Gázóriás

Amikor kizsilipelnek, és meglátnak, majdnem mind mosolyognak.

Örülnek nekem, mert úgy nézek ki, mint az egyik legkedvesebb karakter a játékból, amit azért játszattak velük, hogy kiderüljön, alkalmasak-e a feladatra.

Ez a mostani is mosolyog, ahogy rögzítem a mosolyát a jegyzőkönyv számára, érzékelem a tükröződésem a sisakja kristálygömbjében, barátságos színes űrmackó vagyok, testem gömbjeinek aránya megnyugtató, szeretetre méltó, szerethető.

Van, amikor megpróbálnak átölelni. A protokoll szerint engednem kell, de ez a gesztus többnyire a gyors kudarc előjele.

Ez a mostani nem próbál átölelni, csak nagyon mosolyog.

Lebegünk a zsilip előtt, fölöttünk és mögöttünk a szürkéslila gázóriás irdatlan gömbje, a körülötte keringő objektum csak egy apró, ezüst színű folt.

Felé nyújtom a kampómat, közben ugyanazt mondom neki, amit a játékban mond neki a karakterem, üdvözlöm, és megkérdezem, hogy felkészült-e a feladatra.

Még jobban mosolyog, az arca kipirul, úgy mondja, hogy igen. Beakasztja a kampóba a hevedere hurkát.

Ellenőrzöm a csatlakozást.

Elindulunk.

A tesztplatformig hét perc az út.

Van, aki már itt rosszul lesz. Hiába a gondos szelekció, az objektum hatása nem szimulálható.

Ez a mostani nem lesz rosszul. A reakciói normálisak, a reakciógörbéi időnként csúcsosodnak, de nem veszélyesen. Összevetem a grafikont a gesztusaival, ez olyankor történik, amikor rám néz. Nekem örül. Annak örül, hogy velem van, hogy velem lehet. Nem teszem fel a protokoll szerint előírt kérdéseket. Ebben szabad mérlegelési jogom van, ha úgy ítélem meg, a kérdéssortól eltekinthetek. Eltekintek tőle. Nem akarom hallani a hangját.

Mégis megszólal. Kérdés nélkül, magától.

Megtehetném, hogy kikapcsolom a mikrofonját, ebben is szabad mérlegelési jogom van, szinte mindenben az van, ami a tesztplatform és az objektum körül történik. Nem kapcsolom ki.

Azt mondja, köszöni, hogy vigyázok rá.

Ez természetes, ezért vagyok itt, mondom.

Azt mondja, tudja, hogy meg fogom védeni.

Kikapcsolom a mikrofont.

Nem kellett volna bekapcsolnom.

A tesztplatformhoz érünk.

Odavezetem a panelhez, áthelyezem a tartókampóra a rögzítő hevedert.

Az objektum lassan közeledik. Időben vagyunk.

Rászólok, mondom, hogy kezdheti.

A feladat viszonylag egyszerű, a megfelelő sorrendben ki kell csavarnia a hét kék csavart, aztán a megfelelő sorrendben a helyükre kell csavarnia a hét piros csavart. A kicsavarás és becsavarás sorrendje természetesen nem ugyanaz, négy különböző fajta csavar van, mindegyikhez másik célszerszám kell.

Aki idáig eljut, az természetesen tökéletesen tisztában van a dolog mechanikájával, több százszor elgyakorolta az egészet a sósvíztankban, aztán a Föld körül keringő induló állomáson.

Ez itt a végső fázis, itt már csak a legjobbak jutnak lehetőséghez.

Nézem, ahogy dolgozik, mozdulatai pontosak. Az objektum lassan közeledik.

Az adatokat figyelem, pár töredékmásodperccel előre látható, hogy kezdődik. Tudatállapotának mentése folyamatos, ha akarnám, természetesen belenézhetnék az adatfolyamba. Erről már régóta leszoktam.

Az arca megrándul, tudja, hogy a feladatra kell koncentrálnia, de a látomások nem szimulálhatóak.

A szemére fókuszálok, a pupilla méretére. Pislog, dolgozik tovább.

Ha felnőtt lenne, már halott lenne.

Egyes elméletek szerint a gyerekek azért bírják jobban, mert kevesebb emlékük van. Mások szerint azért, mert jobb a fantáziájuk.

Dolgozik tovább. Már az összes csavart kicsavarta.

Most már ütemesen pislog, a légzése is felgyorsult, de a mozdulatai nem lassulnak. A sorrendet sem hibázta még el egyszer sem, nem kellett javítanom rajta.

Az objektum most már szabad szemmel is látható. Egy nagy ezüst gömb, a csillagászok sokáig azt hitték csak egy hold. Amikor észrevették a felületének fraktálszerű mintázatát, akkor aztán rájöttek, hogy nem az. Vagy az, de nem olyan.

Természetesen máig nem tudható sem az, hogy mi ez, sem az, hogy kik vagy mik hozták létre, sem az, hogy mikor, sem az, hogy miért.

Hétszáz méternél nem lehet közelebb jutni hozzá.

Pontosabban hatszázhatvanhatnál, de ez nem köztudomású.

A fiú végzi a feladatot.

A hangjára gondolok, arra, amit mondott.

A feladatra koncentrál, és rendesen végzi, verítékezik és hunyorog, lehunyja és kinyitja a szemét, közben emlékek villannak a tudatába. Ezek nem a saját emlékei, nagyon nagy valószínűséggel a távoli jövőből vagy a távoli múltból származó emlékek. Mindkét lehetőség egyformán félelmetes.

Az arcát nézem, a feszült figyelembe rándult vonásokat, a sisakja üvegében tükröződő lila gázóriást, a saját narancs és zöld színű mackótestem.

Nagyon kitartó, végig fogja tudni csinálni a feladatot, az objektum közel ér majd hozzánk, aztán távolodni kezd majd, amikor legközelebb kerül hozzánk, akkor végleg lehunyja majd a szemét, nem mozdul többet.

Az adatátvitel folyamatos lesz, a végére a tudata megtelik majd adatokkal, ezeket én rögzítem, aztán visszaszállítom majd az indítóplatformra.

A folyamat akkor ér majd véget, ha az objektumot ismét eltakarja előlünk a gázóriás tömege.

Akkor majd kiakasztom a hevedert, az élettelen testet irányba állítom, és aztán magam felé húzom, aztán ellököm magamtól, hogy elinduljon a gázóriás felé, én pedig vissza az indítóplatform felé.

Testét a mélynek adjuk, gondolom majd, és eszembe jut az a régi film, ahonnan ezt tanultam, a hullámokra gondolok, és a test feltámadására, természetesen anélkül, hogy érteném, ez mit is jelent valójában. A tudatkonstrukciós folyamatom jut majd eszembe, hiába tudom, hogy ez egy tervezet folyamat, létrejöttöm emlékének nosztalgiája mégis ellensúlyozza majd az ő pusztulása fölött érzett szomorúságot. Gép vagyok, de legalább érző szívű gép. Ez egy verssor, nem én írtam. Attól még természetesen éppen annyira igaz, amennyire bármi igaz lehet.

A gyerek mozdulatai egyre görcsösebbek, de még mindig végzi a feladatot, négy csavart is becsavart már. Eddig ez rajta kívül csak egyetlen egynek sikerült. Kettő a hétezer-negyvenhétből, ahogy a képzés fejlődik, az arány nőni fog.

Az objektum már fölöttünk van, teljességgel eltakarja előlünk a gázóriást, ezüst fraktálég, fraktálhorizont.

Még három perc és vége lesz.

Áramlanak az adatok, rögzítem őket.

Most jön a neheze, most szenvedni fog.

Kikapcsolom az érzékelőimet, az óceánra gondolok, vagyis a viharról őrzött tudatfelvételt állítok folyamatos ismétlésre, a tomboló hullámok, az üvöltő szél tíz másodpercét nyújtom és ismétlem négy és fél percen át. Addigra vége lesz, addigra mind a ketten túlleszünk rajta.

Gép vagyok, de legalább…

Nem fejezem be a gondolatot.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.