Láz

Az ágyad lassan és hangtalanul gurul a polcok között. A matrac megdöntve, a fejed alatt párnák, látod, hogy a takaró körbeformázza a tested. A terem hatalmas, kazettás üvegtetején vastagon ül a hó, fojtott, tökéletes csend van, olyan sűrű, hogy ahogy megszólalsz, azonnal magába issza a szavaid, magad se emlékszel rá, hogy mit is mondtál.

Vizet kérsz, persze, szomjas vagy, mérhetetlenül szomjas. A tested forró, lázad van. Ez biztosan csak egy álom. Egy lázálom.

A terem nagyon szép és csupa fény, fent a tetőn túl, a havon túl ragyog a nap, elképzeled, hogy a hó felszíne megolvad, aztán kéreggé fagy a hideg szélben. Tudod, hogy így van, egy régi emlék jut eszedbe, ahogy a hóra tenyerelsz, egyujjas szarvasbőr kesztyű van rajtad, a hó felszínén beroppan a kéreg, könyökig belesüllyedsz, a kabát és a pulóver ujja felcsúszik, a jég pereme végighorzsolja az alkarod, az emlék fájdalmasan éles, ha ki tudnád húzni a karod a takaró alól, talán látnád is a bőrödön az előszivárgó vér gyöngyeit.

Az ágyad a polcok között gurul, a polcokon könyvek állnak, levegősen, közöttük mindenféle italos palackok, és nagy pasztellszínű jégtömbök.

Fekszel és gurulsz, a koponyád lüktető forróság.

Eddig nem vetted észre, de a polcok között emberek sétálnak, valószínűtlenül magas, hosszú kezű, hosszú lábú, fehér ruhás férfiak és nők, megállnak, belelapoznak egyik-másik könyvbe, végigsimítanak a jégtömbökön, kidugaszolják a palackokat, és óvatosan beléjük szimatolnak.

A könyvek lapjai hűs szelet suhogtatnak feléd, a jégtömbökből is hideg árad, a palackokból fanyar citromos-mentolos illatok törnek elő.

Egyszerre megérted, hogy mi történik, a polcok között járkáló lények a könyvekből a megfelelő lapokat kitépve, az üvegekből a megfelelő italokat összekeverve, a jégtömbökből a megfelelő mennyiségű jeget lekaparva készítenek kis borogatáscsomagokat, nézed, ahogy a lapokból kis sokszögletű zacskókat hajtogatnak, telerakják jéggel, és italt csepegtetnek rájuk, már azt is tudod, hogy a jégtömbök a megfagyásuk helye és ideje miatt különlegesek, a jégtől és a folyadéktól a csomagocskák átnedvesednek, látod, ahogy a nedvességtől elsötétednek vagy éppen elhalványodnak a papírlapokra nyomtatott szavak, és akkor megérted, hogy ezek a csomagocskák borogatások, egyszerre hűsítő, bódító és okosító borogatások, többen is körülállják már az ágyad, ott lépkednek melletted, föléd hajolnak, a kis borogatáscsomagokat lassan a homlokodra, az arcodra, a mellkasodra helyezik, látod, hogy a kezükből a bőrükön át nagyon halványan sugárzik a fény.

Ahogy a borogatáscsomagok a bőrödhöz érnek, egyszerre eszedbe jut az a téli nap, a nagy hideg, amikor egyedül mentél fel a szánkóddal az erdő alá, a régi motokrosszpályára, ott vagy megint, a szánkó vadul csúszik le a mélybe, lerepülsz róla, rá a hóra, a hó felszínén csillogó jéglakk beroppan, a pereme végigkarcolja az arcod, alatta a porhó végtelen mély, lazán és anyagtalanul nyel magába, fehér csendbe zuhansz, kilencéves voltál, amikor ez történt, utána hetekig feküdtél tüdőgyulladással, ott vagy megint, a régi gyerekkori ágyban, a nyelveden a lázcsillapító tabletta irdatlan keserűsége, nem, nem ott vagy, a borogatás áttetsző jégpáncélba vonja a tested, mikor volt, tíz éve, húsz éve, száz éve, ezer éve, nagyon rég, pontosan nem számszerűsíthető, az idő lassan olvadó jég, ha akarnád, tudhatnád, hogy mi történik, ez egy szolgáltatás, te fizettél érte, te választottad, nagyon öregen, és nagyon gazdagon, egy végigélt élet után, a hidegbe menekültél a halál elől, tiszta és működő tudattal vállaltad a lefagyasztást, a tudat lelassítását, a lassú, végtelen eljegesítést, a hideg sztázist, hogy majd egyszer, ha odajut a tudomány, akkor felolvasszanak és meggyógyítsanak, addig itt gurulsz majd körbe lassan-lassan ebben a szép teremben, a saját emlékeid között, önmagad emlékeként, ha akarnád, tudhatnád, hogy ki voltál, már nem akarod, az időd egy lassan olvadó, néha újra visszafagyó jégtömb, pasztellkéken pislákol benne a tudatod.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.