A daliás idők, amikor David Attenborough még sárkányra vadászott

„Az állatkertek manapság már nem indítanak gyűjtőexpedíciókat élő példányok beszerzésére” – ezzel mondattal nyitja a világhírű természetbúvár, Sir David Attenborough magyarul most megjelent munkája, az Egy ifjú természettudós történetei előszavát, és ezzel kijelöli nagyjából azt is, hogy miről szól majd a most új fordítással megjelent kötet: nem túl meglepő módon azokról az időkről, amikor még indultak állatkerti gyűjtőutak a világ egzotikus tájaira. 

Úgy tűnik, hogy az ötvenes évek vége elég sűrű volt Attenborough számára: 1955 után évente indult útnak, és miután hazaért, mindegyik expedícióról írt egy-egy könyvet, nem is beszélve azokról a hang- és képanyagokról, amelyet kollégáival együtt rögzített. Ezek között az állatokról készült felvételek mellett népdalgyűjtések is voltak, ami már csak azért is érdekes, mert akkoriban még egész könnyen le lehetett menni a térképről – már magában az is izgalmas, hogy milyen figurákkal hozta össze a sors a kutatókat. Ja, és még mielőtt egy kedves, joviális idős úrra gondolnánk, ahogy udvariasan meginterjúvol egy törzsfőnököt, aki évtizedes rutinnal beszél a mikrofonba: az első út során Attenborough még a harmincat sem töltötte be, az őslakosok számára pedig még tényleg varázslatnak tűnt, hogy egyáltalán van magnó.

David Attenborough 1956-ban, 30 évesen a BBC műsorában, a Zoo Quest for a Dragonben

Az állatgyűjtés hétköznapi problémái

Ha már gyűjtőkörút, ötvenes évek környéke és útleírás: egyszerűen nem lehet megkerülni a Gerald Durrell-párhuzamot, igaz, ez annyira adja magát, hogy valószínűleg mindketten jobban unták már a másikról szóló kérdéseket, mint mondjuk azt a szellemes kérdést, hogy egyébként szeretik-e az állatokat. A két brit zoológus hasonlóan indult, de Durrell a gyűjtőutakon új nézeteket képviselt, míg végül megalapíthatta az állatkertjét, Attenborough pedig hiába volt végzett zoológus (autodidakta pályatársával ellentétben), a BBC felkérésére a gyűjtés mellett kifejezetten forgatni indult. 

Az összehasonlítás persze valamennyire igazságtalan is, Attenborough ugyanis elsősorban filmes, és csak azután zoológus, író, producer és még minden egyéb, leírásai pedig egyszerű útleírások, bár annak jók – Durrell viszont hiába csak az állatkert kedvéért írt, a legegyszerűbb történetet is humorosan tudta tálalni.

Sok minden múlik persze az alapanyagon is, és szerencsére Attenborough gyűjtőútjai sem voltak eseménytelenek, ráadásul a műfajból és eredeti szakmájából fakadóan itt gazdagabb képanyagot is kapunk – eredetileg forgatni indultak, így az állatkert kívánságai mellett a BBC igényeinek is meg kellett felelniük. A fényképeket javarészt maga Attenborough készíthette – legalábbis a második kötetben, ahol Charles Lagus operatőr társaságában az indonéziai szigetre, Komodóra látogat, azt írja, hogy a fotózás rá hárult, ahogy általában a magnót is ő kezelte. 

Eladható zoológia 

Épp a gyűjtés kritériumai miatt is érdekes a könyv: az ötvenes évek végi technika is komoly korlátokat jelentett, de az sem könnyítette meg Attenborough-ék dolgát, hogy bár igény volt az állatos műsorokra, a BBC valami húzónévre és nagy látványosságra vágyott, míg az állatkertek ritka példányokat szerettek volna a gyűjteményükbe. Az első célpont egy Sierra Leone-i madár volt a Picathartes gymnocephalus, amely, mint azt Attenborough is megjegyezte, aligha hozza lázba az egyszeri nézőt (magyarul az állat a fehérnyakú gólyalábúvarjú névre hallgat). További nehézséget okozott, hogy az operatőr épp a Himalájából tért vissza, ahol a jetit akarta lefilmezni, és bár ez nem sikerült, könnyen belátható, hogy a tévénézőket a jeti jobban izgatja, mint egy hétköznapi, bár ritka madár. A Picathartes egyébként Durrellt is foglalkoztatta, kettejük erőfeszítésének köszönhetően a hetvenes évekre ez lett az egyik legismertebb veszélyeztetett afrikai madárfaj. 

Fotó: Wikimedia Commons

Véletlen, hogy Sir David üldögél ott

Végül sikerült dűlőre jutni: a műsorvezető eredetileg Jack Lester, a Londoni Állatkert hüllőházának kurátora lett volna, ő azonban megbetegedett, így hárult végül a feladat Attenborough-ra. Innentől a felállás nagyjából azonos volt: Attenborough és Charles Lagus a BBC és az állatkertek közös megbízásából elindultak, az első expedíción Guyanába, majd egy évvel később Komodóra, végül pedig Paraguayba, és amellett, hogy megpróbálták teljesíteni az állatkerti megrendeléseket („egy komodói varánusz az nagyon jó lenne”), minél többféle példányt próbáltak lefilmezni. 

Komodói sárkány, illetve óriásgyík, azaz varánusz (Varanus komodoensis)Fotó: Andrey Gudkov/Biosphoto

Az első, guyanai út során Attenboroughék mindenféle gyakorlati problémával szembesültek. Aki már olvasott gyűjtőkörútról, sejtheti, hogy ezek java része az állatok elhelyezéséből fakadt, a maradék pedig a helybéliekkel való kapcsolattartásból. Itt is sok jó anekdotát találhatunk, de a következő könyv, a Sárkány nyomában a legolvasmányosabb a három útleírásból: eleve azzal kezdődik, hogy a társaság valószínűleg egy kicsit elbízta magát az első út sikereitől, úgyhogy az indonéz utazás előtti több hónapos előkészületeket egész egyszerűen kihagyták. Ami ezután következik, az nem változott 1958 óta sem, és még Indonéziáig sem kell elmenni érte: a bürokrácia érthetetlen zsákutcáiban végül addig hányódik a stáb, míg kénytelenek akaratuk ellenére engedélyhez jutni egy templom lefilmezéséhez. 

A harmadik könyv megint egy kicsit mást mutat: ez az expedíció Paraguayba vezetett, ahol a stáb a tatuk nyomába eredt, és Attenborough itt foglalta össze ismét, mi a nehézsége annak, ha az ember egyszerre zoológus és műsorvezető, ezek az állatok ugyanis nem a világot jelentő deszkákra születtek, ugyanis nem túl szépek, és nem is valami okosak – mégis érdekesek, a műsorvezetőnek pedig az a dolga, hogy ezt el is hitesse a nézőkkel.

Legutóbb a klímaváltozás veszélyeire hívta fel a figyelmet - ezt se hitte volna a komodói gyűjtőútonFotó: FABRICE COFFRINI/AFP

Hatvan év

A három könyv egyben fogyasztva már elég tömör, ha szünetet tartunk közöttük, valószínűleg tovább fennmarad irántuk az érdeklődés – mert az ugyan igaz, hogy nem ugyanaz a sztori ismétlődik bennük, de a gyűjtés alapvető nehézségei nem változnak, legfeljebb szaporodnak. A vaskos kötet jónéhány fényképet is bemutat az expediciókról, ezekről pedig még inkább nyilvánvalóvá válik, hogy mi minden változott úgy hatvan év alatt. Amellett, hogy a világ is átrendeződött, a természetfilmeseknek pedig már nem az a legnagyobb gondjuk, hogy színes filmet használjanak-e, egyes érintett országok is új nevet kaptak, egyes fajokat sikerült megmenteni, mások eltűntek a Föld színéről, Attenborough maradt a régi: ő, ahogy hatvan évvel ezelőtt, még mindig leguggol valami jószág mellé, és rendületlenül magyaráz a kamerának. Vagyis nekünk.

A kötet a Park kiadónál jelent meg 2019-ben, a fordítás Makovecz Benjámin munkája.