Pipetta

Amikor anyáék elmennek, odamegyek az előszobaszekrény oldalához, leadom a titkos harci jelet, kipikopp-kipikopp-kipikipikipikopp, és akkor egy kicsit várni kell, de aztán a szekrény egyszer csak megrázkódik, és kimászik belőle Időbácsi.

Szervusz Időbácsi, mondom neki, kezet fogunk, szervusz doktorúr, mondja ő, csak ő szólít egyedül doktorúrnak, ő adta nekem ezt a nevet, rögtön azután, hogy megszülettem, azt mondja, ha majd nagy leszek, mindenki így fog szólítani.

Az mikor lesz, kérdezem tőle, Időbácsi ezen csak nevet, ha kivárom, majd meglátom, mondja, de mikor, de mikor, kérdezem én, Időbácsi erre kitartja a tenyerét, azt mondja, majd akkor, ha akkora lesz a kezem, mint az övé, tessék, mérjük össze, odanyomom a tenyerem a tenyerébe, szétfeszítem az ujjaim, hogy minél hosszabbak legyenek, de épp csak hogy elérik így is Időbácsi ujjainak a tövét, a gyűrűsujjam begye majdnem eléri Időbácsi gyűrűsujján a gyűrűt, még jobban kinyújtom, és akkor eléri, egy egész icipicit csak, de tényleg eléri, eddig ilyen még sose történt.

Időbácsi erre rám mosolyog, sokat nőttél, doktorúr, mondja, rácsukja a kezét a kezemre, a bőre szürke és csillog, minthogyha ezüstből lenne, de nem ezüstből van, és nem is a bőre, az csak egy páncélruha, azért kell viselje, hogy ne ártson neki a sok-sok vadbacilus, amik mind itt laknak körülöttünk. Sokat, de nem eleget, mondja aztán, mindig ezt szokta mondani, és akkor én erre mindig lábujjhegyre állok, és a fejem fölé emelem a kezem, és mutatom, hogy nagy vagyok, és magas vagyok, és akkor Időbácsi mindig lefényképez, már legalább egymillió képe lehet rólam, de soha nem unja meg.

A rajzaimat is mind-mind lefényképezi, most is megkérdezi, hogy rajzoltam-e újakat neki, és akkor én mondom, hogy persze, hogy rajzoltam, hát hogyisne rajzoltam volna, és előszedem az íróasztal háta mögül a titkos rajzaimat, amiket anyáéknak nem szoktam soha megmutatni, azért, mert nem értenék őket, azt mondanák rájuk, hogy csúnya firkák, pedig a rajzok mind-mind a labirintust ábrázolják, ahova éjszaka szoktam átmenni, amikor behunyom a szemem, még mielőtt elaludnék.

Időbácsi sokáig nézi a rajzokat, aztán a lámpájával méricskéli őket, aztán a gépével lefényképezi őket, aztán azt kéri, hogy mondjam el, milyen szagot éreztem, amikor a labirintusban voltam, mondani akarom, hogy nem emlékszem, de akkor a kérdéstől eszembe jut, gyöngyvirág, mondom, vagy nem is gyöngyvirág, hanem gyöngyvirágszappan, Időbácsi azt mondja, az jó, az azt jelenti, hogy közeledünk, kérdezem, hogy mihez, erre Időbácsi azt mondja, ha kivárom, meglátom.

Összeszedjük a rajzokat, és kivisszük az összeset a vécébe, aztán, ahogy szoktuk, együtt összetépjük őket kicsi-kicsi foncsikákra, a foncsikákat lehúzzuk a vécén, közben Időbácsi a labirintusról kérdezget, hogy honnan tudom, hogy a folyosó végén melyik irányba fogok fordulni, és én mondom, hogy egyszerűen tudom és kész, sokkal jobban tudom, mint régebben tudtam, szinte sose kell már visszaforduljak, sose jutok már zsákutcába, Időbácsi azt mondja, az nagyon jó, csak egy baj van, hogy mostanában túl gyorsan elalszom, túl gyorsan engedem, hogy legyőzzön az álom, próbáljak meg jobban vigyázni, ügyesebb lenni, ne aludjak el, de a szemem se nyissam ki, hanem feküdjek szépen ügyesen a paplan alatt lecsukott szemmel, és menjek szépen beljebb és beljebb.

Mondom neki, hogy nem szoktam tudni, hogy elalszom, nem is szoktam észrevenni, egyik pillanatban még ott vagyok a labirintusban, a másikban már meg reggel van, és Anya dugja az orrom alá a finom friss kakaót.

Időbácsi azt mondja, tudja, hogy nehéz, de ha elég bátor vagyok, akkor menni fog, ha akarom, mától kezdve már négy csepp erősítő gyógyszert is becseppent a fülembe, és akkor több erőm lesz, tovább fogom bírni, és eljutok végre a labirintus közepébe.

Amikor ez mondja, először azt hiszem, hogy csak viccel, eddig soha nem akart több gyógyszert adni, mindig csak három cseppet csepegtetett be a fülembe, hiába kértem, hiába könyörögtem, hogy még egyet, még egyet, ő mindig csak hármat adott, azt mondta, ha többet adna, az megártana.

Akkor tényleg megnőttem, mondom, Időbácsi azt mondja, meg bizony, aztán előveszi a pipettát, én meg szépen odahajtom a fejem a kagylóra, és a nagy fürdőszobatükörben, a szamaras fogmosópoharam mellett nézem, hogy fölém hajol, és a fülem fölé tartja pipettát, és abból nagyon lassan elindul egy csillogó csepp a fülem felé, olyan, mint a higany, ami a lázmérőben van, de igaziból nem higany, hanem agyerősítő, nagyon jó érzés, amikor belecseppen a fülembe, nem fáj, nem is viszket, nem hideg, nem meleg, finom, sima érzés, olyan, mint ha a hajam alatt simogatná a fejem egy nagy kéz.

Időbácsi elmesélte, hogy az első cseppet rögtön a születésem után cseppentette bele a fülembe, ott feküdtem anya hasán és aludtam, és anya is aludt, és akkor ő előmászott szépen az ágy alól, hogy megnézze, hogy tényleg én vagyok-e az, a kicsi doktorúr, és amikor látta, hogy tényleg, akkor becseppentette a fülembe az első cseppet, és azóta mindennap jön, mert én vagyok a legjobb barátja az egész világon, ilyen jó barátja nincs neki egy se, se itt a mába, se ott a holnapba meg a holnaputánba.

Az alvásra gondolok, a labirintus gyöngyvirágszagú folyosóira, várom a következő cseppet a pipettából, várom a sima jóleső simogatást, azt suttogom Időbácsinak, bízhat bennem, van időm, kivárom, van szemem, meglátom.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.