Sötét

A tisztáson guggol a tűz mellett, a lángokat nézi, időnként belekortyol a vodkásüvegbe. A szárnyait a háta mögé nyújtja, hogy a teste, amennyire lehet, eltakarja a tollakat a tűz melegétől. A tűz fénye más, mint a napé, a tűz ereje más, mint a nap ereje, de ő lehunyja a szemét, és a fényességet próbálja felidézni, az igazit, a legnagyobbat. Honvágya van. 

Hátrahajtott fejjel, lehunyt szemmel iszik a paprikás vodkából, nagy kortyokban üríti ki az üveget. A nyaka megfeszül, mintha odakínálná a tűznek, kortyol és nyel, kortyol és nyel, torkában is forróságot szeretne érezni, de az ital langyos, viszketős csípése feldühíti, előrenyúl, bele a tűzbe, be a hűvös parázsba, rámarkol egy fehéren izzó parázsmagra, kiemeli a lángok közül, az arca elé tartja, hátraveti a fejét, ráfúj.

A láng sisteregve és zúgva csap az ég felé, a karjában egy villanásnyira megérzi a suhintás emlékét, a süvítő lángnyelv súlyát, egy pillanatra átjárja a testét a régi harag, örök és engesztelhetetlen, elképzeli, hogy visszaszívja a tűzcsóvát, mélyen, tüdőre, hogy áttüzesedjenek mind a hörgők, tudja, hogy semmi sem történne, a tűz ereje más, mint a nap ereje.

Az üres üveget a parázs közé tolja, guggolva nézi a tüzet, a lángok magukba roskadnak, kihunynak, a parázs kihűl, hamu lepi be.

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Sötétedik. Az év leghosszabb éjszakája jön. Lehunyja a szemét, arra gondol, hogy el fog telni, valahogy ennek is vége lesz, talán egy szempillantás lesz csak az egész.

A tisztás túloldalán valami roppan, a zajra kinyitja a szemét, félig feltérdel. A sötétben is tisztán látja az asszonyt, ahogy a mellére szorítja a súlyos, élettelen csomagot, ahogy görnyedten előlép a fák közül, ahogy felemeli a fejét, ahogy hunyorogva próbál belenézni a sötétbe.

Azt kívánja, forduljon meg, menjen vissza oda, ahonnan jött, tűnjön el.

Tudja, hiába.  

Tudja, hogy mi következik, – Itt vagyok – sóhajtja, lebbent egyet a szárnyain, a tollak kavarta szél lefújja a hamut a parázsról, a következő lebbenésre már vörösen, már fehéren izzik a tűz maradéka, a fényében tisztán látni az asszony arcát, fél kézzel hátranyúl, letolja a hajáról a köpeny csuklyáját, mintha számítana a szépsége, mintha számítana az ifjúsága.

Nem számít, az se számít, hogy mit fog mondani, hogy milyen hangon könyörög, kér, rimánkodik, akar, követel. A karjában tartott csomag számít csak, a pólyába bugyolált húscsomag, csontcsomag, vércsomag.

A kérés számít, az, hogy amit az asszony kér, az lehetetlen.

– Nem tudod, ki vagyok – mondja neki, tudja, az asszony nem hallja, de ha hallaná, akkor sem értené. – Menj el, hagyj békén – mondja neki, az asszony arca csupa makacs elszánás, előrelép, megbotlik, feléje nyújtja a csomagot.

Nem foghatja meg, nem veheti el, nem érintheti meg. Akkor megérezné a végleges visszafordíthatóságának csábítását, egyetlen lépés elég volna, és már elindulna a soha meg nem valósuló lehetőségek sokfele ágazó labirintusában.

Aztán már ott a kezében. Azt hitte, súlyos lesz, görnyedten kell majd magához ölelnie, de a kis test súlytalan, törékeny könnyűsége hirtelen fájdalmasabbnak tűnik minden elképzelt súlynál. Az ujjai bekúsznak a pólya rétegei alá, megérinti, és akkor már tudja, mégiscsak megtehetné. Ahogy átfut rajta a lehetőség, megrebbennek a szárnyain a tollak, hátának izmai görcsbe rándulnak és elernyednek, a szárnytőből dobogó fájdalom sugárzik a mellkasába, annyit kéne csak akarnia, hogy gyorsabban, azt kéne csak kívánnia, hogy gyorsuljon végtelenné a dobogás, és akkor megtörténhetne, az ő mellkasában megállna a szív, de abban a másik kis bordakosárban megmozdulna. Csak akarnia kéne, és minden megváltozna.

A zuhanás emléke jut eszébe, a mámoros érzés, amivel előtte nemet mondott. Ez most majdnem ugyanaz. Megteszi, mert megteheti. Azért is, csak azért is. Gyorsabban, kívánja, még gyorsabban.

A csomag mélyén megmozdul valami, akkor egyszerre megérzi a karjaiban a súlyt, a test földből van, kőből van, ércből van, meggörnyed  tőle, majdnem elesik, a szárnyai csapkodnak, ahogy próbálja megtartani magát, próbál belekapaszkodni a sötét levegőbe, a parázs felé tántorodik, szárnyainak szelére tűz csap fel a földből. A lángba néz, a fehér izzás mélyén meglátja a sötétet. Hirtelen megérti, hogy mi történt, tudja, becsapta magát, ez most nem játék, ha az a másik szív csak még egyet dobban, akkor vége lesz a világnak.

Ez már az igazi tűz, feketére pörkölődnek a szárnyain a tollak, fél kézzel oldalra nyúl, magához öleli az asszonyt, magával rántja, vele együtt lép a lángok közé. Az asszony arca felizzik a fájdalomtól és a döbbenettől, ahogy mind a hárman a lángok közé zuhannak.

– Miféle angyal vagy te? - kérdezi, ez az utolsó kérdés, erre válaszolni kell, akkor is, ha késő, ha a kérdező nem fogja meghallani, a válaszadó pedig nem fogja kimondani már.

Öldöklő, nem éltető.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók. 

Kecskefej

Csak nézte, ahogy a húszéves kisfia ott áll teljes harci díszben, vérivó koponyára festett pofával, majd kinövöd ezt is, kicsim, mint a többi hülyeséget.