elképzelni azt, hogy az az idő, amit ugyan relatív módon érzékelünk, kezdve az általunk elfoglalt pozíciótól egészen a ZH-írással töltött idő megdöbbentő hosszúságáig, valójában csak egy tévedés eredménye. 

Az olasz fizikus hisz benne, hogy egyszer bizonyossá válik, hogy nem létezik idő, vagy legalábbis többet tudunk meg erről a valamiről, ami úgy létezik, hogy nem létezik: Rovelli úgy gondolja, hogy a téridő hurkok finom szövedékéből áll, és ha kellően mélyre merülünk ebben a pókhálószerű szerkezetben, egyre kisebb szerepük lesz az olyan szubjektív dolgoknak, mint az idő, ami végül teljesen el is tűnik. 

„Az időváltozó nélküli világ nem bonyolult világ” – írja Rovelli, majd, hogy némileg világosabbá tegye az álláspontját, így folytatja: „Tiszta, szélfútta világ, telis-tele szépségekkel, olyan, mint a hegyvidéken a csúcsok, vagy a serdülők felrepedt ajkának sivár szépsége”. Nem állítanám, hogy ettől világosabb lett a helyzet, de ez is jól mutatja, hogy a szerző nem a szikár tudomány nyelvén szól – arra törekszik, hogy világossá tegye, mi az ő álláspontja, mi hipotézis, és mi az, amiben jelenlegi ismereteink szerint biztosak lehetünk. Ha ehhez a felrepedt ajkak kellenek, hát azokhoz fordul, de Szent Ágostont vagy Beethovent is előhozza, ha úgy alakul, és példáinak egy jó része célt is ér. 

Az eredmény üdítő: Rovelli könyvének olvastán az is el tud gondolkodni az időn, akit egyébként egyáltalán nem érdekel a fizika, a humán és a reál megkülönböztetést pedig a szerző elítéli – nem véletlen, hogy ilyen jól megfér nála egymás mellett a több különböző gondolkodó, arról nem is beszélve, hogy a tudománytörténet egy jó darabig elválaszthatatlan a filozófiatörténettől, a történelemtől vagy akár az irodalomtól. Kellemes meglepetés továbbá, hogy Rovellinek humora is van: a világ szerinte tulajdonképpen rétegekből áll, az események párhuzamosan zajlanak, ahogy például egy vihar sem írható le viharként, hanem több egy időben történő dolog összjátékáról van szó, amelyeknek a végeredménye maga a vihar – a dolgok így nem előfordulnak, hanem megtörténnek.

Az, hogy az eseményeknek egyáltalán van menete, illúzió: az események nem állnak sorba, hogy akkor következzenek be, amikor eljött az idejük, vagy ahogy Rovelli mondja, nem olyanok, mint az angolok, hanem inkább a hemzsegő olaszokhoz hasonlítanak. A dolgok nem vannak, hanem történnek, sőt, történésekből állnak, a valóság pedig, ahogy írja, inkább hasonlít egy csókhoz,mint egy macskához – de ebből a szempontból a macska vagy egy kő is ugyanolyan esemény, mint bármi más, nem egy önmagában előkerülő létező. 

Nem véletlen, hogy Rovelli gyakran fordul a klasszikusokhoz, és ez nem valami múltba révedés a részéről (tekintve, hogy a múlt valójában nem is egy értelmezhető fogalom): a fizikus a fizikát a költészethez hasonlítja, és ahogy a humán és reál tudományokat sem választja szét, úgy a művészet és a tudomány közé sem húz éles határt. Mivel mindkettő a megértést célozza, csak épp más-más úton, talán a céljuk is ugyanaz: a látható világ mögé pillantani. 

Carlo Rovelli Az idő rendje (L'ordine del tempo) című kötete magyarul 2018-ban a Park Könyvkiadónál jelent meg, Balázs István fordításában.