Sötét

A tisztáson guggol a tűz mellett, a lángokat nézi, időnként belekortyol a vodkásüvegbe. A szárnyait a háta mögé nyújtja, hogy a teste, amennyire lehet, eltakarja a tollakat a tűz melegétől. A tűz fénye más, mint a napé, a tűz ereje más, mint a nap ereje, de ő lehunyja a szemét, és a fényességet próbálja felidézni, az igazit, a legnagyobbat. Honvágya van. 

Hátrahajtott fejjel, lehunyt szemmel iszik a paprikás vodkából, nagy kortyokban üríti ki az üveget. A nyaka megfeszül, mintha odakínálná a tűznek, kortyol és nyel, kortyol és nyel, torkában is forróságot szeretne érezni, de az ital langyos, viszketős csípése feldühíti, előrenyúl, bele a tűzbe, be a hűvös parázsba, rámarkol egy fehéren izzó parázsmagra, kiemeli a lángok közül, az arca elé tartja, hátraveti a fejét, ráfúj.

A láng sisteregve és zúgva csap az ég felé, a karjában egy villanásnyira megérzi a suhintás emlékét, a süvítő lángnyelv súlyát, egy pillanatra átjárja a testét a régi harag, örök és engesztelhetetlen, elképzeli, hogy visszaszívja a tűzcsóvát, mélyen, tüdőre, hogy áttüzesedjenek mind a hörgők, tudja, hogy semmi sem történne, a tűz ereje más, mint a nap ereje.

Az üres üveget a parázs közé tolja, guggolva nézi a tüzet, a lángok magukba roskadnak, kihunynak, a parázs kihűl, hamu lepi be.

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Sötétedik. Az év leghosszabb éjszakája jön. Lehunyja a szemét, arra gondol, hogy el fog telni, valahogy ennek is vége lesz, talán egy szempillantás lesz csak az egész.

A tisztás túloldalán valami roppan, a zajra kinyitja a szemét, félig feltérdel. A sötétben is tisztán látja az asszonyt, ahogy a mellére szorítja a súlyos, élettelen csomagot, ahogy görnyedten előlép a fák közül, ahogy felemeli a fejét, ahogy hunyorogva próbál belenézni a sötétbe.

Azt kívánja, forduljon meg, menjen vissza oda, ahonnan jött, tűnjön el.

Tudja, hiába.  

Tudja, hogy mi következik, – Itt vagyok – sóhajtja, lebbent egyet a szárnyain, a tollak kavarta szél lefújja a hamut a parázsról, a következő lebbenésre már vörösen, már fehéren izzik a tűz maradéka, a fényében tisztán látni az asszony arcát, fél kézzel hátranyúl, letolja a hajáról a köpeny csuklyáját, mintha számítana a szépsége, mintha számítana az ifjúsága.

Nem számít, az se számít, hogy mit fog mondani, hogy milyen hangon könyörög, kér, rimánkodik, akar, követel. A karjában tartott csomag számít csak, a pólyába bugyolált húscsomag, csontcsomag, vércsomag.

A kérés számít, az, hogy amit az asszony kér, az lehetetlen.

– Nem tudod, ki vagyok – mondja neki, tudja, az asszony nem hallja, de ha hallaná, akkor sem értené. – Menj el, hagyj békén – mondja neki, az asszony arca csupa makacs elszánás, előrelép, megbotlik, feléje nyújtja a csomagot.

Nem foghatja meg, nem veheti el, nem érintheti meg. Akkor megérezné a végleges visszafordíthatóságának csábítását, egyetlen lépés elég volna, és már elindulna a soha meg nem valósuló lehetőségek sokfele ágazó labirintusában.

Aztán már ott a kezében. Azt hitte, súlyos lesz, görnyedten kell majd magához ölelnie, de a kis test súlytalan, törékeny könnyűsége hirtelen fájdalmasabbnak tűnik minden elképzelt súlynál. Az ujjai bekúsznak a pólya rétegei alá, megérinti, és akkor már tudja, mégiscsak megtehetné. Ahogy átfut rajta a lehetőség, megrebbennek a szárnyain a tollak, hátának izmai görcsbe rándulnak és elernyednek, a szárnytőből dobogó fájdalom sugárzik a mellkasába, annyit kéne csak akarnia, hogy gyorsabban, azt kéne csak kívánnia, hogy gyorsuljon végtelenné a dobogás, és akkor megtörténhetne, az ő mellkasában megállna a szív, de abban a másik kis bordakosárban megmozdulna. Csak akarnia kéne, és minden megváltozna.

A zuhanás emléke jut eszébe, a mámoros érzés, amivel előtte nemet mondott. Ez most majdnem ugyanaz. Megteszi, mert megteheti. Azért is, csak azért is. Gyorsabban, kívánja, még gyorsabban.

A csomag mélyén megmozdul valami, akkor egyszerre megérzi a karjaiban a súlyt, a test földből van, kőből van, ércből van, meggörnyed  tőle, majdnem elesik, a szárnyai csapkodnak, ahogy próbálja megtartani magát, próbál belekapaszkodni a sötét levegőbe, a parázs felé tántorodik, szárnyainak szelére tűz csap fel a földből. A lángba néz, a fehér izzás mélyén meglátja a sötétet. Hirtelen megérti, hogy mi történt, tudja, becsapta magát, ez most nem játék, ha az a másik szív csak még egyet dobban, akkor vége lesz a világnak.

Ez már az igazi tűz, feketére pörkölődnek a szárnyain a tollak, fél kézzel oldalra nyúl, magához öleli az asszonyt, magával rántja, vele együtt lép a lángok közé. Az asszony arca felizzik a fájdalomtól és a döbbenettől, ahogy mind a hárman a lángok közé zuhannak.

– Miféle angyal vagy te? - kérdezi, ez az utolsó kérdés, erre válaszolni kell, akkor is, ha késő, ha a kérdező nem fogja meghallani, a válaszadó pedig nem fogja kimondani már.

Öldöklő, nem éltető.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók. 

Korrektúra

Hogy hitt szegény az intergalaktikus civilizációban, a jóindulatú, bölcs idegenekben! Nem tudom, hogy viselte volna, ha megtudja, hogy a földönkívüliek kutyazabáló nyegle majmok.

Szépségklub

Igazából egészen jó karban van, ahhoz képest persze, hogy már jóval túl van az ötvenen. Arra gondolok, hány száz kilométert róhatott le különböző medencékben, hány ezer liter veríték lecsoroghatott a testéről mindenféle edzőgépeken. Beleborzongok.

Nabumm

Nehezen vallotta be magának, de mióta elfogadta a biztosító egész háztartásra szóló szuper-kedvezményes családi ajánlatát, amelynek értelmében már nemcsak neki magának, de a feleségének, a gyerekeinek és személyzetnek is járt a folyamatos tudatmentés és hozzá a korlátlan mennyiségű klóntest, azóta egész rákapott a gyilkolászásra.